Ma, 08:05 

A Katona József színházban telt házzal megy, bár a 10 millió magyarhoz mérten - a jobboldal kedvelt kifejezésével élve - törpe kisebbség látja majd a darabot. Pedig Ibsen 1882-ben írt "A nép ellensége" című műve mintha a "Magyarország - 2013" esettanulmány dramatizált változata volna.

A történetre Ibsen, egy korabeli újságban bukkant: Thomas Stockmann orvos felfedezi, hogy a kisvároska mélye gyógyvizet rejt. A kincsre - hosszas unszolására - rácsapnak a város hatalmasai, élükön a polgármesterrel, aki - nem mellékesen - Stockmann bátyja. A gyógyvízre fürdőt építenek, amitől a város a felvirágzását, és ennek nyomán - mai kifejezéssel - uralmuk "bebetonozását" remélik. Ám amikor kezd beindulni az üzlet, Stockmann rájön: a gyógyvíz fertőző, a közeli mocsárból és a helyi vállalkozók üzemeiből baktériumok kerülnek a vízbe. Az orvos - tisztában lévén a következményekkel - a fürdő azonnali bezárást szorgalmazza. A helyi sajtó - a példányszám növelésének reményében - kezdetben lelkesen mellé áll. Az orvos bátyja, a polgármester azonban - érthető módon - élesen ellenzi ezt: a város így elveszítené legfőbb bevételi forrását. A helyiek ráébredve, hogy ez mindenkit hátrányosan érint, egyszerre az orvos ellen fordulnak. Azzal gyanúsítják, hogy saját érdekeitől vezérelve találta ki a fertőzésről szóló mesét. Így válik a városka megmentőjéből - a darab címe is erre utal - a "nép ellenségévé". 

Akár a török adószedők?

A "nép ellenségei" azonban nemcsak a 19. századi Norvégiában, hanem mai Magyarországon is felbukkannak. A kormánypárti politikusok és sajtójuk hamar ki is szúrta őket - a rezsi-csökkentés ellenfeleit. Ők, az egykori "privatizátorok" azt hirdették: a közvagyon jobb, ha éber tulajdonos, mintha ha a gondatlan állam kezében van. Mivel az állam és a politika képviselőit - érveltek - rendszeresen lecserélik, így mint a török adószedők, rövid idő alatt, maximálisan meg akarják szedni magukat. Ezt a mohóságukat csak a tulajdonos figyelme és átlátható verseny ellensúlyozhatja. Ma azonban ők lettek a rezsicsökkentés ellenfeleiként, a "nép ellenségei". A valóságban persze - sugallja a politika - nincs merszük előlépni, és vállalni véleményüket. Ezért, hogy mégis, fogalmat alkothassunk arról, kifélék és mifélék ezek az emberek, képzeljük csak el: Stockmann doktor feltámad, eljön a stúdióba, és megszólaltatják. 

A felvezetőben, a riporter nem mulasztaná el emlékeztetni a nézőket/hallgatókat: 

- Ez az a Stockmann doktor, aki egykor azt állította: a közművek hatékonyabban működnek, ha gazdasági vállalkozás formájában, valódi tulajdonos irányítja azokat. Nos, kedves Stockmann úr - szólítaná meg, inkább gunyoros, mint megtisztelő hangsúllyal - maga most növelné vagy csökkentené a rezsit? 

- Gondoljunk bele - kezdené a "nép ellensége" - hogyan is működik egy közmű? Mint minden szervezetnek, jogi formájától függetlenül, költségei és bevételei vannak. Ahhoz, hogy válaszolni tudjak a kérdésre, csökkenthető-e a rezsi, vagy sem, előbb számba kell venni, honnan származnak és mennyit tesznek ki a bevételek, s hasonlóképen, milyen tételekre, mennyi kiadás megy. 

A riporter - befolyásolva egyéni szimpátiájától és a szerkesztői eligazítástól, ekkor valószínűleg közbevágna: 

- Doktor úr, senkit nem érdekelnek ezek a száraz adatok. Arra válaszoljon: maga ellenzi vagy támogatja a rezsicsökkentést? 

- Egy vállalkozásnak - próbálná folytatni a "nép ellensége" -, amelyik bevételeiből él, sokféle kiadása van. Pénzbe kerülnek az általa megvásárolt termékek, fizetnie kell a béreket, a hitel-törlesztést, az adót. Azután ne felejtkezzünk el a sok támogatást kérőről sem, no meg osztalékról, amit a tulajdonosok várnak tőkéjük után. 

- A tulajdonos multi eltakarodhatna - vetné közbe a riporter, amire a "nép ellensége" csendesen csak annyit jegyezne meg: "volt idő, amikor ez a feltételezés vezérelte a gazdaságot, bizony nem jött be". 

- De - térne vissza a megszakadt gondolatmenethez a nép ellensége -, a vállalkozásnak a bevételeiből, még ki kell javítani a vezetékek hibáját, gondoskodnia kell a rendszer karbantartásáról, és el kell raknia pénzt a jövőbeli fejlesztésre. Ha viszont a rezsicsökkentés eredményeképpen kevesebb lesz a bevétele, már pusztán a számvitel szabályokra tekintettel, amelyek a hosszú távú fenntarthatóság követelményét írják elő, reagálnia kell erre. 

- Döntse el végre - vetné ekkor közbe egyre idegesebben a riporter - a szegények vagy a gazdag multi oldalán áll? 

- Csak látszat, hogy a szegény fogyasztó és az önző, gazdag multi állnak szemben - érvel a "nép ellensége". - Az ellentét a monopóliumok és kiszolgáltatott fogyasztók között feszül. A gazdasági vállalkozást - legyen az állami, szövetkezeti, vagy magántulajdonú, hazai vagy nemzetközi multi -, alapvetően a verseny szorítja a gondosabb gazdálkodásra. Ha egy szolgáltatót monopolhelyzetbe hozunk, akkor - mindegy magyar vagy külföldi, önkormányzati vagy magántulajdonú -, egyformán semmibe veszi fogyasztót. Az extraprofitot nem a verseny, hanem éppen a monopolhelyzet idézi elő.

Mitől gondos a tulajdonos?

- De gondoljuk csak tovább - próbálja folytatni a "nép ellensége" -, mit is tehet egy szolgáltató, ha a kötelezően csökkenő rezsi miatt, 10 százaléékkal kevesebb lesz a bevétele? Ezt a bevételkiesést ellensúlyoznia kell. Elhalasztja a tervezett fejlesztéseket, leállítja a már folyó fejlesztéseket, visszavonja a helyi közösségnek nyújtott támogatásait, lecsökkenti és elhalasztja a fenntartásokat, elbocsájtja a munkaerő nélkülözhetőnek látszó részét, csökkenti a béreket, kevesebb megrendelést ad a környező vállalkozásoknak.

Ezeket a lehetőségeket hallva, egyre borúsabb a riporter, és persze a TV nézők, és rádió-hallgatók is. 

Végül, az objektivitásának látszatát megőrizni igyekvő riporter ingerülten közbevág: 

- Én arra vagyok kíváncsi, megtartaná-e az alacsonyabb rezsit, esetleg még tovább csökkentené, vagy újra növelné? Maga meg bér-költségekről, eszközlekötési járulékról, fenntartási költségekről meg egyéb, senkit egyáltalán nem érdeklő dologról hablatyol nekem. 

- Megértem a frusztrációját - próbálja objektivitását megtartani a "nép ellensége" az érzelmileg túlfűtött helyzetben -, ám a gondos tulajdonos köteles számot vetni azzal, hogy a rezsicsökkentés kényszerintézkedéseket vált ki, amelyeknek már a belátható jövőben is számos negatív következményei lesznek. Például: 3 hónapon belül felmondják a helyi vállalkozóval kötött szerződést, 4 hónapon belül leállítják a városi iskola támogatását, 5 hónapon belül csökkentik a túlóra-díjakat és a béreket, 6 hónapon belül megkezdik a munkaerő egy részének a leépítését, 8 hónapon belül rontják a minőséget és megszaporodnak az üzemi hibák, 10 hónap múlva végleg törlik a korábban tervezett környezetvédelmi beruházásokat, és végül, egy év múlva a szolgáltatások minősége a nemzetközi szabvány alá esik. Ha pedig ennyi a negatívum - zárja gondolatmenetét a "nép ellensége" -, akkor talán célszerű hatástanulmányokkal alátámasztani, vajon megéri-e egyáltalán mindezt vállalni? Össze kell tehát vetni a társadalmi előnyöket, és azt, kik és mennyiben részesülnek ebből, azzal, mennyibe is kerül ez, és végül is, ki állja majd a számlát? 

Ilyen számítások azonban nincsenek. Tőlem, mint doktortól, elvárják, hogy a mellékhatásokra tekintettel határozzam meg a terápiát. Miért nem követelik meg ugyanezt a politikusoktól? Tény ugyanis, hogy a rezsicsökkentésen többet nyernek a gazdagok, akik több szolgáltatást vesznek igénybe, mint a szegények, akiknek, értelemszerűen, kisebb a rezsijük. Ezt pedig alapvetően igazságtalannak vélem. 

Ekkor a riporternek végképp "elszakad a cérna" és haragosan félbeszakítaná a gondolatmenetet: 

- Stockmann úr - a kedves jelző már lekopott -, maga erről, a szegények érdekében hozott intézkedésről azt állítja: fenntarthatatlan és igazságtalan. És most, beismerés és bocsánatkérés helyett, még védelmezni próbálja nézetét? Amit tesz, az egyszerűen egy bűntény, ami büntetést kíván. Maga azok közzé tartozik, akiket le kellene csukni. 

Stockmann doktor - a "nép ellensége" - ekkor valószínű elismételné Ibsen darab zárszavát: 

- Ó, igen, tudom, Önök be tudnak csukni engem. De nem tudnak válaszolni nekem. A maguk oldalán van a többség, de nem az igazság... 

Szembesülni a tényekkel

Meghökkentő szembesülni, hogy Ibsen 19. század végi norvég kisvároskája mennyire hasonlít Orbán Viktor 21. századbeli Magyarországához. Amiként nem voltak hajlandók a városka lakói szembesülni a tényekkel, épp úgy nem hajlandó szembe nézni a magyar választópolgár a valósággal. 

Sokkoló látni, hogy az egykori Norvégiában, vagy most, a mai Magyarországon, hogyan fordul mindenki a politikai hatalommal és a hivatali korrupcióval szembeszegülő "doktor" ellen. Ám szemléljük a történetet a félig teli pohár metaforáján keresztül: a mai Norvégia állapotai optimizmust sugallnak. Sajnos a pohár üres fele inkább pesszimizmust üzen: ehhez több mint egy évszázadra volt szükség!