Hároméves történetünkben talán ha kétszer fordult elő, hogy név nélkül közöltünk írást, és mindig ugyanazért tettünk kivételt: mert ebben az orbáni világban sokan érzik személyesen, egzisztenciájukban veszélyeztetve magukat, így nem merik a nevükkel vállalni a véleményüket, ám beszámolójuk a tapasztalataikról fontos. Az alábbi írás szerzője – az írásból is kiderül, de én is igazolom – létező személy, és valóban pedagógus.
(m.zs.)

Pedagógus vagyok. Egy kisváros középiskolájában. Most éppen nem azt tanítom, amit korábban éveken át, mert amit én oktattam, az nem kell a Hoffmann-féle iskolában. Ezek a tárgyak ugyanis a korábban bevezetett, úgynevezett nyelvi előkészítő évfolyam intézményenként, az iskola Pedagógiai Programjában lefektetett rendszer szerint, szabadon megválasztható tantárgyak voltak, amelyek az alatt az egy év alatt elősegítették, megalapozták, támogatták a későbbi négy esztendő eredményes munkáját, és rálátást biztosítottak a gyerekeknek a kultúra sokrétű, összetett voltára, érdekes, sőt izgalmas részleteire. Ezt a lehetőséget viszont a KDNP nagyon veszélyesnek ítélte, és gondoskodott a megszüntetéséről, ellehetetlenítéséről.

Az iskola mint szellemi műhely megszűnt létezni.

Elvettek mindent – anyagi és erkölcsi értelemben és szellemiekben is. Nincsen semmilyen képzés, juttatás, lehetőség, a fizetésünk 2007 óta ugyanannyi, vagy kevesebb.

A tantestület a végletekig megosztott. Van, aki annak a híve, hogy dolgozni kell, csendben és fejet lehajtva, mert januártól nem biztos a kenyér sem (már vannak iskolák, ahova megérkezett a Klebelsberg Központ levele, amelyben „elnézést” és türelmet kérnek, de a januári fizetés átutalása valószínűleg csúszni fog a megfelelő infrastrukturális hiányosságok miatt). Van, aki igyekszik már most a hatalom kegyeibe férkőzni és folyamatosan „jelenti” (igen, nem tévedés!), mi történik a tanáriban, ki mit mond és hogyan reagál bizonyos napi hírekre.

Lázadó – na, az nincsen. Szégyellem, de én is teszem a dolgom, és várok, hogy mi történik velünk az új évben. Azaz ez nem teljesen igaz: ötvenévesen iskolapadba ültem. Természetesen titokban – kollégáim, főnökeim nem tudják. Igyekszem a következő egy évet titokban tartani.

Hogy mit tanulok? Egy felnőttképzéssel foglakozó cég 12 hónapos kozmetikus-képzésére járok. Heti 2, később 3–4 délután, illetve inkább este (az oktatás 17 órakor kezdődik). A képzés 265 ezer forintba kerül (plusz járulékos költségek, amikről természetesen nem szóltak korábban. Nem baj, kinyögöm!). Hogy honnan volt erre pénzem? Áprilisban lejárt egy tíz évig fizetett életbiztosítási kötvényem. Az egymillión felüli részt tapsolom el erre a képzésre. (Az egymilliót félreraktuk a férjemmel, aki szintén pedagógus, hátha szükség lesz rá januártól.)

Kevesen vagyunk, maradtunk, úgy látom. És a legszomorúbb: mire megérik a változás, nem marad ember, aki – ha mégis „győzni” tudna a jelenlegi ellenzék – valahogyan visszacsinálná azt a két éve napi szinten megbecstelenített demokráciát, amire még kicsit emlékszünk. Most elképzelni sem tudom, kik teszik ezt majd meg. Mert én, ha papírom lesz az új szakmámról, és munkát is kapok vele – erre már most is mutatkozik esélyem –, nem megyek vissza. És nem jön vissza az a kolléga sem, aki elment nevelőtisztnek egy börtönbe – kétszeres alapfizetésért. Az a kolléganő sem, aki nyugdíj előtt két évvel elment egy ausztriai cukrászdába mosogatni, háromszor annyiért, mint amennyit itt keresett. És az a kolléganő sem, aki német nyelvtanárként jelenleg Bécsben tanít emigránsokat németre. Sorolhatnám napestig.

Megmondom, kik maradnak: a jelenlegi rendszerrel szimpatizálók és kiszolgálóik. Velük kell(ene) majd visszacsinálni mindent.

Szomorú azért vagyok, mert most úgy látom: nem fog sikerülni. Ezek az emberek, akik maradnak, már hosszú évek óta mindent megtesznek azért, hogy a nekik kedves (hoffmanni) kultúra legyen a mérvadó. Aki évek óta tanítja Wass Albertről, hogy nagyobb és magyarabb író, mint a „zsidó Kertész”, az nem fog csettintésre visszakozni. Aki egy karácsonyi ünnepséget csak dogmatikus katolikus szemszögből képes megrendezni egy – még és papíron! – világnézetileg semleges önkormányzati iskolában, az nem fog 2014 decemberében „csupáncsak” a szeretetről szóló, közismert világslágert iktatni a műsorba, bármennyire tetszene is az a diákoknak.

A pedagógusképzés, mint olyan, megszűnt: droidokat, alattvalókat képeznek, akik teljesen ki lesznek szolgáltatva az őket minősítő iskolának már a tanulás alatt is, utána meg még inkább: csak az léphet előre státusznyit az életpályamodellben, akit az éppen kiképzés alatt álló „ellenőrök/minősítők” arra alkalmasnak találnak. Kétségei ne legyenek senkinek, milyen szempontok fognak alapkritériumként szerepelni a minősítőlapokon. Évtizedekre teszik tönkre a rendszert magát.

Belefáradtam. A küzdelembe, hogy amit teszek, az érjen valamit. A mindennapi létbizonytalanságba. A hóközepén kezdődő sakkozásba, hogy kitartson a fizetés (nem szoktam vele dicsekedni, de ideírom: 3 diplomával, 28 tanév után nettó 130 ezret kapok kézhez) a következőig. A krumplis tésztába, a lencsefőzelékbe, a havi egyszeri rántott húsba. A nyaralás nélküli nyári szünetekbe. A szinte minden évközi szüneti napot bedolgozó szombatokba. Abba, hogy évek óta nem tudok könyvet venni. A moziba, mint egyedüli – és ritka – megfizethető kulturális élményszerzésbe. Igen, tudom, semmi ez ahhoz képest, hogy mennyien éheznek, laknak fűtetlen lakásban és kukáznak. Tudom. Mindenkinek a saját problémája a legnagyobb.

De legjobban abba fáradtam bele, hogy hiába agyalok rajta, fogalmam sincs, mit is kezdenék 50-től 65 éves koromig egy ilyen iskolában. Meg hogy miből tengődnék 15 év múlva – ha megérem, persze –, miután a magánnyugdíjpénztári befizetésünket elnyelte az államkassza.

Miközben rettentő belegondolni, hogy lesz egy olyan szeptember, amikor nekem nem kezdődik iskola. Még nem tudom, hogyan viselem el – de muszáj lesz.

Ebben, ami itt folyik, nem lehet, nem szabad és értelmetlen részt venni.

(Egy pedagógus)