A Világbank elemzői szerint az effektív nyugdíjkorhatárt 65 évre kellene emelni, ráadásul az utóbbi évtizedekben bőkezűvé váló nyugdíjellátásokat is vissza kellene vágni. A jövőben a lakosság két dologra készülhet fel: egyrészt sokkal többet kell majd dolgozni az állami nyugdíjért, másrészt az életszínvonal fenntartása érdekében nyugdíjcélú megtakarításokat kell felhalmozni. Bőven elképzelhető ugyanis, hogy az állam a későbbiekben csak alapnyugdíjat tud adni.

Bő egy héttel ezelőtt adott ki a Világbank egy hosszabb tanulmányt a régiós nyugdíjrendszerekről, amely több száz oldalon bemutatja, hogy milyen kihívások előtt állnak az országok. Az elemzés egyik legfőbb következtetése, hogy az esetek többségében nem sikerült hosszabb távon is fenntartható állami nyugdíjpillért kialakítani, vagyis további intézkedésekre van szükség. 

A Világbank rendszeresen monitorozza a nyugdíjrendszereket. Közelmúltban kiadott tanulmányuk Magyarország számára is nagyon fontos tanulságul szolgálhat, hiszen kiváló helyzetjelentést ad a nyugdíjrendszerekre leselkedő kihívásokról és a megoldási lehetőségekről. A tanulmány A megforduló piramis címet kapta, amely arra utal, hogy a társadalom korfája az évtizedekkel ezelőtt látható piramis forma helyett a jövőben a feje tetejére áll, vagyis egyre kevesebb fiatalnak és aktívnak kell a növekvő nyugdíjasgenerációt eltartania. A teljes jelentés 300 oldalnál is hosszabb, viszont van egy 40 oldalas összefoglaló, amelynek a legfőbb megállapításait a következőkben sorra vesszük – számolt be róla honlapján a Pénzcentrum.hu.

Az állami nyugdíjrendszerek fénykora

Egy rövid történeti bevezetővel kell kezdeni, mert ezáltal válik világossá, hogy miért állnak olyan nagy kihívások előtt az állami társadalombiztosítási rendszerek. A nyugdíjrendszer esetében a demográfiai környezet kulcsfontosságú. Évtizedekkel ezelőtt minden rendben ment, mert a korfa piramis alakú volt, ami azt jelenti, hogy a járulékfizetők száma jelentősen meghaladta a nyugdíjasok számát. Ilyen feltételek mellett minden további nélkül szert lehetett tenni a nyugdíjak kifizetésére szolgáló bevételekre, sőt az állami nyugdíjrendszerek tartósan többletet is tudtak felmutatni.

A fő probléma az volt, hogy ezeket a többleteket a társadalombiztosítás keretein belül nem halmozták fel a jövőben esedékes nyugdíjak finanszírozására, a kormányok ezt visszaszolgáltatták a nyugdíjasoknak, ráadásul az ellátórendszer egyre bőkezűbb lett. Összehasonlításképpen, Hollandiában 1957 és 1981 között az átlagos nyugdíj nagysága az átlagbérhez képest 30 százalékról 61 százalékra emelkedett. De hasonló dinamikára került sor Magyarországon is, ahol 1950 és 1985 között az átlagnyugdíj a keresethez képest 22 százalékról 55 százalékra nőtt.

A kedvező demográfiai háttér nemcsak a kezdőnyugdíjak nagyobb emelkedésében öltött testet, hanem abban is, hogy a nyugdíjazási feltételek enyhültek, például az effektív nyugdíjkorhatár is visszaesett. 1970 és 2009 között az átlagos nyugdíjazási kor Spanyolországban 8 évvel, Belgiumban 4 évvel, míg Svédországban 2 évvel csökkent. Az átlagos várható élettartam növekedése miatt a nyugdíjban töltött idő is növekedett, Spanyolországban 9,1 évvel, Belgiumban 8,3 évvel, míg Svédországban 5,5 évvel. 

A modell évtizedekig fenntarthatónak tűnt, de ez csak a látszat volt. Két olyan nagy horderejű változás következett be, ami miatt a modellek kiigazításra szorultak. Az egyik ezek közül: a demográfiai átalakulás, a jelentősen visszaeső termékenység és a társadalom öregedése a korfákat is megváltoztatta, így megbomlott az egyensúly a járulékfizetők és a nyugdíjasok között. A másik fontos változás magán a nyugdíjrendszeren belül következett be. Először még csak relatíve kis kört fedtek le az állami nyugdíjrendszerek, viszont később egyre több olyan ember lépett be a munkaerőpiacra, akik az állami pillérből remélhettek ellátást. Viszont egy idő után ezzel nem tudott lépést tartani a járulékfizetői kör bővülése, sőt ma már azt lehet látni, hogy inkább csökken az aktívan dolgozók köre. A Világbank becslései szerint a munkaképes korú lakosság 2010–2050 között a régiós országokban 20% feletti mértékben csökken, ami óriási kihívás elé állítja a nyugdíjrendszereket.

Egész sor megoldással próbálkoztak az országok

A kétezres évekhez közeledve nyilvánvalóvá vált, hogy a demográfiai átalakulást nem lehet tétlenül nézni, finomhangolásra van szükség. Az országok, igaz, hasonló kihívások elé néztek, azonban nagyon különböző válaszokat adtak. Nem volt egyetlen kiemelkedő megoldás, amely általánossá vált volna, minden ország különböző módon próbálta meg a rendszerét fenntarthatóvá tenni. Ekkor kezdtek gondolkozni azon az alapvető kérdésen, hogy milyen szerepe legyen a nyugdíjrendszernek: csak az időskori szegénységet akadályozzák meg, vagy inkább az aktív időszakban elért kereseteknek minél jobb helyettesítse valósuljon meg.

A tanulmány szerint minden létező eszközzel megpróbálkoztak az országok, sor került a nyugdíjjárulékok megemelésére, a kezdőnyugdíjak szintjének megváltoztatására, a nyugdíj alapjául szolgáló keresetek beszámítási módjának átalakítására, a nyugdíjemelés módosítására és a nyugdíjkorhatár emelésére is. A kezdeményezések az elemzők szerint jó irányba tett lépések voltak, ahhoz azonban nem voltak elégségesek, hogy a nyugdíjrendszereket hosszabb távon is fenntarthatóvá tegyék.

Az intézkedések többsége csak kisebb vagy átmeneti hatással járt, hiszen maguk a változtatási lehetőségek is korlátosak voltak. A Világbank elemzésének egyik fontos megállapítása, hogy a statisztikák szerint a nyugdíjrendszerek jelenleg látható bőkezűsége túlkompenzálja az időseket más társadalmi csoportokhoz képest; kívánatos lenne hozzányúlni az ellátásokhoz. 

Külön kiemeli az elemzés a magyar eseményeket. Mint írták, a magán-nyugdíjpénztári rendszer megszüntetése sokkal inkább politikai indokokkal magyarázható, mintsem azzal, hogy rosszul teljesítettek volna a pénztárak. A költségvetés rövid távon profitálni tudott az intézkedésből, az államnak azonban hosszabb távon számolnia kell az extra költségekkel. 

A recept: dolgozz többet és takaríts meg

A Világbank elemzői szerint Európában a nyugdíjrendszerek további kiigazításra szorulnak. A politikusoknak meglehetősen sok választási lehetőségük van, de nem lehet elkerülni a nagyobb horderejű intézkedések meglépését. A kormányoknak legelőször is el kell dönteniük, hogy mi a fő célja a nyugdíjrendszernek; ezen a téren érdemes lenne elmozdulni az alapnyugdíj irányába, amelyet általános adóbevételekből fedeznének. Ebben az esetben a cél az, hogy az öregkori szegénység elkerülhető legyen. Az alapnyugdíj mértéke nem lenne túlságosan magas, valahol az egy főre eső GDP (bruttó hazai termék) 20 százaléka körül lehetne alapnyugdíjat adni. Ehhez viszont társulna egy nyugdíjjárulékokból finanszírozott állami nyugdíjrész is, amely lehetővé tenné, hogy a munkabérhez jobban igazodó járandóságot kaphassanak a nagyobb keresetűek.

Viszont ebben az esetben sem lehetne megúszni az ellátások mértékének csökkentését, az alapnyugdíj és az afeletti munkanyugdíj együttes értékét csökkenteni kellene a jelenlegi szintekhez képest, ráadásul mindezt magasabb nyugdíjkorhatár mellett. Az emberekben azt kell tudatosítani, hogy legalább 65 éves korukig dolgozniuk kell, és olyan ösztönzőrendszert kell bevezetni, amely érdekeltté teszi őket a meghosszabbított munkavállalásban. A korhatáremelés az egyik leghatékonyabb módja a rendszer fenntarthatósága megteremtésének, viszont ezt sem lehet határtalanul alkalmazni. Pedig ha 2050-ig a nyugdíjkorhatárt úgy emelnék, hogy a várható élettartam a nyugdíjban 15 év legyen, akkor a mai nyugdíjszínvonalat hasonló GDP-arányos kiadási szint mellett lehetne biztosítani. 

Mindezek értelmében a lakosságnak arra kell felkészülnie, hogy a következő évtizedekben magasabb lesz a nyugdíjkorhatár és az állami kezdőnyugdíj is csökkenni fog, akár nagyobb mértékben. Amennyiben életszínvonalunkat nyugdíjas korunkban fent akarjuk tartani, szükség lesz a nyugdíjcélú megtakarítások felhalmozására. Ez még sok országban, köztük Magyarországon sem elterjedt, ám a jövő egyértelműen az öngondoskodásé. Arról a Világbank szekértői nem tesznek említést, hogy pontosan milyen formában lehetne ezt a legcélszerűbben megtenni, mindössze annyit írnak, hogy megfontolandó lehet a vállalati szektort is bevonni, és olyan környezetet kialakítani, amelyben ők is érdekeltek abban, hogy gondoskodjanak a munkavállalóikról.

Mindemellett átfogó munkaerő-piaci reformokra is szükség van, hiszen csökkenő népesség mellett a társadalombiztosítás bevételeit csak úgy lehet előteremteni, ha minél inkább kiszélesítjük az adó- és járulékfizetői bázist. Évtizedek múlva a társadalomnak jóval nagyobb része fog 60 év felett dolgozni, ehhez viszont az is kell, hogy az állam olyan feltételrendszert alakítson ki, amely a részmunkaidős foglalkoztatást és/vagy az idősek foglalkoztatását támogatja. Érdemes ezenfelül olyan gazdasági környezetet kialakítani, amely a bevándorlást növelheti, vagy másik oldalról a kivándorlást lelassíthatja.