Hogy ez a nép mindent eltűr, elvisel, sőt, még csókolgatja is elnyomója seggét, két nyalintás között?
Mi az oka ennek, kérdezik sokan, merthogy ép ésszel egyszerűen érthetetlen, hogy egy nép, mely végülis ajándékba kapta a szabadságot, ilyen egyszerűen hagyta kicsavarni a kezéből – sőt, talán még csavarni sem kellett, odaadta magától, eldobta, mintha tüzes vas lett volna..
Nincs mit csodálkozni, ez a nép tényleg ilyen.
Szeret félni, a félelem a természetes létállapota, ha nem félhet, akkor bánatos, nem találja a helyét.
Félelmei esetenként furcsa dolgokra sarkallják, erre talán legjobb példa a nagymamám, aki Budapest ostromát a Városháza picéjében vészelte át, míg csak meg nem jelentek a felszabadító szovjet harcosok.
Elsőlépcsős alakulatok ritkán szoktak bokacsattogtatva, derékból kissé meghajolva bemutatkozni: Naccságos asszonyom, engedje meg, Igor Szergejevics Csaszgrabitel gárdatizedes vagyok, szolgálatára - a vélhetőleg kalmük vagy cserkesz harcos ehelyett elordította magát, davaj csaszi! 
Erre mindenki engedelmesen lekapcsolta a karóráját, kivéve a nagymamát, mert ő ezt a varródobozában tartotta, a pincébe lecipelt batyui között.
A harcos aztán ellépett a sor előtt és begyűjtötte a hozzájárulást a dicsőséges Vörös Hadsereg további sikereihez, csak a nagymamától nem, aki buzgón kotort a cuccai között, de a türelmetlen harcosok nem győzvén ezt kivárni felkerekedtek, és kifelé tartottak a pincéből.
Nagymama ezt nem tűrhette, utánuk rohant az aranyórájával, katona úr, kiáltotta, itt az enyém is!
Megérte, a család éveken át ezen röhögött, mikor a háborús emlékek szóba kerültek…  
Hogy mi lovasnemzet lettünk volna, az kizárt, olyan lovasnemzet nem létezik, amelyik a lóból történelme folyamán állandóan csak egy alkatrészt mondhat magáénak, emellett hol a ló egyik, hol a másik oldalán foglal helyet, ahelyett, hogy a nyeregben ülne.
Így aztán az a szép angol mondás a demokráciáról, mely olyan, mint az angol pázsit, melyet el kell vetni, aztán csak háromszáz éven át állandóan nyírni meg locsolgatni kell és máris gyönyörű lesz, nem érvényesülhetett.
Mi inkább a fűvetésben vagyunk jók, általában úgy húsz- huszonötévente rigolírozunk, - ez mélyszántást jelent, annak is a legmélyebb változatát, de mi még annál is mélyebbre szántunk, míg csak fel nem tör a talajvíz, művelésre alkalmatlanná téve a földet.
Ebben az országban hosszútávú – neadjisten generációkon átívelő - terveket nem érdemes kovácsolni, úgyse lesz belőle semmi.
Ha kitanulsz egy szakmát, nyitsz egy kis üzemet, vagy libát tenyésztesz, akkor arra bizton számíthatsz, hogy legkésőbb húsz év múlva jönnek a kommunisták és államosítják, vagy jönnek a tőkések és privatizálják, vagy terveidbe, mint a dinnyébe szokott, belepisál a Lőrinc - csak ez Lőrinc a király-jelölt strómanja, aki úgy elveszi tőled, mint a sicc, ha például a telek vagy az ingatlan megtetszik neki, esetleg túl sikeres vagy a szakmádban.
Valamelyik német választófejedelem, úgy a XVII. században palotaépítési tervei megvalósításához ki akarta sajátítani egy szabómester telkét, aki hetykén odaszólt a fejedelemnek, hogy ehhez azért a fejedelem bíróságának is lesz még egy-két szava.
Élhetetlen fejedelem volt, még egy Handó Tündére se futotta neki…
Magyarember viszont a félelemre szocializálódott, verte őt tatár, török, labanc, kuruc, Werbőczy és Dózsa, a német, a vallon, a muszka – de legkitartóbban és legjobban saját urai verték. Megtanulta nagyon, hogy aki szembemegy az aktuális hatalommal, annak beverik a fejét, de még az unokája fejét is, ezért hát inkább kikerülte a konfrontációt, sunyin lehajtott fejjel próbálta meg kijátszani a mindenkori hatalmat, kikerülni az adófizetést, a dézsmát, a tizedet, a forspontot meg a katonai szolgálatot.
Lehet ezt kárhoztatni, lefitymálni, de tudomásul kell venni, hogy ez is egy túlélési stratégia, hozzá a jelek szerint meglehetősen sikeres is.
Viszont azzal jár, hogy nincs sok okunk a büszkeségre, ez nem egy forradalmár nemzet, a mi forradalmaink túlnyomó többsége csak jelentős jóindulattal nevezhető forradalomnak - vagy egyáltalán nem is volt forradalom, csak hiánypótlásként nevezzük annak.  
És valamennyi ilyet megtorlás követte, márpedig az a nép, melynek forradalmárait vadállati kegyetlenséggel kiherélik, megnyúzzák, izzó koronával koronázzák az elveszti alkalmasságát a lázadásra akkor, mikor valaki tolvaj kezével a cseppet sem tüzes korona után nyúl – a szó elvont vagy konkrét értelmében akár.
Errefelé nem is láttunk soha polgári értelemben vett demokráciát, habár imitálni sokszor próbálták a minden rendű-rangú diktátorok, ezért aztán a nép egyszerű fia nem is tudja, hogy mi után kellene sóvárognia.
Urai pedig gondosan ügyelnek arra, hogy meg ne tudja véletlenül, valahogy, ezért aztán el se mondják neki.
Az iskolákban, a porosz rendszerű oktatás már kora gyermekkorban kiöli a demokráciára való hajlamot, az általánosban ahelyett, hogy tanítanák, nevelnék, hülyének nyilvánítják a hátrányos helyzetű szegények gyerekeit, a szerencsétlen kis cigánypurdékat.
A középiskolákban, egyetemeken az oktatók azt próbálják bebizonyítani, hogy mennyire ostoba a diák, a hallgató, ahelyett, hogy azt próbálnák kibányászni, hogy mit tud, mit sajátított el.
Egy vizsga a delikvensnek kész rettegés.
Ahol egy vizsgán a húsz hallgatóból tizennégyet rúgnak ki, ott inkább az oktatót kellene kirúgni.
Magyarunk az első munkahelyén megtanulja a feudalizmust, mert még a magyarországi multik is a kiszolgáltatottságra alapozott teljesítménykényszerrel operálnak.
Itt nincs visszapofázás a főnöknek, a tanárnak, a hatóságnak, csak a zsidók szapulása divat sikereik okán, és senki nem talál összefüggést a zsidó oktatás vitára, érvelésre és a kérdések mindenoldalú megvizsgálására épülő módszere és a teljesítmény között.
Magyarember pedig nem lázad, hanem ha tapsolni kell, hát tapsol, ha szidni kell valakit, hát szidja és él a maga kis szigetén, annak partjait védi és személyes vagyonát igyekszik gyarapítani, nem törődve a többi sziget hozzá hasonló lakójával, akiknek vagyonát legfeljebb saját gyarapodása forrásának látja.
Nyugaton mindenféle civil közösségek léteznek, a rózsakertészek egyesületétől a méztermelőkig, az önkéntes betegápolóktól a lelki segítségnyújtásig, a technikai sportok kedvelőitől a versbarátok köréig – itt, ha az internet nem létezne, senki nem állna szóba senkivel.
Nálunk a civil közösségek többnyire a politika árucikkeivé válnak, sok esetben az állami vagyonhoz való hozzáférést szolgálják, kevés a valódi civil közösség.
Régen voltak munkahelyi kollektívák, a rendszerváltás szétverte őket, ma legfeljebb csapatépítő tréningeken játszanak a menedzserjelmezes rabszolgák zsákbafutást, de tulajdonképpen nem érdekli a másik ember egyiküket sem, mert a hétköznapokban ádáz harcot kell folytatniuk egymással a pozícióért, a megélhetésért, a karrierért, a család anyagi helyzetének gyarapításáért.
A falvakban pedig feléledtek az ezeréves hagyományok, a zsellér és a zsírosparaszt, a nagybirtokos ugyanolyan szánalmas struktúrát alkot, mint évszázadokkal ezelőtt, legfeljebb most nem húzza deresre a szolgabíró a renitenseket – bár igény lenne rá.
És nem kell sok idő, mikor majd a paraszt Lőrinc kegyelmes úr kezét ugyanúgy fogja csókolgatni, mint hajdan, úgy száz évvel ezelőtt tették az elődök, és Julcsa is ugyanolyan buzgón teszi majd széjjel a lábát az intézőnek, mint hajdani felmenői tették.
A magyar falu soha nem lázadt, inkább csak lapított, emellett kitermelte a csendőrt, a csicskást, a jutasi őrmestert, a zsandárt, aki egy odavetett garasért lelkiismeretfurdalás nélkül agyonverte a másik szegényembert.
A téeszparaszt a társadalom megbecsült tagja volt, de neki mégis a zsellérség kellett, a nyugdíj helyett az alamizsna, a jólét helyett a nélkülözés.
Nem lehet felróni neki, hiszen a fejlődés lépcsőit nem nagyon lehet átugrani, a polgári létért meg kell harcolni, és ez nem negyedszázados folyamat lesz.
Reális önértékelés?
Európai Unió?
Ugyan, előbb fognak itt a rizsföldeken bivallyal szántani, mint öntudatos polgárként viselkedni, és ha ferde szemmel nézik a munkájukat, az se baj, majd egy-két zsák rizs leesik a kamionról, jól nem élünk, de megélünk.
Nehéz ezzel szembenézni, még nehezebb elfogadni.
Pedig az értelmesebbje már elmegy innen, mint ahogy a szennyezett vizet is elhagyja a liba, mert nem talál benne megfelelő élelmet.
Ha elhinnénk a dumát, hogy majd visszajönnek, azt hihetnénk, még van esélyünk, de illúziókra nem építhetjük az életünket - aki megízlelte a szabadságot, a nyugalmat, azok többsége már ide ugyan vissza nem jön, soha.
De harcolni azért kell, legfeljebb a célkitűzéseket kell jobban megválogatni, a lécet talán alacsonyabbra tenni és mondani a magunkét.
Mondani, mert más nem fogja mondani, és ha más mondja, akkor rengetegen fogják azt hinni, hogy a demokrácia az, amiben éppen élnek.
Pedig amiben élünk, azt másképp nevezik…
:O)))