Nem az ellenzéki pártok tartoznak magyarázattal, hogy miért nem vesznek részt a most zajló alkotmányozási folyamatban, hanem a kormánypártok, hogy miért bocsátkoztak bele ebbe az illegitim alkotmányozási kalandba. Miért kísérelik meg egy közösnek szánt norma- és szabályrendszer paragrafusokba foglalását, amelyet az ellenzéki pártok nélkül készítettek elő, és az LMP és az MSZP távollétében vitatnak meg?

2011. március 22-én kezdte meg az Országgyűlés a koalíciós képviselők által beterjesztett alaptörvény tervezetének általános vitáját. Az előterjesztők célja, hogy 2012. január 1-i hatállyal új alaptörvényt állítsanak a ma érvényes alkotmány helyébe.

Kövér László és Lázár János Fotó: MTI

Bár nem valószínű, hogy szándékosan történt, a vita kezdetének megválasztása szimbolikus üzenet volt. Hiszen épp annak vet véget most a kormánykoalíció, ami 22 éve kezdődött. Az ellenérdekelt felek közötti egyetértésen nyugvó rendszeralakításnak.

Épp huszonkét éve, 1989. március 22-én ült össze először az Ellenzéki Kerekasztal, hogy a rendszerváltozás közös célját képviselő ellenzéki szervezetek egyeztessék nézeteiket a pártállam képviselőivel folytatandó tárgyalások előtt. Ezzel indult el az a hónapokon át tartó tárgyalási folyamat, előbb az Ellenzéki Kerekasztal keretei között, majd az MSZMP és szatelitszervezetei (Hazafias Népfront, Szakszervezetek Országos Tanácsa stb.) részvételével létrejött Nemzeti Kerekasztal bizottságaiban, amelynek eredményeként megszülettek a demokráciára való áttérést szolgáló alkotmány- és törvénymódosításokat tartalmazó megállapodások.

Amiket aztán a pártállami országgyűlés fogadott el, 89 őszén. A most leváltani szándékozott alkotmány tehát még kétségkívül az első szabad választás előtt született meg, bizonytalan támogatottságú politikai erők alkudozásainak eredményeként. És paragrafusait a még döntő többségében az 1985-ös pártállami választáson mandátumot nyert képviselők szentesítették. Az új normaszöveg formálisan valóban az 1949. évi XX. törvény módosításaként jött létre, tartalmilag azonban kifogástalanul demokratikus, jogállami alkotmány volt. A néhány hónappal a kihirdetése után rendezett szabad választáson pedig a magyar társadalom is legitimálta. A parlamentbe bejutott valamennyi párt a sajátjának tekintette. Közvetlenül a választás után a két legnagyobb politikai erő, a kormányfőt adó MDF és az ellenzéki SZDSZ megegyezése nyomán, a kormányzóképesség biztosítása érdekében, ugyan néhány ponton mindjárt módosították, csökkentve a kétharmados többséget kívánó törvények körét, de ezt a változtatást a kormánypárti és ellenzéki képviselők kétharmadnál jóval nagyobb többsége támogatta.

Akármilyen kíméletlen küzdelmek zajlottak is az elmúlt két évtizedben a politikai színtér szereplői között, ezek az egyaránt legitimnek tekintett közös játéktéren, az alkotmányos rendszeren belül zajlottak. Noha az 1994-98 közötti balliberális koalíciónak kétharmadot bőven meghaladó többsége volt a Parlamentben, tudatos önkorlátozással lemondott arról, hogy egyoldalúan, az ellenzék egyetértése nélkül alkotmányozzon.

Valóban érthetetlen, illegitim elvárás volna, hogy a mai kormánykoalíció is eszerint járjon el?

Kövér Lászlónak, az Országgyűlés elnökének felszólalását hallgatom a tervezet általános vitájában.  „Az előterjesztők felfogása szerint az alkotmányba illeszkedő alaptörvény nem csupán az államszervezés technikai szabályainak összessége, nem csupán a jogszabályok felett álló, meghatározó erejű norma, hanem annak foglalata is, hogy itt és most mi, a XXI. század második évtizedének magyarjai miként gondolunk magunkra, melyek azok a múltbéli tradíciók, velünk élő értékek, jövőbeli célok, amelyek közös nevezőként nemzetté formálnak, s ekként tartanak egybe bennünket. Mi az az erkölcsi alap, értékközösség, amely az eltérő világnézetű, különböző hitű, más anyanyelven beszélő, differenciált társadalmi helyzetű magyarországi polgárokat szolidárissá teheti egymáshoz, s szervezett politikai közösségükhöz, az államhoz és hazához."

Tökéletesen igaza van. Valóban ezek egy alkotmány vagy alaptörvény legfontosabb tartalmai.

Pontosan ez az, aminek magától értetődőnek kellene lennie minden demokrata számára: alkotmányt csak széles társadalmi együttműködéssel szabad előkészíteni, és csak olyan változatot érdemes elfogadni, amely a demokratikus politikai erők a kormányzati oldalénál nagyobb egyetértését élvezi. Hiszen az alkotmány a politikai közösség közös nevezője, azoknak a jogoknak, elveknek, intézményeknek és eljárási szabályoknak az együttese, amelyet e politikai közösség eltérő hitű, világnézetű, helyzetű alkotórészei egyaránt a sajátjuknak tekinthetnek és tisztelnek. Az pedig vitathatatlan, hogy a pártok vetélkedésére épülő demokráciában a politikai közösség alkotórészeit a választáson megmért, mandátumot szerzett politikai erők képviselik.

Demokrata politikusoknak, akik a fent idézetteket komolyan gondolják, épp ezért meg sem fordulhat a fejükben, hogy érdemes-e olyan új alkotmányt létrehozni, amelyet csak a kormánypártok szavaznak meg, az ellenzék viszont elutasít. Függetlenül attól, hogy megvan-e ehhez a kétharmaduk, vagyis megtehetik-e ezt jogilag vagy sem. És szintúgy függetlenül attól is, hogy 900 ezren vagy egymillióan küldték-e vissza a tárgykörben kiküldött kérdőívüket. Hiszen tisztában vannak vele, hogy a legfontosabb céljukat lehetetlenség így elérniük. Hogy a politikai ellenfeleikre is kiterjedő demokratikus politikai közösség valóban közös nevezőnek, közös normának, szabályrendszernek tekinthesse majd az alaptörvényt.

Két esetben képzelhető el, hogy kormánypárti politikusok mégis ilyen következtetésre jussanak. De mindkét esetben tagadniuk kell ehhez az ellenzéki pártok egyenjogúságát, demokratikus legitimitását. Vagy azzal az antidemokratikus gondolattal kell élniük, hogy az ellenzék, illetve az általa képviseltek nem részesei a politikai közösségnek. Vagy azzal a szintén velejéig antidemokratikus feltevéssel, hogy bár az ellenzék által képviseltek is vitathatatlanul a politikai közösséghez tartoznak, de a kormánypártok a részvételük nélkül is képesek arra, hogy tekintetbe vegyék és beszámítsák az érdekeiket és értékeiket.

Bizony, bizony, tisztelt elnök úr, kedves barátom, ezen kéne inkább elgondolkodnotok ahelyett, hogy „antidemokratikus ultimátumot, diktátumot, zsarolási szándékot” emlegetsz. Ne altasd el a lelkiismereted oktalan vádaskodással! Nem „a választók által érdemi befolyásoló erővel fel nem ruházott kisebbség” diktátumát képviseli a mai ellenzék, amikor az alaptörvény létrehozásához elengedhetetlennek véli a kormánypártokénál szélesebb egyetértést, hanem annak a demokratikus meggyőződésnek ad hangot, amelyet ellenzékben még Ti is természetesnek tekintettetek. Hogy juthatott eszetekbe, hogy ellenzéki egyetértés nélkül is elfogadtathatjátok az Alaptörvényt az Országgyűlésben, csupán kormánypárti szavazatokkal?

A Fidesz-KDNP hatalmas lehetőséget kapott a kezébe a múlt év tavaszán a rendszerváltozás rendszerének kiigazítására, beteg demokráciánk hibáinak, fogyatékosságainak orvoslására, politikai közösségünk értékrendjének, norma- és szabályrendszerének megerősítésére és ezáltal a magyar demokrácia konszolidálására. Ez azonban nem sikerülhet demokratikus ellenzék nélkül. Az együttműködés kormánypárti rendszerét nélkülük is építhetitek, de a nemzeti együttműködés rendszerét nem. A kudarcért nem háríthatjátok az ellenzékre a felelősséget. Nektek kell majd elszámolnotok vele, hogy miként éltetek ezzel a páratlan lehetőséggel.

Isten és ember előtt – ahogy az alkotmánytervezetetek fogalmaz.