Sokak életét keserítik meg a notórius kölcsönkérők, akik sokszoros haszonnal kecsegtető befektetésekre, vagy éppen beteg családtagjaik gyógyítására kérnek kölcsön, de a pénzt sosem adják meg. Végül többnyire kiderül, hogy a kapott összeget egyszerűen elköltötték a károsultaknak pedig legtöbbször nem sok esélyük marad a kár megtérülésére. Miért és hogyan képesek átverni ennyi embert, felismerhetjük-e őket előre és mit tehetünk, ha már megtörtént a baj?

Hogyan működnek ezek az átverések?

A „kölcsönkéregetős csalásoknak” az olyan csalási eseteket szoktuk hívni, ahol az elkövetők úgy kérnek kölcsön valamilyen mondvacsinált, vagy valós ürügyre hivatkozva pénzt az áldozataiktól, hogy már a kölcsönkéréskor is tudják, hogy nem fogják tudni visszaadni azt, vagy legalábbis nincs erre reális esélyük. Az ilyen kölcsönöket a legváltozatosabb célokra kérik. Van, hogy valamilyen hihetetlenül nagy nyereséggel kecsegtető befektetési lehetőség, vagy egy hirtelen jött családi tragédia szolgál ürügyként. De lényegében ide sorolhatjuk azokat a csalókat is, akik igen kedvező áron ígérik meg a károsultjaiknak valamilyen áru - például műszaki cikk, vagy autó - beszerzését, melyre nyilván semmilyen reális esélyük nincs, majd az átvett pénzzel eltűnnek és elérhetetlenné válnak.

Kik követnek el ilyen csalásokat?

Az ilyen átveréseket általában kisstílű csalók, vagy olyan lecsúszott egzisztenciájú emberek követik el, akik képesek az orruknál fogva vezetni, észrevétlenül manipulálni a sértetteket. Igaz „csaló” személyiségek, akik pontosan tudják, hogy előbb vagy utóbb lelepleződnek, hiszen felélik a kicsalt pénzeket. De mindez nem jelent számukra olyan erkölcsi gátat, ami megakadályozná, hogy újabb és újabb embereket verjenek át. Ráadásul sokszor a szűkebb, vagy tágabb ismeretségi körükben keresik az áldozatokat, így könnyebben megbíznak bennük. Mire a tettük lelepleződik, jellemzően eltűnnek az átvert emberek látóköréből, és elérhetetlenné vállnak. Ha azonban mégis sikerül elkapni és számon kérni őket, akkor a végsőkig tagadnak, mindig újabb és újabb, egyre hihetetlenebb történetekkel állnak elő arról, hogy hová tűnt a pénz, és miért nem tudták teljesíteni az ígéreteiket. Amikor már esélytelen a tagadás, jellemzően mély bűnbánatot mutatnak aztán jönnek az újabb ígérgetések a kár megtérítéséről. Sajnos még ekkor is sokan bedőlnek nekik, pedig ez a bűnbánat ritkán alapul valós érzelmeken, sokkal inkább azért adják elő ezeket a „nagyjeleneteket”, hogy egérutat nyerhessenek.

Olyan esetek is előfordulnak, hogy amikor egy-egy határozott és kellően elszánt sértett fülön csípi őket, hogy tartva a következményektől, inkább egy újabb átverés elkövetése árán, „befoltozzák a lukat” és visszaadják a pénzt, csak, hogy menekülhessenek a már konkréttá váló felelősségre vonás elől. A károsultaknak azonban nem árt vigyázni az ilyen esetekben, mivel, ha a csalók megszorongatására törvénytelen módszereket használnak, könnyen önbíráskodást követhetnek el. Persze morálisan érthető az átvert emberek „keményebb” fellépése, de jogi szempontból nézve a dolgot nem feltétlenül érdemes nagyobb súlyú bűncselekményt elkövetni, mint aminek áldozataivá váltunk. Különösképpen nem akkor, ha a minket átverő ember így sem, úgy sem tud fizetni. Nem beszélve arról, hogy az ilyen csalók, gyakran azonnal a rendőrségre futnak, hiszen mástól úgysem várhatnak segítséget. A hatóság pedig nem tehet mást, minthogy eljár az önbíráskodó ellen - illetve jó esetben ellene is – még ha erkölcsileg meg is érti az önkéntes „igazságszolgáltatás” indokát.

Miért dőlnek be sokan, akár több alkalommal is a trükknek?

Az ilyen csalások elkövetőinek jó érzékük van ahhoz, hogy hogyan lehet becsapni orruknál fogva vezetni az embereket. Sokszor már az átverés előtt rendelkeznek valamilyen információval az áldozataikról. Például: ismeretségi körből tudják, hogy valakinek van egy kis félretett pénze, amit szívesen befektetne, vagy éppen valamilyen műszaki cikket szeretne valaki vásárolni.) Ilyenkor jó érzékkel, erre az alapinformációra felépítve találnak ki egy „személyre szabott” történetet, aminek a későbbi sértett megörülve, kapva kap az alkalmon. Az előző példáknál maradva, kedvező befektetési lehetőséget, vagy valamilyen rendkívül akciós áru műszaki cikk beszerzését felajánlva, a csaló szinte nyitott kapukat dönget. Az áldozatok többnyire annyira megörülnek a lehetőségnek, hogy a részletek sokszor el is kerülik a figyelmüket, át sem gondolják a dolgot rendesen, csak átadják a kért összeget.

Előfordulnak olyan esetek is, ahol a csalók az áldozataik együttérzését, segítőkészségét, jóindulatát kihasználva jutnak hozzá a zsákmányukhoz. Például nem várt halálesetre, orvosi műtétre, vagy hasonló körülményekre hivatkozva, melyek nyilvánvalóan hatnak az áldozat lelkére.

Talán hihetetlennek tűnik, de vannak olyan károsultak is, akik az első szinte már nyilvánvalóvá váló átverés után még többször is adnak pénzt az őket átverő svindlernek. Ettől remélik ugyanis, hogy a végén visszakapják a pénzüket. Néhány rutinos csaló, hihetetlenebbnél, hihetetlenebb történetekkel képes ily módon még sokadjára is pénzt kicsikarni a sértettektől. Az ilyen áldozatokat ezekben az esetekben a remény hajtja, hogy talán így még valamit visszakaphatnak az elbukott pénzükből, így néha még a realitásérzéküket is elveszítik. Illetve sokszor maguknak is nehéz bevallani azt, hogy átverték, lóvá tették őket. Ezért fordulhat elő, hogy szinte megbabonázva, sokadszorra is fizet valaki, holott egy külső szemlélőnek már teljesen egyértelmű az átverés.

Felismerhetjük-e ezeket a csalókat előre?

Az ilyen eseteket több okból is nehéz előre észrevenni. Részben azért mert az elkövetőjük sokszor nem teljesen idegen a sértettek számára. Távoli ismerős, vagy az ismerős ismerőse, esetleg egy ismerős ajánlotta őt, így van felé egy alapvető bizalmunk. Ezen kívül gyakran pont olyan területükön környékezi meg az embereket, ahol valamilyen megoldásra váró problémájuk” van. Ilyen a megspórolt, befektetésre szánt pénz és a hirtelen jött kedvező befektetési lehetőség esete például. Illetve ezek között a csalók között sokan igazi tehetségként „űzik az ipart”, nagyon határozottak, meggyőzőek és a sértettek minden aggályára van valami ésszerűnek ható magyarázatuk.

Talán segíthet azonban, ha észben tartjuk azt az elvet, ami szerint, „Ha valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, akkor az nem is igaz.”. Ha ezekben a „túl szép” esetekben elkezdünk gyanakodni és jobban utánajárunk a dolgoknak kisebb eséllyel sétálunk be a csalók csapdájába. Kérdezősködjünk az ismeretségi körben, nézzünk körül az interneten, esetleg kérdezzünk meg szakembereket! Legyünk óvatosak, ha nem oszlik el a gyanú, inkább hagyjuk elúszni azt a „hihetetlenül jó ajánlatot”, minthogy egy csaló áldozataivá váljunk! Ha pedig mégis belemennénk a „kiváló üzleti lehetőségbe”, akkor minden egyes tranzakciót dokumentáljunk le írásban is. Készüljenek írásbeli elismervények, nyilatkozatok minden egyes Forint átadásáról, amiket ne felejtsünk el két tanúval is aláíratni. Az ilyen dokumentumok később igen sokat segíthetnek a helyzetünkön.

Mit tehetünk, ha már megtörtént a baj?

Fontos tudni, hogy nem számít minden meg nem adott kölcsön csalásnak, kizárólag azokban a kölcsönkérésnek álcázott esetekben beszélhetünk büntetőjogi értelemben csalásról, amikor az elkövető már a kölcsön kérésekor tudja, hogy a kért összeget nem fogja tudni visszaadni, vagy legalábbis erre nincs valós, reális esélye. Például ilyen eset lehet, ha valaki befektetési célzattal kér kölcsön, majd a kapott pénzt a nyeremény reményében egy kaszinóba viszi és eljátssza. Ráadásul ezt a csalárd szándékot nem elég sejteni, vagy feltételezni, alá is kell tudnunk támasztani. A konkrét bizonyítás azonban ezekben az esetekben nem a mi dolgunk. Itt ugyanis már nem pusztán polgári peres ügyről, hanem csalás bűncselekményről beszélünk, melyek gyanúja esetén a Rendőrség elrendeli a nyomozást.

Az átverést több körülmény is alátámaszthatja, bizonyíthatja. Ilyen lehet például, ha kiderül, hogy a környezetünkben a csaló több emberrel is megtette már ugyan azt, amit velünk, vagy arra derül fény, hogy a családjában nem is történt olyan tragédia, mint amire hivatkozott. De olyan eset is gyakran előfordul, hogy valaki még hónapok múltán sem tudja átadni a megígért műszaki cikket a károsultnak és a vásárlásra átvett pénzzel sem tud elszámolni. Egy ilyen klasszikus esettel találkozhatunk a Civil Körözési Rendszer „Egyéb jogsértések” rovatában is, ahol az egyik károsult egy felhívás közzétételével próbálja meg összegyűjteni a hasonlóan járt embertársait, hogy ezzel is segítse a nyomozást és hozzájáruljon az elkövető megfelelő felelősségre vonásához. Illetve így kívánja felhívni a figyelmet az esetre, hogy mások elkerülhessék a hasonló eseteket. A körözést itt olvashatják.)

A hasonló ügyek sértettjeinek mindig azt javasolom, hogy ha a maguk részéről már összeszedték az álláspontjukat alátámasztó bizonyítékokat, akkor tegyen feljelentést a rendőrségen. Ez egyrészt a nyomásgyakorlás egy törvényes, kényelmes és relatív gyors útja is (Legalábbis a polgári peres eljárásoknál jóval gyorsabb.), másrészt a csalók egy jó részénél ez a megoldás tényleg hatékonynak bizonyul. Ők is pontosan tudják ugyanis, hogy nem mindegy, hogy „csak” egy polgári perben kell pereskedniük, vagy büntetőeljárás folyik ellenük. Sokan ilyenkor már jobb belátásra térnek, és az eljárás valamelyik szakában megtérítik a kárt, vagy annak egy részét. Ha pedig nem így történne, akkor az eljárást lefolytatja a hatóság, a büntetőbíráság pedig a büntetés kiszabása mellett egyúttal megítélheti a polgári jogi követelést is. Véleményem szerint, ez így mindenképpen egyszerűbb és hatékonyabb módja a tartozás behajtásának, mintha a polgári bíróságon pereskednénk. Hangsúlyozva, hogy ez a módszer nem használható minden problémás kölcsönügyletnél, csak ott, ahol valóban csalás, átverés történik.

Lényegesnek tartom azt is, hogy a tapasztalatok szerint az ilyen csalások elkövetői a nyomukban járó sok károsult közül általában mindig azokat kártalanítják, akiken látják, hogy nem adják fel és addig járnak utánuk, amíg meg nem térül a káruk. Sokan veszteséglistára írják ugyanis ezeket a kölcsönöket, mivel úgy gondolják több energia utána járni, mint amennyivel újra meg lehetne keresni az elveszett pénzt. Ez az álláspont is érthető persze, de ha valakinek valóban számít a kicsalt összeg, akkor ne adja fel, amíg az ideje és energiája is engedi. A határt azonban mindenkinek saját magának kell meghúznia, eldöntve, hogy meddig érdemes ütni azt a bizonyos vasat.

Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban szót kell ejtenem arról, hogy a Civil Körözési Rendszer „Egyéb jogsértések” körözési kategóriát , többek között azért hoztuk létre, hogy a hasonló ügyek sértettjei itt kérhessenek segítséget a közösségtől. Az ilyen ügyek közzétételével, rátalálhatunk más sértettekre, fontos bizonyítékokhoz és információkhoz juthatunk. Másfelől az érdeklődő olvasók tapasztalatokat szerezhetnek, okulhatnak a közzétett történetekből.

Van személyes tapasztalata, véleménye? Ossza meg velünk! Szívesen fogadjuk hozzászólását

ckr.hu