A Balkán nem tartozik a tipikus turistacélpontok közé, de Ádám segítségével most egy kicsit bepillanthatunk ebbe az izgalmas világba is. 

A Balkán szót meghallva általában a horvát tengerpart, a végeláthatatlannak tűnő utazás a görög üdülőhelyek felé vagy az itthon annyiszor emlegetett „balkáni körülmények” jutnak az ember eszébe. Sokfelé megfordultam már Európában, de nyugodt szívvel ki merem jelenteni: a Balkánnál érdekesebb, változatosabb, vendégszeretőbb vidéken nem voltam eddig. Ennek a sokszínű területnek a magyar utazók számára szinte ismeretlen táját, a Kelet-Szandzsákot szeretném most bemutatni, ahová az interkulturális élménytréningeket szervező Experience Balkan csapatával utaztam el.
Délnyugat-Szerbiában jártunk, az Ibar folyó völgyétől délre. Raška városát elhagyva a falvak ortodox templomainak helyét immáron mecsetek, minaretek veszik át. Ez a Szandzsák, ami nevét a régi birodalmi török közigazgatási egységről kölcsönözte. A tartomány székhelyén, Novi Pazarban kezdődött látogatásunk, a szerbiai muszlimok közel hetvenezres városában. Itt a lakosság több mint nyolcvanöt százaléka bosnyák, a szerbek kisebbségben élnek. 

Amikor a főtéren, a helyi egyetem iszlám tudományokkal foglalkozó karának épülete előtt kiszálltunk a kocsiból, éppen a müezzin imára szólító hangja zengett szerte a városban: aki először hallja, annak sokáig emlékezetes marad. A főtérről indulva a város egyik szimbóluma, a szocializmus ideje alatt épült Hotel Vrbak épülete mellett halad el az utazó, s egyből a régi török negyedben találja magát.

Az arab világot idéző borbélyüzletek, ruhaboltok, ékszerüzletek és tradicionális kávézók sorát az Altun Alem vagyis az Aranyvilág mecset zárja. Minden boltban rendkívül kedvesen, barátságosan fogadtak minket: az egyik látványpékségben még azt se hagyták, hogy fizessünk, mikor megtudták hogy magyarok vagyunk.

Az utcákon sok nő visel hagyományos muzulmán fejkendőt (hidzsáb) még a fiatalok is; a helyiek elmondták, évtizedekig nem volt szokásban ez a viselet, de egyre több huszonéves lány választja a muszlim szokásokat, hasonlóan a fiúkhoz, akik ugyanezért növesztenek hosszú szakállat. A helyi iszlám újjászülető konzervativizmusát jól tükrözi, hogy két nyilvános helyen lehet alkoholt kapni a városban, a legtöbb vendéglőben kedvesen, de kicsit furcsán néztek ránk, amikor bort vagy sört kértünk – tény viszont az is, hogy sehol sem ütköznek meg a nyugati turisták kérésein, kérdésein, mindenki örömmel válaszol, segít, pedig nincs sok külföldi utazó errefelé. 

A helyi focicsapat több mint 80 éves történelme során 2011-ben jutott fel először a szerb első osztályba. Nagy volt hát az öröm: itt a foci nem csak egy szórakozási forma az emberek számára, hanem remek eszköz a bosnyák öntudat kifejezésére: Ott jártunkkor az újvidéki csapatot látta vendégül a Novi Pazar. Sokat elmond a helyiekről, hogy még le sem ültünk a hazai lelátón, a mellettünk levők ismeretlenül is azonnal üdítőt rendeltek nekünk a mozgóárus bácsitól, amikor meghallották, hogy külföldiek vagyunk. A mérkőzés hangulata egyébként egészen más, mint itthon: nagy a zaj persze, petárdák durrannak, lobognak a zászlók (az újvidéki oldalon szerb lobogókat láttunk, a közelünkben ülő pazariak bosnyák, szandzsáki és török zászlókat lengettek), viszont a mértéktelen alkoholfogyasztás, a rongálás és a tömegverekedés nem jellemző, nem is láttunk erre utaló jeleket.
A városközpontba visszatérve először szállást foglaltunk a közel ötszáz éves török kori fogadóban (ún. han), majd elvegyültünk a főtérről induló korzón olajos magvakat rágcsáló, sétálgató emberek közt. Körülbelül Belgrád vonalától délre mindenhol a Balkánon megtalálható a rendszeres esti séta szokása: a gyerekek önfeledten másznak a szobrokra, kergetőznek a forgalom elől ilyenkor lezárt utcákon, a fiatalok itt találnak párt maguknak, idősebbek házastársukkal korzóznak, az öregurak pedig ilyenkor mesélnek életükről a fiatalabbaknak. Nevetgélés, piruló kukorica- és télen gesztenyeillat, csinosan öltözött helyiek képe fogad.
Novi Pazar városképe rendkívül változatos: a török kortól kezdve a jugoszláv időkig mindegyik kor rajtahagyta a nyomát, így teremtve egy egészen sajátságos atmoszférát. Érdemes szóbaelegyedni a helyiekkel: segítőkészen útbaigazítanak minket vagy mesélnek a város hétköznapjairól. Természetesen a Szandzsák legjobbnak mondott szórakozóhelyére is betértünk. Itt találkoztunk azokkal a fiúkkal és lányokkal, akik nyugatiasan öltözködnek, nem követik szigorúan a muszlim vallási hagyományt, sőt, itteni jellegzetesség, hogy nem csak táncolnak és beszélgetnek, hanem hangosan éneklik is a dj által éppen játszott balkáni slágereket.

Másnap először tettünk egy kis kirándulást a várostól nyugatra. Stari Raš romjai az első középkori szerb főváros helyére emlékeztettek bennünket, majd a Sopoćani kolostorban egy ortodox szerzetes segítségével a világ egyik legszebb középkori freskóját tekintettük meg. Az út innen meredeken emelkedik egészen a Balkán legnagyobb kiterjedésű fennsíkjáig, a Pešterig. Felérve a fennsík télen elzárt, autentikus falvai közé, már messziről feltűnik két hatalmas minaret gyakorlatilag a puszta közepén.

Delimeđe újonnan épült minaretjei nemcsak a Szandzsák vagy a Balkán, hanem egész Európa legmagasabbjai, a maguk 80 méteres magasságával. Tettünk egy gyors látogatást a mecsetben, amely iszlám iskolaként is funkcionál, majd visszatértünk Novi Pazarba, ahonnan egy igazi, dzsezvában felszolgált bosnyák kávé után dél felé vettük az irányt.

Körülbelül félórányira Novi Pazartól található Ribariće kisvárosa az Észak-Koszovóba is átnyúló Gazivoda-víztározó partján. A település és környékének földrajzi helyzete már önmagában is érdekes: egy gyakorlatilag teljesen bosnyákok lakta vidék a szerb-koszovói-montenegrói hármashatáron.

Ribarićetől 3 km-re a hegyek között található a Crna Reka sziklakolostor, ahová tettünk egy rövid kitérőt. Ha erre jár az ember, kár kihagynia, az idegenvezető szerzetes – akitől egy ajándék dvd-t is kaptunk – megmutatta a hegy belsejében kialakított kis szentélyt is. 

Ribarićetől már csak néhány perc a szerb-montenegrói közúti határ, ahonnan az Ibar folyó újabb kanyonja fölött elhaladva a Szandzsák legjellegzetesebb montenegrói városába, Rožajeba vezet az út. Rožaje egy tízezres bosnyák hegyi városka, mely számos látnivalót rejt magában.

A főútról letérve először tájháznál álltunk meg, tovább haladva egy többszáz éves fadzsámi mellett sétáltunk el, majd a központ egyik kis utcájában a Ganića Kula hagyományos, erődszerű lakótornya tűnt fel előttünk. Ezek a kullák elsősorban a mai Koszovó területén maradtak fenn leginkább, s hogy mi volt a szerepük, az a híres albán író, Ismail Kadare Kettétört április című művéből érthető meg leginkább. A hagyomány szerint azért éltek kullában a családok, hogy a vérbosszú elől elrejtsék az üldözött férfiakat. A földszinten az állatokat tartották, az első emeleten éltek a nők és a gyerekek, fent pedig, nagy közös helyiségben a férfiak aludtak. Sokuk évtizedekig nem hagyta el kényszerű börtönét... A helyi kulla ma múzeumként működik, ahol meglepetésünkre monarchiabeli magyar pénzeket is találtunk a kiállított tárgyak között.

A városka fölötti dombról szép rálátás nyílik a településre és a távoli hegyekre is, érdemes túrára indulni, hiszen dél felől 2400 méter fölé magasodó csúcsok övezik a települést. Érdekesség, hogy az itt található, közel 1800 méter magason lévő nemzetközi határátkelő kilépő és belépő oldala között majdnem 20 km van. Innen a koszovói Peja városába vezet az út, de ez már egy másik történet...