Hétfő, 2013. október 14. 13:36
Torz valóságkép és küldetéstudatÍgy képzeli el Orbán az ország jövőjét
Sajátos világképről árulkodtak Orbán Viktor legutóbbi előadásai arról, mi az egyedi magyar recept arra, hogy az ország sikeres legyen és szebb jövőt építsen. A legijesztőbb az, ha az elmondottakat tényleg komolyan gondolja, mert a valóságtól való elrugaszkodás és a küldetéstudat együttese azt a meggyőződést táplálja benne, hogy bármilyen eszközt bevethet céljai eléréséhez.
Ha bárki azt gondolná, hogy Orbán Viktort a kétharmados parlamenti többséggel a háta mögött csak a gátlástalan hatalomépítés és zsákmányszerzés vezeti, nagyot téved. A Fidesz politikai metamorfózisát tekintve korábban valóban
ez lehetett a fő cél, de az utóbbi években egyre inkább eszközzé válik ahhoz, hogy a pártvezér saját vízióinak megfelelően alakítsák át az országot. Nehéz megmondani, hogy ez az erőszakos küldetéstudat kezdettől fogva Orbán fejében volt-e, vagy csak fokozatosan vált-e saját populizmusa rabjává. Vélhetően mindkettőnek része volt abban, amit ma látunk és tapasztalunk, a demagóg nemzeti szólamoktól kezdve az anakronista múltidézésen keresztül a diktátori mentalitásig.
Orbán megnyilvánulásai 2010 óta egyre inkább súlyosan torzult értékrendet és a realitásoktól való távolodást tükrözik. Ebben minden bizonnyal jelentős szerepe van annak, hogy a sikerpropaganda ellenére kormányzása kudarcok sorozata, és ő nehezen dolgozza fel, hogy nem úgy alakul minden, ahogy ő akarja. Az ő
személyes célja az, hogy korszakos államférfiként vonuljon be a történelembe, és ehhez sikerekre van szüksége. Ha ezeket a valóság nem igazolja vissza, gyárt magának egy alternatív valóságképet,unortodox világot, amelyben az eddigi törvényszerűségek nem érvényesek, és ahol csupán erőből mindent meg lehet változtatni. Ez nem más, mint voluntarista akarnokság, amelyre már számos példát láttunk a történelemben, és bizony mind gyászos véget ért.
Különösen önleleplező volt, amit a kormányfő a napokban Londonban mondott: Magyarországot laboratóriumnak tekinti, ahol egyedi eszközökkel próbálkoznak, más úton akarnak járni, mint az unió többi állama. Ebben az a megdöbbentő, hogy
büszkén vállalja, kísérletezik egy országgal és egy néppel, anélkül, hogy erre az neki felhatalmazást adott volna. Hiába hivatkozik a kétharmados legitimitásra, a választási programjukban 2010-ben egy árva szó sem volt az azóta tett unortodox lépésekről, arról, hogy kísérleti egereknek fogja tekinteni az állandóan emlegetett embereket.
A laboratóriumi munkáról aztán részletesebben is beszélt immár idehaza, amikor keresztény szervezetek előtt a „magyar recept” főbb elemeiről beszélt. Érdemes ezeken végigmenni, mert remekül mutatják, mennyire mást ért Orbán Viktor az egyes fogalmakon, mint azok valós tartalma. Az első kiemelt feladatként a tehermegosztás új, igazságosabb rendszerét említette. Nos, ez józan ésszel azt jelentheti, hogy a terhek egyenletesebben és a jövedelmi viszonyoknak jobban megfelelően oszlanak meg az állampolgárok és a vállalkozások között egyaránt. Ezzel szemben az orbáni rendszerben egyértelműen
a gazdagabbak járnak jól a szegényebbek kárára, jól mutatja ezt az egykulcsos adó, a minimálbér adómentességének eltörlése, de még a rezsicsökkentés is, amellyel azok járnak a legjobban, akik a legtöbbet fogyasztják. Az egyes ágazatokra kivetett különadók is végső soron az emberekre hullanak vissza, lásd például a bankszférát: miközben a demagóg propaganda azt harsogja, hogy ne az emberek fizessenek, hanem a bankok, egy év alatt másfélszeresére növekedtek a bankköltségek, a legnagyobb mértékben éppen a legkisebb forgalmat bonyolító, szegényebb rétegnél!
Álságos a kormányfő második pontja is, a devizahitelek terhének csökkentése. Az eddigi egyetlen végigvitt intézkedés a végtörlesztés volt, amellyel szintén a módosabbak jártak jól, akik egyösszegben vissza tudták fizetni a kölcsönt. Nőtt viszont azok száma és aránya, akik ellehetetlenültek, mert képtelenek fizetni a törlesztőrészleteket. Miért nem rajtuk segített a kormány? Itt is nyilvánvalóan elválnak egymástól a szavak és a tettek, ígéretekben nincs hiány, de igazi segítség máig nincs.
A szó és tett szembenállásának legeklatánsabb példája talán a kormányfői program következő eleme, a monopóliumok korlátozásának állítólagos szándéka. Hogy mi minősül monopóliumnak, azt persze maga Orbán Viktor mondja meg, a jelek szerint az, amit meg akar szerezni. Árulkodó példája ennek, hogy éppen most fog a parlament elé kerülni az a törvényjavaslat, mely szerint a kormány stratégiai szempontok alapján a GVH megkérdezése nélkül dönthet a versenyt korlátozó cégösszevonásokról stb. Azaz úgy harcol a monopóliumok ellen, hogy ő akarja megteremteni azokat.
Az oktatási rendszer átalakítását nevezte a következő kiemelt feladatnak Orbán. Ez a mi méreteinkhez és adottságainkhoz hasonlító, normális országokban a tudásalapú társadalom építését, a szürkeállomány fejlesztését jelenti.
Nálunk azt, hogy a kötelező oktatás korhatárát csökkentik, az alap- és középfokú intézményeket államosítják és egy gigaszervezet alá rendelik, ezzel százezernyi tanárnak egy munkáltatója lesz, ideológiailag egyoldalú, kötelező tanrendet írnak elő, az államilag támogatott felsőoktatási helyek számát csökkentik, egyidejűleg tízmilliárdokat vonnak ki a rendszerből stb. Tényleg ilyen átalakításra vágyunk?
Rímel ehhez Orbán következő pontja, a segélyalapú helyett munkaalapú gazdaság demagóg jelszava. Minden gazdaság és társadalom ugyanis munkaalapú a történelem kezdete óta, másként nem is létezhetne. A kormányfő itt persze valójában arra gondol, hogy
mivel valós munkahelyeket teremteni nem tudtak, a munkanélküli juttatásokat faragták le drasztikusan, és helyettük a tömeges közmunka rendszerétfejlesztették fel. Így látszólag nőtt a foglalkoztatottság, ténylegesen azonban csak más címen fizetnek ki jóval több pénzt, többnyire látszatmunkáért. Sebaj, így legalább majd dolgozhatnak az oktatási rendszerből kiszorított fiatalok.
Orbán Viktor utolsó két pontja talán a legfrappánsabban mutatja elképzeléseinek logikai ellentmondásait.
Egyrészt azt mondja, hogy a keleti kereskedelem fellendítése a cél, másrészt viszont az egyoldalú energetikai függés felszámolásáról beszél. Szemlátomást nem zavarják a tények: az, hogy nyilvánvaló földrajzi és makrogazdasági okok miatt a külkereskedelmünk háromnegyedét az EU-országokkal bonyolítjuk, és a keleti kapcsolatainkban viszont éppen az energiahordozók importja a meghatározó elem. Energiafüggőségünk tehát pont Kelet felől, Oroszországtól áll fenn, amelyen eddigi lépései alapján Orbán nem kíván változtatni, holott a keleti terjeszkedés aligha képzelhető el e függés felszámolásával párhuzamban. Miután Kína felől sincs nyoma áttörésnek, lehet, hogy a kormányfő az azeriekkel és a mongolokkal folyó, állítólag biztató tárgyalásokra gondol, de jól nézünk ki, ha ezekre kell alapoznunk a boldog jövőt.
Kommentáld!