Csütörtök, 2013. április 4. 14:57

Címkék: Fidesz születésnap demokrácia vereség önkritika

A Fidesz 25 éve Hát, gratulálunk! „Úgy gondoljuk, hogy Magyarország társadalmának és a magyar nemzetnek súlyos és valószínűleg elhúzódó válságidőszakában vagyunk. A ma fiatal generációinak semmiféle felelőssége nem lehet azokért a tegnapi hibás döntésekért, amelyeknek következményeit nagyrészt már ma is ők viselik. Van viszont felelősségük a jövőt befolyásoló mában, és van joguk is, hogy saját jövőjük alakításába az általuk választott módon beleszóljanak!” Nem, Kedves Olvasó, nem a hónapokkal ezelőtt kitört – és azóta is tartó – télirózsás forradalom valamely dokumentumából idéztünk, hanem a negyedszázaddal ezelőtt megszületett Fidesz alapító nyilatkozatából.

Hát... gratulálunk! A jubileumhoz is, meg ahhoz is, hogy eme örökbecsű mondatokat a ma fiatalsága különösebb változtatás nélkül vallhatná magáénak. (Csak zárójelben jegyeznénk meg, hogy az egykori alapító nyilatkozatot aláírók fele ma is közismert. Hiszen aligha kell hosszabb magyarázatot fűzni ahhoz: ki is az a Németh Zsolt, Kövér László, Bayer Zsolt, Szájer József, Kaderják Péter, Fodor Gábor, Hamecz István, Orbán Viktor stb. Ám a névsor másik felének későbbi sorsáról legfeljebb komoly kutatómunkával lehetne csak kideríteni, hogy mi történt vele azóta. Mindkét névsor tagjainak ezúton is gratulálunk. Azoknak is, akik az elmúlt negyedszázad valamennyi kanyarulatát változatlan sebességgel voltak képesek bevenni. S azoknak is, akiknek valami megítélhetetlen ösztönük még időben megsúgta, hogy jobb lenne mindebből minél gyorsabban kimaradni...) E rövid írás keretei között már csak azt próbáljuk meg vázlatosan áttekinteni, hogy az elmúlt negyedszázadban mi minden történt az egykori aláírók aktívabb felével.



Nem egészen két év elteltével az újonnan megválasztott – ahogyan akkoriban hívták – első szabad magyar parlamentben találhatták magukat mint a korabeli Európa politikai csodája, mint minden idők legfiatalabb parlamenti frakciója. Újabb két év elmúltával ők lettek az ország kedvencei. 1992 derekán népszerűségük meghaladta az összes többi parlamenti párt együttes támogatottságát. (Mindehhez akkor nem győztünk eléggé gratulálni, már csak azért is, mert megérdemelten váltak páratlanul népszerűvé. A kilencvenes évek elején ugyanis sokáig egyedül képviselték a józan hétköznapi realitás és a szakszerű hozzáértés ritka kombinációját, és ideológiai vitákban csupán a legszükségesebb mértékben vettek részt, akkor is csak az alapvető értékek védelme érdekében.)

Később átbandukoltak a jobboldali térfélre, s a megalakulásuktól számított tíz év után már kormányra kerültek. 1998 júniusában Orbán Viktor minden idők egyik legfiatalabb miniszterelnökeként mutathatta be kabinetjét. Mindezt akkoriban sokkal kevesebben bánták, mint ahányan nem rájuk szavaztak. Ehhez már módjával s csak a kötelező illendőség keretei között gratulálhattunk, mert a győzelem némely feledhetetlen mellékkörülménye – mindenekelőtt a kisgazdarészvétel homályos részletei – nehezen feledhető árnyékot vetettek a győzelem vitathatatlan tényére. A kormányzásban töltött első négy év végeredményben nem volt sikeres, de akkor még a magyar társadalom számára megadatott a szabad választás lehetősége. S bár a négy év során a Fidesz vezetői nem érzékelték, hogy a többség mind kevésbé elégedett azzal a kormányzati aktivitással, amely a kommunikációs offenzívákat minden egyéb tevékenységnél többre tartotta, a választási végeredményt 2002-ben mégis kénytelenek voltak tudomásul venni.

A vereséghez már két okból sem nem tudtunk gratulálni. Részben, mert a második forduló előtt felmutatott könyörtelen kampány nemcsak újdonság volt, hanem a máig meghatározó újkori polarizáció kezdete is. Részben meg azért nem, mert a vesztes vezetők képtelenek voltak vereségüket feldolgozni, s valós magyarázatok helyett olyan kártékony, hamis és önbecsapó ideológiák gyártásába és bővített újratermelésébe kezdtek, amelyeknek azóta is foglyai. Meg a magyar társadalom fele is. Azzá tették. Rögeszmék rabjává. Ehhez a kétes sikerhez már csak jobb híján gratulálhatunk.

Jobb híján... (Jobbik híján – akkor még híján voltunk a Jobbiknak. Is.) Nem tudtak tanulni a 2002-es vereségből, mert nem is akartak. Csak egyet, egyetlenegy következtetést vontak le belőle. Azt, hogy legközelebb nem fogják a véletlenre, a választásra, a választói szeszélyre bízni a döntést. A hatalom sokkal fontosabb dolog annál, hogy annak további sorsát tudatlan állampolgárok millióinak önkényére, ízlésére, befolyásolhatóságára hagyják. Ezért úgy véljük, hogy a Fidesz történetében az elmúlt huszonöt év legfontosabb éve, legnagyobb cezúrája ez a 2002-es esztendő volt. Aztán jött a keserves nyolc év, az ellenzéki lét kibírhatatlanul hosszú időszaka, amelyben – egyéb cselekvési lehetőségek híján – a magyar társadalom egyik felének megtanították a polarizáció, az árnyalatokat nem ismerő mentalitás boldog egyszerűségét. (S hagyjuk most ezúttal zárójelek között azt a nem elhanyagolható tényt, hogy eme törekvéseikben időnként a másik oldalon is termékeny partnerekre akadtak.)

Nos, ehhez igazán gratulálhatunk. Kétségtelenül jelentékeny siker az, ha egy politikai formáció ellenzékben, kormányzati hatalom nélkül is mélyebb hatást tud gyakorolni egy egész társadalom gondolkodásmódjára, erkölcsi érzékének formálódására, jövőképének alakulására, mint hatalmon lévő riválisa. Sokáig csak apróbb problémának látszott, hogy ezt a sikert a társadalom negatívabb ösztöneire, tájékozatlanságára, kétségbeejtően alacsony szintű közgazdasági ismereteire erősen rájátszva tudták elérni. Ezen belül is mindenekelőtt azt az évszázados és széles körű meggyőződést erősítették szakadatlanul, miszerint minden kicsi és nagy tévedésért, kudarcért, hibáért kizárólag a mindenkori kormányt lehet és kell felelőssé tenni. Ellenzékben mindez hasznos lehet, mert hatásosan segítheti elő a következő megmérettetéskor elérhető győzelmet. Kormányzó pozícióban viszont ez a fajta egyoldalúság a kényszeres sikerpropaganda elsődleges mozgatórugójává válik.

2010 tavaszán–nyarán úgy tűnt, hogy a kétharmados győzelem önmagában olyan felülírhatatlan érv, olyan vitathatatlan siker, amelyhez tényleg csakis gratulálni illik. Három év elteltével azonban az egykori siker mind komorabb árnyéka látszik nyomasztóan kirajzolódni.

A bármi áron elérendő siker kényszere ugyanis előbb-utóbb túszul ejti a sikerek kovácsait is. Az elmúlt három évben felhalmozott – és egyre szembetűnőbb – kudarcok mindegyikéről csakis mint sikerről illik megemlékezni. Másképpen már nem is tudnak beszélni. Ezzel a kormánnyal nem tud olyan történni, ami önkritikára, korrekcióra, netán a tévedések beismerésére adhatna okot. Minden rombolást építésként tartanak nyilván, minden veszteséget nyereségként, minden tévedést a páratlanul éles előrelátás bizonyítékaként, és minden hazugságot megfellebbezhetetlen igazságként.



Ennek a kormánynak már csak gratulálni lehet – annál is inkább, mert önmaguk ünneplését mindenkinél előbb szokták megkezdeni. Ezért a kívülálló számára nem is nagyon marad más lehetőség, mint a pozitív üdvözletek megerősítése. Illetve – mily hiányosság ez még... – akadnak még kritizálók, akadékoskodók, kártékony ellendrukkerek, de őróluk előbb-utóbb ki szokott derülni, hogy esetükben a soraink közé sajnálatosan befurakodottakról, idegen érdekek kártékony ügynökeiről van csak szó.

Így hát a krónikásnak sem maradhat más szerep, mint az, hogy ebben az ünnepi pillanatban, a huszonötödik születésnap alkalmából melegen gratuláljon. Mindenhez. A kezdethez, a 2002-es kisikláshoz meg e mostani szédületes sikerszériához. Tényleg beleszédültünk. Ezért nem is tudunk már semmi mást tenni, csak gratulálni, gratulálni, gratulálni – egészen az utolsó leheletünkig.

2013. március 30.