Kedves Viktor!

Bocsáss meg, hogy kihasználva „régi ismerős" minőségemet (az évek multával az „öreg" találóbb jelző lehetne), személyes problémámmal fordulok hozzád. Nyílt levélben teszem ezt, mert a veled kapcsolatos problémám közügy is. Remélem, nem tekinted tolakodásnak, hogy még mindig tegezlek, bár természetesen tudom, hogy társadalmunknak a demokratikus választásokon részt vevő polgárai kétharmados többséggel - kétszer egymás után - megválasztottak az ország első emberévé. Ehhez - ha megkésve is - gratulálok.

Ha jól emlékszem, Angliában találkoztunk először 1987-ben. Te Soros-ösztöndíjjal tanultál Oxfordban, én pedig a Szabad Európa Rádió - magyar ellenzéki csoportok működésével foglalkozó - munkatársa voltam. Krassó és az akkor éppen náluk lakó Hodosán Róza szervezték a találkozót. Krassónak nagyon jó véleménye volt rólad. Azt mondta, hogy te vagy a jövő magyar politikusi ígérete. (Ezt tudomásom szerint saját magán kívül senkiről sem terjesztette.) Jólesett, hogy köszönetet mondtál azért, mert - hála egy lelkes telefonálónak - szinte egyenesben közvetítettem a Fidesz alakuló ülését, és készítettem azonnal interjút két frissen megválasztott vezetőségi tagotokkal, Szelényi Zsuzsával és Fodor Gáborral. A rendszerváltó választások előtt, amikor már hivatalosan hazajöhettem, többször biztosítottam lehetőséget arra, hogy a rádióban ismertesd programotokat. (Egy beszélgetést a lakásodon folytattunk, ahol mély benyomást tett rám, hogy milyen rutinosan tetted tisztába az akkor még járókában virgonckodó kislányodat.) Elkísértelek több választási gyűlésre, tudósítottam róluk. És mert a Fidesznek akkor még nem volt semmije, Deutsch Tamással az én autómmal jártatok néhány napig választási körútra. Szóval jól ismertük egymást. Mint az ügynöki jelentésekből most kiderült, nem kerülte ez el az állambiztonság figyelmét sem. A SZER-központban működő embereik terjesztették a szerkesztőségben, hogy „a Kasza a liberális funkcionáriusgyerekek pártját, a Fideszt támogatja az amerikai adófizetők pénzén".

Aztán a rendszerváltás dicsőséges korszaka következett. Évek, amelyek alakításában neked is fontos szereped volt. A demokratikus világ mint ifjú titánt, a szabadságjogokért síkra szálló bátor hőst ünnepelt. Azóta sok minden megváltozott. A múlt szerdán Strasbourg-ban ugyanennek az Európának a politikusai (részben akkori nyugati harcostársaid) mondták a szemedbe, hogy hazádban azokat a szabadságjogokat vonod meg a néptől, amelyekért akkor síkraszálltál. Éles beszédek hangoztak el ellened. Nem a magyar nép ellen, mint azt válaszodban feltételezted. Személy szerint ellened. Magatartásod mutatta, hogy elszoktál a politikai vitától. Megbosszulta magát, hogy évek óta csak olyanokkal veszed körül magadat, akik minden kötőszavadra tapsolnak. Strasbourg-ban volt ellenvélemény. Ezeket hallgatva idegeid felmondták a szolgálatot. Úgy viselkedtél az Európai Parlamentben, ahogy itthon szoktál. Arrogánsan, kioktatón, de ott nem illik. Modorod rossz fényt vetett rajtad keresztül országunkra is.

Néztem a közvetítést. Arcod a bírálatok során egyre merevebb lett. Látszott rajtad, hogy elbizonytalanodsz. Nem tudod, hogyan reagálj. Csak két táskahordozód, Martonyi és Matolcsi volt körülötted. Most szükséged lett volna a segítségükre. De őket ahhoz szoktattad, hogy te beszélsz, ők tapsolnak. Így most csak bambán néztek rád. Rossz volt nézni vergődésedet. Nagyon egyedül voltál. Egy pillanatra megsajnáltalak. Később visszanyerted itthoni formádat. Kijelentetted, hogy a bírálatok, amelyek a képviselők alulinformáltságáról tanúskodnak, nem leptek meg. Ennél is rosszabbra számítottál. Például arra, hogy egyes frakciók elhagyják a termet. Egy ilyen mellékes kijelentésed elárulja nagy problémádat: nem érted a demokratikus parlament működését. Oda a képviselők nem kivonulni mennek, hanem azért, hogy elmondják véleményüket, vitatkozzanak. A kivonulást ti, a Fidesz vezettétek be itthon. Daniel Cohn-Bendit, Martin Schulz és a többiek pedig - ha néha éles szavakkal is - a parlamenti viselkedés európai formáját képviselték: a helyszínen vitatkoztak.

De amit láttál, hallottál Stras­bourg-ban, az csak egyik része annak a reakciónak, amit a politikád kiváltott szerte Európában. Az egyszerű emberek is értetlenül álltak az előtt, ami vezetéseddel nálunk történik. Münchenben nemcsak barátaim, hanem a sarki fűszeres, a borbélyom is értetlenkedik, hogy egy olyan szabadságot szerető nép országában, mint a magyar, ismét bevezették az egypártrendszert, megint cenzúrázzák a sajtót. Párizsban a hotelportás mondta, amikor látta, hogy hol születtem: „de legalább maga még utazhat". Itt tartunk. Ti azt mondjátok, hogy a befolyásolt sajtó, a mindenkit lefizető multik és a magyar liberális értelmiség terjesztik ezt a lesújtó képet országunkról.

Pontosan ez, a kommunikációtok minden intellektuális szintet alulmúló színvonala döbbent meg. Sokáig azt gondoltam, tudod, mert tudnod kell, hogy amit mondotok, nem igaz. Strasbourg-i fellépésed óta úgy érzem, hogy addig szajkóztattad környezeteddel tételeidet, amíg magad is elhitted őket. Kezdem az időszerű alapproblémával. Te tudod, hogy olyan sajtótörvény, amelyet hoztál, csak diktatúrákban létezhet. Demokratikus országban ilyen nincs. Azt is tudnod kellett, hogy a sajtószabadság demokráciában az alapvető emberi jogok körében is az elsők között van. Mégis hozattál egy törvényt, amely ezt alapjában sérti. Az nem érv, amit mondasz, mondatsz, hogy nem fogjátok alkalmazni annak minden paragrafusát. Önmagában az a rossz, hogy van egy ilyen törvény, amit adott esetben elővehettek. Tűröd, hogy a körülötte kialakuló nemzetközi vita szégyent hoz országunkra. Feltételezem, hogy szóvivőd utasításodra mondta ország-világ előtt, hogy ez egy „ízig-vérig európai törvény". Szegény fiú csak nyekegett, amikor azt kérték tőle, hogy mondjon egy EU-tagállamot, amelyben egyetlen párt tagjaiból álló médiahatóság bírál, dönt és büntet - bebetonozva több mint két ciklusra - minden médiaügyben. Te tudtad, hogy nincs ilyen, mégis mondattad vele. És mondattad Fideszes európai parlamenti képviselőddel, Schöpflin György úrral a liberális frakció meghallgatásán Brüsszelben, hogy „a médiának hatalma van, és a hatalmat ellenőrizni kell". Ezért a véleményért nem kellett volna Schöpflin úrnak évekre Angliába menni. Ezt a tételt itthon is magáévá tehette volna a kádári diktatúrában, Aczél György használati utasításával. A szigetországban - mint minden demokratikus országban - azt vallják, hogy a sajtó ellenőrzi a hatalmat, mert ez a feladata, és nem fordítva.

És egyáltalán baj van a környezeteddel. Ezt persze te választottad ki magadnak. Elnézed, hogy helyettesed, Semjén Zsolt, a nyugati felháborodás nyomán kimondja kamerák előtt azt a téged is devalváló ostobaságot, hogy „a magyar balliberális vonal futkos Európa-szerte saját haverjaihoz", hogy szennyezzék be a magyar kormányt. Azt gondolom, téged is bosszantott a feltételezés, hogy Semjén úr szerint a magyar baloldalnak olyan „haverjai" vannak, mint Angela Merkel német kancellár asszony, Nicolas Sarkozy francia államelnök és David Cameron angol miniszterelnök. Mindegyik konzervatív politikus. Mindegyik elítélően nyilatkozott a médiatörvényedről. Azt sem értem, hogy miért nem oktattad ki kádereidet a nyugati sajtó működéséről. Ezek úgy képzelik, hogy odamegy, mondjuk Konrád György a Frankfurter Allgemeine Zeitung külpolitikai rovatvezetőjéhez, és azt mondja: „Figyelj, Klaus-Dieter! Írjatok már egy becsmérlő cikket a magyar médiatörvényről és Orbán Viktorról". Erre Frankenberger úr (a haver) leszól egy slapajnak, és Németország legtekintélyesebb konzervatív napilapjában másnap megjelenik a Konrád által kívánt cikk. (A FAZ helyett írhattam volna Die Weltet, Le Figarót, The Timest stb.) Te és munkatársaid bőrötökön érzitek, hogy ez ma már nálunk sem egészen így megy. Vannak tőled független lapok, rádió, amelyek nem csak neked hajbókolnak. Ezt fájlalod. Jogosnak tűnik a félelem, hogy médiatörvényeddel a neked tetsző kádári sajtópolitikát akarod visszaállítani.

A törvény kommunikációja - mint maga a törvény is - átgondolatlan, logikátlan. Először azt mondattad, hogy ennek paragrafusai kőbe vésett dogmák. Szóvivőd sietve hozzátette: ez egy „ízig-vérig európai törvény". Csak amikor a demokratikus országok sajtója - Bécstől Párizson át Washingtonig - már az előzetes ismertetések alapján, amelyek lényegében megegyeztek a később közölt hivatalos verzióval, darabokra szedte és antidemokratikusnak nyilvánította a törvényt, kezdtetek hátrálni. Kijelentetted, hogy amennyiben például a németek megváltoztatják sajtótörvényüket, te is hajlandó vagy a módosításra. Aztán kiderült, hogy a németeknek nincs országos sajtótörvényük. Gúnyosan kérdezték, hogy hozzanak-e ilyet, amit aztán kívánságodra megváltoztathatnak. Itt elvált a külföldnek címzett propagandátok a belfölditől. Te azt mondtad - és ha jól értem, mondod máig -, hogy amennyiben az EU jogos kifogásokat emel, hajlandó vagy változtatni a médiatörvényen. Szóvivőd azonban, akit nem értesítettél időben a fordulatról, vagy szellemileg képtelen volt felfogni a gyors véleményváltozást, kitartott hazai nyilatkozataiban az eredeti verzió mellett: „szó sincs a törvény megváltoztatásáról". Csak strasbourg-i nyilatkozatod után tudatosította, hogy változott az irányvonal. Attól kezdve a világ legtermészetesebb hangján mondja: „persze hogy változtatunk, ha az EU Bizottság ezt kívánja". (A hivatalos véleményváltozás híre nem érte utol Schmitt Pált, aki egy hete járja EU-elnökségünk ügyében Európát. Így ő nemcsak dicsérte Madridban a médiatörvényedet, hanem azt is prognosztizálta, hogy rövides a többi tagállam is átveszi azt.)

És alkalmaztatok amolyan magyaros stikliket is a belső viszonyainkhoz szokott, „úgysem derül ki" jelszóval. Kádereid hamisan idézték a német és a svéd kormány véleményét, amit azok kénytelenek voltak nyilvánosan visszautasítani. Kínos dolog ez a nemzetközi diplomácia világában. Aztán a médiatörvénynek először csak a „hivatalos" angol fordítását küldtétek el Brüsszelbe, az eredeti magyart nem. A fordításból viszont kihagytatok olyan részeket, amelyeket feltehetően ti is kínosnak ítéltetek. Persze később, a hivatalos magyar szöveg ismeretében ez is kiderült, mert - mit ad isten - az EU-nak vannak saját fordítói is. Ezzel valahogy nem számoltatok.

A magyar elnökségi programot ismertető strasbourg-i beszédednek jó volt a visszhangja. Csak azt a kívánságodat tartják szerte Európában teljesíthetetlennek, hogy válasszák el a magyar EU-elnökség tevékenységét az ország belpolitikai dolgaitól. Ez nem megy. Hitler autópálya-építését sem lehet elválasztani Németországban a holokauszttól. A kettő összetartozik. Sajnos a kettővel együtt kell élnetek, élnünk a következő hat hónapban. Sőt azon túl is, mert biztosak lehetünk abban, hogy mások mellett a sajtótörvény, az Alkotmánybíróság hatáskörének megnyirbálása, a magánnyugdíjak államosítása továbbra is téma marad a világsajtóban és az EU-ban egyaránt. Tévedés lenne most is abban a történelmi tapasztalatban bízni, hogy a demokratikus rendszerek mindig engedtek a diktatúráknak. Tudom, Bulányi György legendás mondása, hogy „azt a diktatúrát még nem találták ki, amellyel a katolikus egyház ne tudott volna kiegyezni", felsőfokon érvényes a nyugati demokráciák politikájára is. Gondolok itt a nyugat-európai nagyhatalmak appeasement-politikájára a harmincas években, amely a II. világháborút kirobbantó előzménynek bizonyult. Amikor Sztálin milliókat gyilkoltatott meg a Gulagon. Amikor a Szovjetunió a nyugati hatalmak asszisztálása mellett verte le a magyar forradalmat, majd évtizedeken át udvaroltak Kádár diktatúrájának. Végül az EU csak a homlokát ráncolta, amikor Schüssel osztrák kancellár felvette a kormányába és ezzel szalonképessé tette a szélsőjobboldali Haidert (az aktus ellen - Cohn-Bendit szerint - akkor együtt tiltakoztatok). Most pedig évek óta elnézi Berlusconi antidemokratikus tevékenységét. Két dolog azonban megkülönbözteti ezeket a politikai bűnöket az EU és a mostani magyar kormány vitájától. A Hitlerrel és Sztálinnal szembeni engedékenységet magyarázhatja, hogy a háború volt a tét. A két konzervatív kormányfő, Schüssel és Berlusconi vétett ugyan az EU erkölcsi normái ellen, hiszen a mieink szegik meg saját törvényeinket. De ha úgy tetszik, antidemokratikus magatartásukkal bocsánatos bűnt követtek el. Nem sértettek kodifikált, alapvető emberi jogokat. Mi viszont azt tesszük a sajtószabadság, a jogállamiság és a magántulajdon megsértését szentesítő törvényekkel.

Talleyrand erre azt mondaná, „ez nem bűn, ez már hiba"