Pálfy G. István: Én már szégyellem és bánom Kiáltás jobbról Jobboldali konzervatív létére egy liberális hetilapban, az ÉS-ben közli a nyilvánossággal, mennyire elege van a Fidesz-világból, amelyben „zavartalanul száll a hűség és hála éneke” a jobboldali értelmiség köreiben. Kritika nincs, hallgatás van. De miért nem hallgat ő is, az egykori MTV-s Híradó 1990 és 1994 között regnáló főszerkesztője? SZÉNÁSI SÁNDOR interjúja. – A kilencvenes évek elején én az általad is képviselt jobboldaltól féltettem az új demokráciát, amelyet már te is féltesz – ugyancsak a jobboldaltól. Ez bizarr. Valaki vagy valami nagyon megváltozott. Te, vagy pedig a jobboldal?

– Nem tartozom azok közé, akik azt mondják, hogy mindig és mindenben igazuk volt, de hadd legyek annyira önérzetes és igazságos a múlttal szemben, hogy azt mondjam: az a jobboldal nem ez a jobboldal. Elismerem, hogy azoknak, akik másféleképpen gondolkodtak, sokféle sérelmük lehetett velem kapcsolatban, de egy új, szokatlan helyzetben talán ezek a sérelmek is eltúlzottak voltak. Ma is túlzottnak érzem az akkori jobboldal igazi vezetőinek a negatív megítélését. Ha megőriztük volna Antall József jogállami gondolkodását, ma egy kellemesebb országban élnénk.

– De nyilván nem azt akarod mondani, hogy ez a két jobboldal tökéletesen független egymástól, hiszen a Fidesz sokat átvett az antalli örökségből, embereket is.

– Személyekben valóban látok átjárást, eszmékben sajnos nem. Az antalli gondolkodás, az európai keresztény jobboldaliság, a konzervativizmus vagy a magyar történelem nemzeti liberális vonala nemhogy nem öröklődött, hanem egyenesen kifordult önmagából. Mert kifordították.

– Van az írásodban egy bekezdés: „Lehet-e olyan megújulás, amelynek az a feltétele, hogy elfogadja korábbi vezető embereinek megalázását, meggyalázását, üldözését, és önmaga jövőjét erre az erkölcstelenségre építi?” Ha jól értem, a Dávid Ibolya-féle MDF Fidesz általi meghurcolásáról van szó. Később meg arra utalsz, hogy téged is kipenderítettek a neked járó helyről. Nem vagy megvádolható azzal, hogy a személyes sértettséged szólal meg?

– Lehet, hogy ez is benne van, ha igen, nem fogalmaztam szerencsésen. Azt akartam elmondani, hogy azok az emberek, akik a nyolcvanas évek vége óta tettek valamit a politikában, mára egy gyilkos indulatnak a kivégzettjei lettek. Jobb- és baloldalon. Csupa karaktergyilkosság. Megtörtént ez Antall Józseffel, akit, lám, milyen nehéz ma kiszedni a romok alól, amelyeket nem maga hordott magára. Megtörtént ugyanez Gyurcsány Ferenccel is, aki mindegy, hogyan irányított egy országot, a működése semmit sem számít abban, hogy milyen bélyegek vannak rajta. Nincs olyan vezető, akinek meghagyták volna a tisztességét.

– A cikked nekem inkább jajkiáltás, mint elemzés, már csak azért is, mert nem sokat tűnődsz azon, hogy miért állt elő ez a helyzet. Miért kényszerültél arra, hogy egy jobboldali pártról, a Fideszről azt kell állítanod: európai értékeket, intézményeket rombol, szétveri a demokráciát?

– Nem nekem kell tudnom a választ. Annyi biztos, hogy a baloldali kormányok rosszul dolgoztak, ráadásul nulla veszélyérzettel, mert mégiscsak az ő idejük alatt alakult ki az a közhangulat, amely a kétharmadhoz vezetett.

– A szocialisták és a liberálisok előállíthatták a kétharmadot, de ami ezután jött, ahhoz már nincs közük. A nyugodt erő helyett miért jött a pusztítás ereje?

– Ezt kellene végre higgadt, értelmiségi fővel végiggondolni. Hogy lehet az, hogy húsz éve még ott álltunk a demokrácia kapujában, amire esélyünk nem volt hosszú-hosszú ideig, és most azt ünnepeljük, hogy tőrt döfhetünk a jogállam hátába? Amit én erről gondolok, az rettenetesen támadható és bizonytalan. De ma a gyerekkorom emlékei törnek fel.

– A korai Kádár-korszak?

– A Rákosi-korszak. Egy biztonságos hatalom fedezékében ők is azt csináltak, amit akartak. Ahol pedig a hatalom az egyetlen vezérlő elv, mindegy, jobb- vagy baloldali-e.

– De a Fidesz miért akarja azt, amit csinál? Már nincsenek itt a szovjetek.

– Számomra ez rejtély. Mindenesetre túlmentek egy olyan határon, amely után a helyzet még mindig rendezhető lenne a klasszikus jobboldal játékszabályai szerint. Nem, nem rendezhető. A klasszikus jobboldal szét van verve, nem létezik. A ma létező jobb meg önmaga istenítésével van elfoglalva.

– Ha túl vagyunk azon, hogy a jobboldal képes legyen összekapni magát, akkor miben bízhat egy jobboldali, konzervatív értelmiségi?

– Logikusan mondhatnánk azt, hogy itt vannak a pártok, oldják meg demokratikus úton az európai normákhoz való visszatérést. De nálunk az a furcsaság állt elő, hogy ez nagy valószínűséggel nem így fog történni. A pártoknak egy kicsit fel kell lazítaniuk a saját határaikat. Olyan eszméknek és embereknek kell összefogniuk, amelyeknek és akiknek egy normális helyzetben csak vitájuk lehet egymással. Jobbnak, balnak közös feladata van most.

– De hol az a jobboldali párt, amellyel össze lehet fogni?

– Sehol.

– Akkor ez egy szép álom, amelynek a gyakorlatban semmi értelme nincsen.

– Felismertünk valamit, el kell kezdeni cselekedni. Sok ember gondolja azt, amit én.

– De hiszen azt írod, hogy a legfájdalmasabb számodra azoknak a jobboldali, konzervatív, amúgy feddhetetlen tisztességű embereknek a hallgatása, akik ott vannak a Fideszben vagy körülötte. Õk miért nem szólalnak meg?

– Az ember hallgat, mert fél. Hallgat, mert az egzisztenciáját félti. Hallgat, mert úgy kényelmes. Hallgat, mert tőle még nem vettek el semmit. Ezek lehetnek az első, indulatos válaszok. De ha végignézem az igazán gondolkodó jobboldali személyiségeket, egyikre sem tartom igaznak ezt a gyávaságot. Szerintem az a helyzet – ami legalább ennyire szomorú –, hogy jónak tartják azt, ami van.

– Hogy tarthatják jónak azt, aminek az ellenkezőjében hittek eddig?

– Mert annyira kiábrándultak a baloldalból, hogy szívesen ábrándultak be a Fideszbe. Azt mondják, hogy ami itt folyik, még mindig jobb, mint ami volt. Csak hát a baloldal, minden hibája ellenére, odáig sose jutott, hogy a jogállamot szétzilálja.

– Négyszemközt mit mondanak neked?

– Nemigen mondanak semmit. Ma az a helyzet, hogy ha nem akarsz valakivel életre-halálra összeveszni, jobb, ha nem erőlteted a vitát. Jobb barátságosan hallgatni. Na, ez az, ami megint csak a kora gyerekkorom felnőttvilágára emlékeztet. A kilencvenes évekkel kezdted ezt a beszélgetést. Én már szégyellem az akkori düheimet, és bánom, hogy annyira megosztottuk magunkat. Itt az eredménye. Kétféle úton jártunk, és ketten kétféleképpen tévesztettük el az utat.

Az interjú nyomtatásban a 168 Óra hetilap holnap megjelenő számában olvasható.