A nők másképp élik át a megpróbáltatásokat, mint a férfiak. Ez érvényes a legszörnyűbb események, a holokauszt átélésére is. Az utóbbi időben számos visszaemlékezés és szépirodalmi feldolgozás látott napvilágot erről a korszakról, csaknem valamennyinek szerzője, hőse férfi volt. Ahogy Pécsi-Pollner Katalin fogalmaz: „Alig valakinek tűnt fel, hogy egy jelentős csoporté hiányzik: a nőké. Sajátos tapasztalataikra senki se volt igazán kíváncsi – vagy a nők hangját elnyomta a férfiak kórusa. Pedig a nők – fiatal lányként, feleségként, anyaként –  nyilvánvalóan mást éltek át és másként szenvedtek, mint a férfiak.”

Ezt a hiányt pótolja, ezt a sajátos tapasztalatot közvetíti a női holokausztsorsokat bemutató kiállítás, amely – a berlini bemutató után egy évvel – 2013. január 15-én nyílt meg az Izraeli Kulturális Intézet Mala Zisser Épületének Futureal termében (VI. Paulay E. u. 1.). A Nemzetközi Auschwitz Bizottság, a Német Ellenállás Emlékközpontja, az Állami Auschwitz-Birkenaui Múzeum (Lengyelország), a Nemzetközi Ifjúsági Találkozó Központ Oswiecim/ Auschwitz együttes szervezésében létrejött tárlat nemcsak képi eszközökkel mutat be magyar női sorsokat, meg is szólaltatja az átélőket. Pécsi-Pollner Katalin irodalomtörténész, a kiállítás kurátora már megjelent memoárok és naplók részleteit illesztette a falakra, szemezgetve az általa szerkesztett Sós kávé című antológiából és egy készülőben levő másik szövegeiből is. Válogatott az elmúlt években Izraelben élő holokauszttúlélő nőkkel folytatott beszélgetéseiből – 150 órányi felvett anyagból – is. A szépirodalmi értéket felmutató szövegek (pl. Bruck Edit, Aranka Siegal, Judith Magyar Isaccson és Bartha Ágnes visszaemlékezései) és az oral history módszerével gyűjtött és rendszerezett anyag kiemelt töredékei érzékletesen hozzánk elénk a történet egyes stációit.

Mintha a csoportképeken elmosódott foltként látható kislányokra, asszonyokra hirtelen ráközelítene a kamera, fénylenek fel a saját kis történetek. Szép leányarcok néznek ábrándosan a kamerába. Ondolált hajjal, csipkés-fodros ruhában készülnek a bálra, a kalandra, a nagy szerelemre. De a fenyegető idők rettegése már az ő életükre is rávetíti árnyékát. Lilla 1944. június 9-én ezt írja naplójába: „Én azért írok naplót, mert élvezetet szerez majd nekem öreg koromban újra elolvasni... Azt hiszem, ez most már céltalan. Ilyen közel még sohasem álltunk a halálhoz, mint most. Nem! Nem bírom elviselni, hogy most haljak meg, amikor még nem is éltem...”

Mária 1944. október 15-én: „Én eddig nem féltem igazán, de most már úgy látom, hogy a felnőttek nagyon meg vannak ijedve, és az se használ már, hogy reformátusok lettünk. Pedig nekem nagyon tetszik reformátusnak lenni... Holnap leszek 15 éves...”

Éva, aki dacosan szembeszáll a rendőrökkel, amikor elveszik tőle imádott piros biciklijét, még nem sejti, hogy ennél nagyobb megpróbáltatások várnak rá.

Aztán jön a kiközösítés, az egyre durvább kitaszítás a társadalomból. És már az otthonból is, a csillagos házakba, a gettóba. Aztán a „nagy utazás”, amely sokaknak az utolsó is. Ez forrasztotta végképp egybe őket a közös sors iszonyatában. Ahogy Schlesinger Aranka írta: „Engem nem zsidóként vittek el otthonról – de már zsidóként érkeztem Auschwitzba.”

Itt bomlottak szét a családok, tagjaik a vasúti rámpánál látták egymást utoljára. A síró gyerekek még nem tudták, hogy ha anyjuk vagy egy könyörületes katona eltaszítja őket a többiektől, az az életet jelenti a halál helyett. Mindenki kétségbeejtően magányossá vált hirtelen. De mégsem, a testi-lelki kiszolgáltatottság, a rettegés szörnyű pillanataiban születtek életre szóló, életet mentő barátságok is. A „lagersisterek” kapcsolata mélyebb és erősebb volt minden családi köteléknél. Bartha Ágnes: „Kiss Edittel, későbbi jó barátnőmmel a KISOK pálya bejáratánál találkoztam. Első nap ellopták a hátizsákját, amit végül megtaláltunk, csak a takarója hiányzott. Tudtuk, hogy futballpályákon leszünk elszállásolva éjszakánként, és akinek nincs takarója, az megfagy, megfázik, meghal. Azt mondtam neki: ’Amíg nekem van takaróm, addig neked is van’... Így maradtunk együtt, ami nagyon fontos volt. Egyedül senki sem bírta volna ki.”

A másokkal való törődés, az egyéni önzésen túllépő szolidaritás parancsa a legnagyobb közös élménye a túlélőknek. Ahogy a lágert túlélő, és választott hazájában tudományos, egyetemi karriert befutó Judith Magyar Isacsson fogalmaz: „A női holokauszttörténetek különböznek a férfiakétól. Mi egyfolytában attól rettegtünk, hogy megerőszakolnak, és mindennél jobban ragaszkodtunk ahhoz, hogy együtt maradjunk szeretteinkkel. Mindezekből adódott, hogy néha elképesztően hősies tettekre voltunk képesek, melyek nem ritkán a krematórium felé vezető útra löktek bennünket. Ugyanakkor ezek az élmények minket, a maroknyi túlélőt belül még inkább sziklaszilárddá tettek.”

A megnyitón Christoph Heubner, a Nemzetközi Auschwitz Bizottság alelnöke köszöntötte ezt a „borzasztó időkről hírt adó gyönyörű kiállítást”. Utalt arra, hogy ezekben a napokban, amikor Magyarországról a romák ellen uszító hangok hallatszanak Európába, még nagyobb szükség van az emberi humánum megmutatására. A megjelenteket a holokauszttúlélők nevében Fahídi Éva köszöntötte, Korcsolán Orsolya hegedűművész pedig virtuóz játékával tette emlékezetessé az estét.

Várják az érdeklődőket a kiállítás témájához kapcsolódó filmekre és előadásokra január 24-én az Izraeli Kulturális Intézetben, január 27-én pedig az Eszterház-konferenciára, amelyre ugyanott, valamint a Bálint Házban (Révay u. 16.) kerül sor.

(Huszár Ágnes)