Részletek Márton István: 666 című írásából

2012. május 11. péntek 15:01

Nagy küzdelem. Magyarország közállapota leginkább e szavakkal jellemezhető. Vannak, akik a külső vagy éppen belső ellenséggel vívott szabadságharcnak nevezik és vannak, akik az elvett szabadságért vívott harcnak. Vannak, akik békemeneten harcra buzdítanak, és vannak, akik harcias hangvételű népgyűléseken a társadalmi békét kívánják vissza. Közben mindenki a szabadságról beszél, és mindenki néven nevezi a maga ellenségét.

A szabadságra, mint politikai jelszóra nem érdemes sok szót vesztegetni, ugyanis szabadságon a hatalmat kizárólagosan gyakorló politika mindig a saját korlátozhatatlanságát érti. Erről Hamvas Béla filozófus, kultúrtörténész, író, műfordító és tiszapalkonyai raktáros (aki önmagát csupán normális emberként határozta meg), így írt figyelmeztetően: „Óvakodj olyan országban élni, ahol a szabadságról sokat beszélnek! Ott az embernek a már csaknem természetes áruláson kívül is irtózatosabb dolgokra kell felkészülnie.”

A 20. század történelme igazolta, hogy minden egyeduralomra jutott politikai erő szükségképpen orwelli kell legyen. Vagyis a hatalom megtartását nem elsősorban az erőszakszervezetek megszállása és kizárólagos birtoklása biztosítja, hanem az emberek (értsd: választópolgárok) érzelmeinek befolyásolása. A Nagy Testvér sosem egyszerűen behódolást akart, hanem azt, hogy szeressék, mégpedig rajongásig.

A tömeg megteremtése

A demokráciát a gyakorlatban elutasító politikai rendszerek közös sajátossága annak a ténynek a felismerése, hogy az autonóm vélemény kényszerből történő feladásánál jóval hatékonyabb, ha az emberek önként mondanak le az önálló gondolkodásról. Ezt a célt szolgálja a tömeg létrehozása, amelynek természetét először Gustave Le Bon tárta fel „A tömegek lélektana” c. 1913-ban kiadott munkájában. Le Bon kaput nyitott a politikusok tömegmanipulációs törekvéseinek, amikor ezt írta:  „A mai kor egyik legfőbb jellemvonása, hogy a tömegek tudattalan tevékenysége lép az egyének tudatos tevékenységének helyébe… A személyiség tudata eltűnik s az összes egyedek érzelmei és gondolatai egyugyanazon irányt vesznek… Bizonyos együttesség jön létre, amit jobb szó híján organizált tömegnek vagy ha úgy tetszik, lélektani tömegnek nevezek.”

A tömeg megidézése, színtereinek létrehozása és időről-időre történő izgalomban tartása a modern hatalomgyakorlás módszere, ami arra irányul, hogy az ember megszűnjön gondolkodó individuum lenni. A tömeggel ugyanis bármit meg lehet tenni, lelkesedéssel fogadja még a legnyilvánvalóbb hazugságokat és ellentmondásokat is. A tömeg befolyásolásához nem kell egyénekkel való kommunikáció, csak tömegkommunikáció, nincs szükség egyéneknek szóló logikus érvelésre, csak kijelentésekre. Ezt ismerte fel a goebbels-i propaganda és ezt alkalmazza sikeresen minden populista népvezér. Mindazt, ami a tömegben az egyén gondolkodásával történik, a már idézett Hamvas Béla foglalta össze talán a legmegrázóbban: „Az emberben a személyes tudat elhomályosodik és az egyén tudatos tevékenységének helyébe a tömeg tudattalan tevékenysége lép. A kollektív pszichébe süllyedt ember tömeggé válik, egyet gondol és akar… A tömegben az egyén tudata felszívódik, megsemmisül. Tömegbe kerülve a legértelmesebb ember is egyik pillanatról a másikra megbutul, az egyént legyőzhetetlen hatalom érzete szállja meg – következésképp enged azon ösztöneinek, melyeket egymagában korlátozott volna. Az agy kikapcsolódik, az értelem tevékenysége megszűnik, a felelősségérzet elenyészik, a tudat elmerül s helyébe homályos, zavaros, labilis bénultság lép fel, ami a tömeget jellemzi – vagyis az ember maradéktalanul felszívódik. A tömeg tudattalan, izgékony, hiszékeny, egyoldalú, maradi, zsarnok, tompa, sötét, hisztérikus, könnyen meggyőzhető és becsapható, ítélete nincs, nem szeret, nem próbál megérteni, hanem fél, őrjöng, bámul és meghódol. De mindenek  fölött: rombol. Kollektív állapotában az ember olyasvalamit hisz, amit nem is ő hisz, hanem csak úgy általában hisznek. Az ember nem egyéni lény többé, hanem valamivel azonosul: nézettel, érzéssel, tettel, esetleg más emberrel vagy magával a társadalommal. Elveszti önazonosságát, állandóan összetéveszti magát valami, vagy valaki mással és ennek véleményét vallja, életét éli, mialatt saját tudata félig felosztottan az ösztönök zavaros mélyében lebeg.”

Íme az ideális választópolgár. Ő nem tartozik a gondolkodó emberek autonóm közösségéhez, ahol kérdezhet, tanulhat, véleményét kifejtheti, mert személyében fontos. Ő pusztán a tömegkommunikáció alanya. Tévénéző, rádióhallgató, számára már az olvasás is túl intellektuális. Elemzésekre nem kíváncsi, az összetett mondatok csak összezavarják, neki a piktogramszerű üzenetek az érthetőek. Érzelmeiben már csak attól függ, akitől megkapja a kielégítést: a mindennapi sört, az esti tévésorozatot, a heti templomi prédikációt. Mindent, ami könnyen fogyasztható. A cél ugyanis az, hogy a fogyasztó szokásaiban függővé váljon, legyen az cigaretta, politikai hovatartozás, vallás vagy bármely más árucikk.

Hit alapú politizálás

A tömeg azonban csak korlátok között tartható egyben. Ezért a tömeg természetes közege az akol, ami elsősorban nem fizikai, hanem szellemi értelemben létezik. Nem lehatárol, hanem determinál. Biztosítja az együvé tartozás örömét, a langyos nyáj-meleget. Az akol az egyetlen zászló, párt, nemzet, haza, vezér, vallás. Az aklon kívül nincs üdvösség.

Az akol-lét az egyes embert  a tömeg részévé transzformálja, melynek során az értelem helyébe az érzelem lép, a gondolkodás iránya megváltozik, visszafordul és az ösztönök uralma alá kerül. A tömeg ugyanis csak érzelmi közösségként jellemezhető. Ezt nem választja az ember, ebbe belekerül. Beleszületik, belenevelik, belesodródik, mindegy hogyan, de végül személyisége elenyészik. Egy lesz a sok közül. Nincs saját véleménye, csak annak kritikátlan elfogadása, amit más megfellebbezhetetlen igazságként jelent ki. Tömegben az ember nem tesz fel kérdéseket. Csak rajong vagy ordít. Imád vagy gyűlöl. Emészt és büfög.

Így válhatott a posztmodern kor politikai alaptézisévé a hitalapú politizálás, ami nem kíván személyes meggyőződést, csupán érzelmi azonosulást valaki másnak az elveivel. Ezért a hitalapú politizálás vezérszónokai nyíltan vagy burkoltan mindig valamilyen létező vallásos hitet igazolnak vissza, amivel hitelesítik szándékaikat. Akár még a Bibliára is hivatkoznak, mert jól tudják, hogy tömegben senki nem olvas. Ha az ember így tenne, akkor tudná, hogy az a hit, amit elvárnak tőle, szöges ellentétben áll a hit bibliai fogalmával. A hit ugyanis Pál apostol szavai szerint „a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” Még egyszer: mi is tehát? Nem érzelem és hangulat, hanem valóság és meggyőződés. 

Ezen az erkölcsi alapon születtek meg az amerikai és európai alkotmányos demokráciák is, amelyek a lelkiismereti szabadság törvénybe iktatásával és annak alkotmányos garanciáival a politikai hatalom gyakorlását a választói akarat érvekkel való meggyőzéséhez kötötték. Ennek oka, hogy alkotmányos demokráciában a vezetők megválasztása a választópolgárok bizalmára épül, ami megszerezhető, de el is veszthető.

Az autokratikus politikai rendszereket ezzel ellentétben a hódolat legitimálja. Ilyen a teokrácia és ilyen a diktatúra is. Az autokratikus állammodellt a vezető (értsd: uralkodó) iránti feltétlen rajongás és hűség jellemzi, ahol minden másként gondolkodó csak ellenség lehet. Autokráciában nem kell az igazságot megmutatni, nem kell meggyőzni lelkiismeretében senkit: elég megszállni a tömegkommunikáció színtereit, ahol az emberek érzelmeit homogenizálni lehet. Mi sem leplez le jobban egy autokráciát, mint az a lázas igyekezet, amellyel kizárólagosan akarja uralni az ismeretszerzés és a kommunikáció csatornáit. Amennyire a középkori egyház privilégiuma volt az oktatás és a könyv, a modern autoriter állam olyan természetes kívánalommal vonja hatalma alá az iskolát és a médiát. Nem azért, hogy az ismereteket bővítse, hanem azért, hogy az ismereteket korlátozza. Nem világossá akarja tenni a dolgok megítélését, hanem egysíkúvá. Más szóval primitivizálni. Ez az út azonban nem az igazság iránti hitre vezet. EZ AZ ELHITETÉS ÚTJA

Ezért senki ne áltassa magát. Azok, akik a szekularizációt és a gondolkodás szabadságát meghirdető felvilágosodással szemben fogalmazzák meg erkölcsi mércéjüket, tudniuk kell, hogy a történelem legsötétebb korszakát idézik meg. A „szellem napvilágával” szemben az írástudatlanságot, a szólás- és véleményszabadság eltiprását, a vallási türelmetlenséget állítják követendő példának.

Hogy ebben hinni lehessen, nem kell ismét indexre tenni Luther, Galilei vagy Pascal műveit. Ehhez az oktatás államosítása kell és rövidesen már a múlt se lesz a régi.

A másik feltétel a média megszállása

, amit még Harold Lasswell vezetett le a második világháborús propagandák sikerének magyarázatával. Az általa kidolgozott lövedék elmélet (bullet theory) szerint ugyanis a közvélemény nem más, mint egy passzív, a média egyirányú, lövedékként záporozó üzeneteinek kiszolgáltatott áldozat. A politika által uralt média egyes személyek vagy társadalmi csoportok megvádolásával egy közös ellenségképet teremt, ahol még a tudatos hazugságok is igazsággá válnak, ha kellő intenzitással ismétlik azokat. A média így olyan sajátos tömeget teremt, amelynek nincsen lehetősége válaszolni, csupán mint egy befogadó massza elnyeli, emészti az információt. És kis idő elteltével felbüfögi.

De ki is az ellenség valójában?

Az elhitetéssel létrehozott tömeg természetéhez hozzátartozik, hogy egyszerre imádni és gyűlölni is akar, ezért vágyának kielégítéséhez nem elég, ha csak imádatának tárgyát kapja meg. Gyűlöletéhségének csillapítására ellenségre is szüksége van, akit néven kell nevezni. A gyűlölet tárgya pedig sosem lehet a többség. Gyűlölni mindig csak a kisebbséget lehet. Bárhol és bárkik legyenek ők a világon, ez a kisebbség mindig idegenszívű hazaárulók gyülekezeteként aposztrofált, akik erőszakosan és gátlástalanul folytatják gyűlöletkeltő kampányukat a nemzet ellen. Nemzet alatt természetesen mindig a tömeget kell érteni, akit csak saját, féltően gondoskodó vezetőik tudnak megmenteni ettől az ellenségtől.

Ennek ellenkezőjéről a tömeget meggyőzni lehetetlen. Nemcsak azért, mert tömegbe kerülve az ember nem tud és nem akar gondolkozni, hanem elsősorban azért, mert ahhoz, hogy az egyes ember kiábránduljon az akol-lét öröméből, az megrázkódtatással jár. A gondolkodás ugyanis nem csak kényelmetlenséget, konfliktust szül, de fel kell hagyni az élet mindennapjaiban beidegződött szokásokkal is – akár azzal, hogy valaki születése óta egy vallásos tömeghez tartozik, akár azzal, hogy az ateista tömeghez. Az a döntés, ami gondolkodásra késztet, az személyesen a létében érinti meg az embert, amire az ógörög nyelv a metanoia szót használja, ami a metano igéből ered és jelentése nem a megtérés, hanem a gondolkodás, az elme megfordulása, megváltozása. Ez az emberi lét alapja –  ahogy Pascal is írta: „Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike, de gondolkodó nádszál… Tehát minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik… Igyekezzünk hát helyesen gondolkozni: ez az erkölcs alapelve.”

Gondolkodás nélkül nem is létezhet valódi hit!

Van szabadulás az akol-lét állapotából. Erre a döntésre azonban csak gondolkodás útján juthat az ember. Ám ha eljutott erre, akkor a sorsa nem a számkivetettség, a bizonytalanság, hanem egy olyan ígéret valóra válása, amit előtte már sokan megtapasztaltak. Mert „az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké.” (Dániel Könyve)

A teljes cikk megtalálható:

http://nepszava.com/2012/05/velemeny/marta-istvan-666.html