Török Monika

Kedves munkanélküli sorstársaim, próbáljatok meg figyelni, mert nem minden tanulság nélkül való az esetem. Próbálok úgy fogalmazni a továbbiakban, hogy senkinek ne legyen baja belőle – nekem meg már úgyis mindegy.

Munkaszolgálara rendeltek be – szeptember elsejétől a munkanélküliek megdolgozhatnak a segélyért, és ebben amúgy semmi kivetnivalót nem találok, már egy-két apróságon kívül –, tehát szépen, fegyelmezetten meg is jelentem a tartótisztemnél a polgármesteri hivatalban, aki hivatott, ugye, rendelkezni élet és halál, de leginkább a káprázatos összegű munkanélküli segély felett. Ahhoz, hogy az ember bérrabszolga, azazhogy kirendelt közmunkás lehessen, természetesen munkaalkalmassági vizsgálaton kell átesnie. Az ember ilyenkor elmegy a megfelelő orvoshoz. Nekem szerencsém volt, bár Ms. Umbridge külsejű, de teljesen jóindulatú doktornővel hozott össze a sors. A gyermekbetegségeimtől kezdve mindent átvettünk, ideértve tényleg mindent – nyilván, ha lapátolni küldenek, ezekre az információkra elemi szüksége lehet valakinek –, kicsit később, miután tisztáztuk, hogy elég heveny depresszióban és pánikbetegségben szenvedek, vizeletmintát kellett adnom. Nem tétel, az ember átmegy egy zsúfolt várótermen, bemegy a villanymentes, lepattant klotyóba, ott odébb küldi a patkányokat, kissé vizel, majd az anyaggal a kezélben ismét átverekszi magát a tömegen – pánikosoknak kifejezetten jó terepgyakorlat. Ezek után kissé magas volt a mért vérnyomás. Viszont kiderült a vizeletmintából, hogy nem vagyok terhes. Ms. Umbridge meglepően megértő volt, miután odaértünk az adatfelvételnél, mi a családi helyzet (elvált, négy gyerek), mi a státusz (sok diploma, semmi munkahely), felajánlotta, hogy kezeljük már a magas vérnyomásomat, ami egyébként teljesen érthető a számára is jelen helyzetben. Ha gondolom, bármikor mehetek hozzá, ezzel bármikor ki tud írni táppénzre… Abban a pillanatban még nem fogtam fel, de most már tudom, hogy gyakorlatilag az állását kockáztatta értem. Boldogan visszavágtáztam a tartótisztemhez – most már mehetek dolgozni! Mert az egy téveszme, hogy a munkanélküliek olyan nagyon örülnek annak, hogy lógathatják a lábukat a káprázatos összegű segélyért. Nem, nem jó érzés. Fölöslegesnek lenni kifejezetten szar. Picit várni kellett – másfél órát –, voltak ott mások is hasonló problémákkal. Miután a sok diploma mellett eu-s pályázatíró képesítéssel rendelkezem, mindenki – ideértve engem is – a valagát verte a földhöz, hogy pont az eu-s pályázatos irodán kellene egy ember. Bemutatkoztam az íróasztalomnak, elpoénkodtunk a leendő főnökömmel, nagyjából kiderült, hogy lesz itt hawaii dizsi, még akár munkaszerződés is. Boldogan szökdécseltem hazafelé. Fél óra múlva hívott a tartótisztem, hogy sztornó. Nyilván ennyi időbe tellett az adminisztrációnak kiderítenie, tulajdonképpen ki is vagyok. Na, nehogy én oda betegyem a lábam, mert nyilván a sátán dicsőségére rosszul fogom tologatni az eu-s aktákat. Kirendeltek a helyi szakrendelőbe. Másfél órát vártam, hogy egyáltalán szóba elegyedjen velem valaki. Az orvos-igazgató, akivel előtte a rengeteg interjú okán tegeződő viszonyban voltunk, most nagyon barátságosan magázódott és látványosan nem ismert fel. Úgy hagytam. Nekem nem fontos, sőt. Ismertette a feltételeket: sorszámosztás, telefonkezelés, zsömlehordás – hivatalsegédi munka. Nincs probléma. Akinek ennyi gyereke van, ne válogasson – nem éreztem úgy, hogy rangon aluli a meló. Meló és kész. Két fityinggel több, amit a hülye kölykeimre költhetek. A főállású hivatalsegéd – takarítónő – volt az első, aki magához vont és betanított. Hogy ez itt a levél, ez az iktatókönyv, itt a polgármesteri hivatal és a postán így kell feladni a leveleket. Hogy szépen kell köszönni a hivatalban az iktatósnak, mert különben megharagszik, és a portásnak jobb, ha csókolommal köszönök. Meg hogy néha majd fel kell mosni a folyosót, mert olyan piszkosak ezek a betegek, és hogy van itt olyan, aki csak frissen szereti a zsemlét, olyankor a pékségbe kell menni. Ha nekik nem ciki, nekem biztosan nem az. A recepcióra ültettek be aztán. Sorszámosztás, betegnavigáció, telefonkezelés. Profi és ütésálló csajok. Két órával később már vígan boldogultam az egyébként nem túl észszerű számítógépes rendszerben, akár magamra is lehetett hagyni. Következetesen mindenki ‘kislányom’-ak szólított, bár menet közben kiderült, hogy fiatalabbak nálam. De biztosan érettségizett mindegyik, hiszen anélkül nem is lehetnének ott. Aztán leért az információ az orvos-igazgató agyáig is. Másnap aggodalmas és fontoskodó képpel közölte a titkárnő, hogy a főnök beszélni akar velem, azonnal menjek, de üljek le kint. Negyven perc. Nem tétel, közmunkás vagyok, nekem mindegy. Megtudhattam, hogy túl bizalmas információkhoz férhetnék hozzá sorszámosztás közben, így nem tartanak igény a közmunkásságomra. Vissza a tartótisztemhez. Szegény, nagyon sajnálom. Én vagyok a kisváros egyetlen sokdiplomás közmunkása – és nem tud sehová se elhelyezni. Még januárban kellett megpályázniuk az önkormányzati cégeknek a közmunkásokat. Diplomást senki nem kért. (Én megértem, bár kiválóan kezelném a fűkaszát vagy a locsolóautót.) Aki magasabb végzettségű, nagyjából lehúzhatja magát a klotyón. Úgy érzem, állatira felkészült az egész rendszer a megálmodott közmunka-projektre. Csak a helyi önkormányzatok, a munkaadók és a munkavállalók nem tudnak ezzel a nagyszerű écával mit kezdeni. Ha volna munkalehetőség, nyilván keresnének megfelelő embert rá. Ha nincs, akkor meg nem. Nem vonták meg a segélyemet. Sikerült ismét beharcolnom magam egy törvényi lyukba: én elfogadtam a felajánlott közmunkát. Tetszettek volna élni az általam nyújtottakkal. De nincsenek illúzióim. Holnap egy óvodába megyek gyerekeket legeltetni. Amig rá nem jönnek, hogy tulajdonképpen ez is visszaélés a személyiségi jogokkal, márminthogy ha megtudom a nevüket. Szeretnék locsolóautót vezetni.