A megbillenő asztallapról leesett a földre, a bal csuklójára. Összegörnyedt a fájdalomtól, patakokban ömlött róla a víz, és nem bírt fölegyenesedni, sőt megmozdulni se. Nem volt olyan állapotban, hogy kocsival bevihessük a tapolcai kórházba (4 km a falumtól), amelyet ugyan eredményesen szétvertek, de a sebészeti osztályból megőriztek egy darabkát: a sürgősségi ellátást. Remegő kézzel tárcsáztam a 104-et, mondom, mi a baj és hol, nincs kocsink, sehol nincs egy szabad kocsi, mondja a hang, már nem is emlékszem, női vagy férfi, mert az érdessége volt feltűnő. Némi ingerültséggel színezve, amikor erősködni próbáltam, hogy mégis, körülbelül mikor. Nem tudom!!! Szegény diszpécser, a nyolcórás munkaideje alatt hányszázszor kénytelen ilyen párbeszédet lefolytatni? Mert nincs elég autó, nincs elég ember, és a kommunikáció összehangolása is igen gyengén mehet, mert amikor a következő percben fölhívtam a tapolcai ügyeletet, egy megnyugtató hangszínű nő (talán meghallotta, hogy majdnem sírok) azt mondta, azonnal indul a kocsi, mindjárt itt vannak.
A fiatal mentősök remekek voltak, szakértelem és nyugodt erő, egy kis kedves humor is, óvatosan bántak a máris megdagadt és elformátlanodott csuklóval, míg behelyezték egy ideiglenes fixálóba, gumiból, amit fölfújtak a karja körül. Eleve Ajkára megyünk, mondta a mentőorvos, Tapolcára nem is érdemes, úgyis rögtön továbbküldenek Ajkára. Ott sokkal jobban van ellátva a röntgen is.
A Tapolca-Ajka távolság 33 km. Az út minden kis zökkenésénél látom, hogy újabb verejtékpatakok indulnak el a hősiesen tűrő beteg homlokán. Miért kellett szétverni a tapolcai sebészetet? Meg a többit? A szülő nőnek például az én falumból miért kell 4 km helyett 33 vagy akár 48 km-t megtenni, ha a központosítás úri kedve úgy tartja, hogy Veszprémbe menjenek szülni. Nem tudom, hogy most ez pontosan hogy van. De hogy nem jól, az biztos.
Útközben rengeteg hívás a mentősöknek, valahol valami kalamajka van, összehívták a toyotásokat az ajkai kórházhoz (a Toyotákban két mentőágy van, a Fordokban egy), ilyenkor, ha egy állomás üresen marad, oda irányítanak más körzetből kocsit, ők is most, ez után a fuvar után, Sümegre mennek, mert onnan elrendelték a helyi kocsit.
Végre megérkeztünk. A folyosón, a sürgősségi ambulancián tán heten-nyolcan várnak, az asszisztensnő körbejár és felveszi az adatokat, azzal is gyorsítva majd az ügymenetet, ha a doktor úr visszajön. Mert most nincs itt, fönn van az osztályon. A betegek beszélgetéséből kiderül, hogy már két órája fönn van az osztályon, az egyik beteg, aki átkötözésre jött egy kisebb sérüléssel, el is megy, majd átkötözöm én, mormolja maga elé.
Tehát akkora az orvoshiány, hogy nem tudnak biztosítani külön egy orvost, csak az ambulanciára. Pedig volna rá igény. Marad a túlhajszolt orvosnak az ingázás, a szenvedő betegeknek pedig a várakozás.
Pár méterről, a folyosó egyik beszögeléséből halk, visszafogott, de egyértelmű panaszhangokat hallok. Egy aprócska öreg néni fekszik egy magas tolóágyon. Kérdem, mi a baj. Két órája fekszem itt, senki rám se néz, nem is tudom, mi lesz velem. Megpaskolgatom a kezét, majdnem elsírja magát, aztán nemsokára el is sírja: nem, nincsen unokája, gyereke volt kettő, de meghaltak, ettől már én is majdnem sírok, inkább beszéljünk a testi bajokról. A pápai kórházban öt és fél hónapig volt, meséli, mert elesett és nem tudott járni, és ottan zúzódással kezeltek. Így mondta. Aztán bekerült egy szeretetotthonba, ahol az orvos megvizsgálta, meg is röntgenezték, ott derült ki, hogy végig félrekezelték, és ez combnyaktörés. Elég baj, hogy nem annak lett kezelve. Idehozták, és most nem tudja, mi lesz vele. 86 éves. És senkije nincs e kerek világon.
Amikor bő másfél óra múlva végeztünk, a néni még ugyanott feküdt ugyanúgy. És nem azért, mintha az orvosok, nővérek, asszisztensek gonoszok és szívtelenek lennének – nem azok, velünk az egész kaland során végig mindenki egyértelműen kedves volt –, hanem mert a szisztéma gonosz és szívtelen.
A folyosón mintegy ötpercenként felbukkant egy lapos, négyszögletes fém talicskafélét tolva egy kopasz, rőt körszakállát gondosan ápolt sörtében tartó, szemüveges fiatalember, kasztingnál jelentkezhetne a filozófus egyetemi hallgató szerepkörére. A várakozó betegek között szlalomozva tolja a furcsa formájú szállítóeszközt, az egyik irányban üresen, a másikban megrakva, három, mindig pontosan három, súlyos betonlapnak látszó tárggyal. Mellette megy egy középkorú férfi, nem csinál semmit, csak mindig megy vele. Színtiszta Beckett-darab a jövésmenésük. A kórházban ugyanis építkezés folyik, átalakítják, amitől csak még nagyobb a káosz, miként erről a mentőorvostól értesültünk.
A darabokra tört csukló történetének happy endje, hogy a balesetes fiatal nő édesapja orvos, innen csak 84 kilométerre. El is jött kocsival a lányáért és viszi abba a városba, ahol minden orvost ismer. Most már jó kezekben van a beteg. De nem mindenkinek orvos a papája.
A szerk. megj.: A történethez lásd az Index keddi írását: Ürülékszag és pénzen vett mosoly, illetve csütörtöki összeállítását: Miért töri el a lábát valaki a kórházban?
Kommentáld!