"Egy Bujaságot és egy Falánkságot kérek!"- mondja vigyorogva a kis copfos a büfé pultjához penderülve, s már nyújtja is a markába ragadt papírpénzt az eladónak. Az egyik jégkrémet ötéves-forma kisöccsének adja, a másikat maga kezdi bontogatni, s nagy boldogan ülnek le "bűnözni" a fűvel szegélyezett lépcső legalsó fokára. A fából eszkábált bódé falán egy színes reklámtábla hirdeti az "Édes kísértések"-et, az egyik fagylaltgyártó cég legújabb, a hét főbűnről elnevezett jégkrém-különlegességeit.

Szentkúton vagyunk, néhány száz méterre Magyarország egyik legrégebbi kegyhelyének bejáratától. Innen már látni lehet a fák koronái közül kikandikáló toronysisakokat, tetejükön a kereszttel. Az út mentén apró bódék sorakoznak: az árusok rózsafüzéreket, Mária-szobrokat, szent könyveket, gyertyákat, képeslapokat és más kegytárgyakat kínálnak a zarándokoknak, a másik oldal hevenyészett pultjain rikító színű művirágok bólogatnak a szélben. A negyedosztályú büfében enni-innivalókat lehet vásárolni, míg a csemegés standon mézeskaláccsal, gumicukorral, bonbonokkal és nyalókákkal csábítják az édesszájúakat. Mindez persze hozzátartozik a búcsús hangulathoz. De a kukákból kifolyó szemét és a kulcsra zárt illemhely, amelynek környékét ellepik a látogatók WC-papírba csomagolt kis és nagy "ajándékai", felettébb kiábrándítóan hatnak a szent helyre érkezőre. A kegyhely kapuján belépve aztán egy csapásra elfeledkezünk a magunk mögött hagyott látványról: a mindent beterítő nyugalom és szépség egészen másfelé tereli gondolatainkat. A szentkúti csodatévő forrás, amely köré a zarándokhely épült, közel egy évezrede csordogál a Mátrának ebben a völgyében. A legendák úgy tartják, hogy a víz Szent László idejében tört felszínre: amikor a kunok a magyar sereget bekerítették, s a királyt el akarták fogni, Szent László lovával átugratott egy szakadékon, s ahol a patkó földet ért, a sziklából kristálytiszta patak bugyogott fel. A korabeli írások az első csodás gyógyulást a XI-XII. századra teszik: egy néma pásztorfiúnak megjelent az erdőben Szűz Mária, s egy lópatkó alakú forrásra mutatott. A fiú ivott a vízből, mire nyelve azonnal megeredt, az apja pedig hálából mélyíteni kezdte és gondozásába vette a kutat.

A XII. század végén a forrást és környékét szentté avatták, a XIII. század közepén pedig Szentkút engedélyt kapott búcsúk tartására. A forrást azonban akkoriban nagyon nehéz volt megközelíteni, így az egyre nagyobb számban érkező zarándokoknak a közeli Vereben egy kőtemplomot építettek, a forrás közelében pedig egy kisebb fakápolnát emeltek. Az 1370-es években a verebi templom mellé kolostor épült, és megkezdték a forrás környezetének rendezését is. A víznek árkot ástak, s a könnyebb megközelíthetőség érdekében utat vágtak hozzá. A területrendezésre feltehetően a Szentkútra járó zarándokok hatalmas tömegei miatt volt szükség, s ezért részesülhetett a verebélyi templom abban a kiváltságban is, hogy 1400 őszén IX Bonifác pápa teljes búcsút engedélyezett itt Nagyboldogasszony ünnepének vigíliáján, napján és másnapján. Ezeken a napokon nem kevesebb mint tizenkét pap gyóntathatta egyszerre a híveket.

A hódoltság idejében a zarándoklatok visszaszorultak, a szentkúti kápolnát a törökök felégették s a hívek csak adófizetés ellenében látogathatták a szent forrást. Az ország felszabadulása után aztán újult erővel indult meg a kegyhelyre igyekvők áradata, egymást érték a csodás gyógyulások, s 1705-ben végre megépült szentkúti kőkápolna is. XI. Kelemen Pápa pedig - miután újra kivizsgáltatta a szentkúti csodás gyógyulásokat, s valódiságukat elfogadta - teljes búcsút engedélyezett az ide özönlő zarándokoknak. Ekkoriban, 1714-ben kezdte lejegyezni a helyi plébános a forrásnál megesett csodás gyógyulásokat:1682 és 1937 között több mint 60 beteg - sánták, némák, vakok, elmebetegek - csodás gyógyulásáról készültek jegyeztek, s nagy számban vannak olyanok is, akik görcsöktől, fekélyes sebektől, sorvadásoktól, szemölcsöktől szabadultak meg a forrás vizének hatására.

De a gyógyulások mellett más csodás jelenésekről is beszámolnak a korabeli dokumentumok. Az 1701-es búcsújáráskor például több mint ezer körmenetet járó hívő szeme láttára fényesség támadt az égen, s megjelent Szűz Mária, karján a kis Jézussal. Néhány évtizeddel később két remete számolt be arról, hogy gyönyörű éneket hallottak, pedig senkit nem láttak a közelben. Még a XX. század elejére is esik egy különös tapasztalás: egy férfi, aki vak fiáért imádkozott Máriához, imája közben üvegrepedéshez hasonló hangot hallott, s a kegykép üvegén vércseppeket látott lefolyni. A gyermeke szemén is felrepedt a véres hártya, visszanyerte látását, s egy év alatt teljesen felépült. A forrásnál meggyógyulók között szép számmal akadtak olyanok is, akik mankóval, sőt hordágyon érkeztek a forráshoz, s onnan saját lábukon távoztak. Ezeknek a betegeknek a mankóit hosszú ideig a mai gyóntatóudvar közepén álló kápolnában őrizték bizonyságképpen.A csodálatos forrás közelében hamar megjelentek a szerzetesek is: a Szentkút fölé magasodó hegyoldalban a XIII. századtól kezdve a pálos remeték éltek, akik barlanglakásokat vájtak a puha mészkőbe. A meredek kaptató végén alvóodúkat, kápolnákat, ebédlőt és illemhelyet találunk, ezek 1767-ben néptelenedtek el végleg, amikor az utolsó remete, Dobát Jozafát is az Úr színe elé járult. Sírkeresztjét a völgyben, a forrás közelében épített, akkor még csupán négy éve álló templom falában helyezték el. Amikor 1772-ben ferencesek költöztek Szentkútra, további építkezések kezdődtek: ekkor épült meg a templom melletti kolostor, a lelkigyakorlatos ház, a búcsús szállások, a Lourdes-i barlang és a kálváriakápolna. Szentkútra pedig azóta is járnak a zarándokok. Ezt jelzi az is, hogy 1926-ban XI. Pius pápa az év minden napjára teljes búcsút engedélyezett Szentkúton, s, hogy VI. Pál pápa 1970-ben Basilica Minor (kis bazilika) rangot adományozott a szentkúti Nagyboldogasszony templomnak. A búcsús sokaságot ma az egyház hét szentségét ábrázoló kút hét csapja látja el csodatévő vízzel, mely 1928-ban került a forrás fölé. A kút tetején a Szent Szűz és az előtte térdeplő pásztorfiú kőszobra áll - a jelenet a forrásnál történt első csodás gyógyulásra emlékezteti a híveket. De nem ez az egyetlen gyógyító forrás errefelé. Az erdei úton elindulva vízzel teli flakonokat cipelő emberek jönnek szembe az ösvényen. Néhány száz méterre, egy félreeső völgyben a már kiszáradt Szent László forrás medrére bukkanunk, amelyből kétszáz évvel ezelőtt még üdítő patakok törtek elő. Egy kövön még jól látható három lópatkó alakú mélyedés, amelyek közepéből korabeli szemtanúk szerint három kristálytiszta patak fakadt. Az ösvényen tovább sétálva a Szűz Mária-forráshoz jutunk, az ettől jobbra húzódó völgyben pedig három másik - Szent Istvánról, Szent Imréről és a Szentháromságról elnevezett - forrás csordogál.

Azt mondják, e vizek mindegyike különös összetételű, más-más a rezgéssel bírnak, s így jótékony hatással vannak az emberi szervezetre. Ott jártunkkor a Szűz Mária forrásnál egy helybéli éppen a lábát mosta a patakká szélesedő vízfolyásban. S bár mi mezítlábas tapicskolását puszta tisztálkodásnak véltük, a férfi a legmélyebb meggyőződéssel vallotta, hogy a víznek csodálatos gyógyító ereje van, s a bőrt olyanná varázsolja, mint a selyem. A talpán keményre kérgesedett bőrt elnézve ez utóbbit nehezen tudtuk elképzelni, de nem tétováztunk sokáig. Sőt, "biztos ami biztos" alapon nem csak ebből a forrásból kortyoltunk, hanem megkóstoltuk a másik hármat is.

Kétségtelen, hogy Szentkút és környéke egészen különleges harmóniát áraszt magából, itt minden megnyugtatóan, felemelően hat az ember lelkére. A források, a szabadtéri padsorok, a virágokkal és hálatáblákkal elborított Lourdes-i barlang maradásra késztetnek. Az egész völgy mintha valami különös, élttel telítő energiát sugározna, amelyet csak a "szent" helyeken lehet érezni. A földsugárzásokat tanulmányozó szakemberek azt állítják, hogy a szent helyek - így például Santiago de Compostella, a Stonehenge, vagy Magyarországon Dobogókő, a tápiószentmártoni Attila-domb vagy a Tihanyi apátság - mind- mind olyan helyen vannak, ahol úgynevezett "sárkány-ösvények" (Európában Szent György vonalak) futnak keresztül. Ezek a Föld láthatatlan, de érzékelhető energiapályái, amelyek - az ősi kultúrák hite szerint - az éltető energiát vezetik, s így energia-harmonizáló, gyógyító erővel bírnak. A régi korok emberei még birtokában voltak ennek a tudásnak, az ősi Kínában például császári rendelet tiltotta, hogy a "sárkány ösvényeire" közönséges lakóházakat építsenek.

Késő délutánra jár már az idő, amikor a szentkúti kegyhelyet magunk mögött hagyjuk. A kapun kilépve ismét elhaladunk a zsibvásáros bódék és a púposra tömött szeméttárolók mellett, s kikerülünk egy út szélén parkoló Ladát is, melynek leengedett ablakán át üvöltve szól a lakodalmas zene. Amilyen gyorsan magunk mögött hagytuk ezt a zajos, sürgő-forgó világot, most olyan erővel zuhanunk vissza bele. S most vesszük csak észre, hogy lelkünk táplálása közben teljesen megfeledkeztünk éhségünkről. A büfé még mindig nyitva áll, odamegyünk hát a pulthoz, s némi tétovázás után mi is engedünk a csábításnak. Bízva abban, hogy a gyógyerejű források az efféle "bűnök" ellen is védelmet nyújtanak, ki-ki egy "Lustasággal", "Kapzsisággal", "Irigységgel", "Hiúsággal", "Bosszúsággal", "Bujasággal" vagy "Falánksággal" a kezében távolodik a szentkúttól és a csodaforrásoktól.