e:

Mester Ákos írása Bukni fog Három héttel ezelőtt még azt a címet adtam év végi írásomnak: Áldott csend. Arról szólt, hogy a néhány napig tartó belpolitikai tűzszünet legalább átmeneti megnyugvást hoz, mert karácsony táján – hagyományosan és kölcsönösen – békét színlelünk. Már akkor eszembe jutott Örkény egypercese a kivégzőosztagról, de éppen a remélt áldott csend miatt nem kanyarítottam írásom címe alá az ironizáló alcímet: „Amíg a Fidesz-kormány újratölt.” Rosszul tettem. Nem számoltam avval, hogy a szünet nélküli békétlenség az „unortodox demokraták” politikai alapkaraktere, Orbánnak pedig szusszanásnyi ideje sincs, ha rövid úton akarja átalakítani a köztársaságot fejedelemséggé. Vagyis a Fidesz rendszervisszaváltó igyekezete olyan gyorsulásban van, hogy nem tarthatják szárazon a puskaport; muszáj nekik advent idején is folytatni a szabadságharcot, újratölteni, és néhány nap alatt szinte szitává lőni, amit huszonkét év alatt fölépítettünk.

Egyszóval, amikor karácsony előtt én még az áldott csendre számítottam, a kétharmados különítmény olyan erővel indított totális támadást a jogállam ellen, hogy valóságos haditudósításokat adtak a törvényhozásról és az utcai eseményekről percről percre beszámoló internetes hírportálok. A közéleti csatatér krónikásait persze az is érdekelte: Európa nézi, elnézi, hogy egyik tagállama kiiratkozni látszik a klubból, vagy – diplomatikusan szóvá téve a történteket – valaki Brüsszelből „erőteljesen tanácsol” valamit a magyar miniszterelnöknek.

A Barroso-levéllel kapcsolatos hazudozás még csak az előjáték volt. Az Európai Bizottság elnökének Orbánhoz írt leveléről először is azt kellett tudni, hogy nincs. Pontosabban van. Van, de magánlevél. Ebből következően tartalma ismeretlen (Giró-Szász, szemrebbenés nélkül), ám ha mégis közli egy megátalkodott sajtómunkás, akkor vizsgálandó, hogy miként jutott hozzá az illető (Navracsics Tibor, összevont szemöldökkel), és többen már kilátásba helyezik, hogy majd vele is foglalkoznak, nemcsak a levél feladójával. Akiből, úgy látszik, kibújt az egykori kommunista („dajcstomi” éles megfigyelése), ne csodálkozzon hát, ha udvariasan, de önérzetesen nyelvet öltünk rá.

Volt egy kis játék az IMF-küldöttséggel, amely nyilvánvalóan a Jézuska miatt utazott haza (Lázár János gyermekmeséje), nagy hirtelen megszakítva azt a tárgyalást, amely – ha úgy vesszük – el sem kezdődött (Szijjártó Péter kommunikációs leleménye), de amely hamarosan folytatódik. Végtére is az IMF a mi bankunk (a miniszterelnök szíves közlése), legyen számukra megtiszteltetés, hogy rendelkezésünkre állhatnak, ha egyáltalán elfogadjuk, amit voltaképpen nem is kérünk, hanem akarunk. Egyébként elboldogulunk nélkülük is, nincs olyan nagy szükségünk arra a pénzre, Európa foglalkozzon csak a saját válságával. Nehogy már beledumáljon a mi nemzeti ügyeinkbe, a nemzeti jegybanktörvényünkbe, Nemzeti Bankunk devizatartalékainak szuverén felhasználásába, nemzeti adópolitikánkba. Abba, hogy „átmenetileg” végérvényesen nemzeti tulajdonba vesszük a befizetők pénzét amúgy is csak eltőzsdéző magán-nyugdíjpénztárakat. Abba, hogy a tizenhat százalékos egykulcsosat mi bizony tövig beleverjük a nemzeti alkotmányba, de úgy ám, hogy minden következő kormány attól kódul, és járhat a templom egeréhez nemzeti konzultációra.

Volt egy kis cselezgetés a törvényen és az állami támogatáson kívül rekesztett kisegyházakkal, volt egy kis támogatásmegvonás a nem eléggé nemzeti színházaktól, a nem eléggé engedelmes kulturális közintézményektől. Mondhatni, csapataink kultúrharcban állnak, de minden fronton felülkerekednek, és persze folytatódnak a leszámolások is. A Klubrádió és a drága Bolgár úr hamarosan elnémítva, a rádiós fantomcég bejegyezve, Kaya Ibrahim nyíregyházi hajadonnak maszkírozva már a mi kottánkból fog muzsikálni a megnyert frekvencián – a nemzet örömére természetesen.

Karola asszony, médiamindenhatóságunk szóvivője – eleget téve a nyomásnak és az indoklási kényszernek – sebtében összehívott egy sajtótájékoztatót, majd hárompercnyi halandzsázás után tűsarkon fordult, és pá. Kérdezni persze lehetett – egymástól, ki mástól?

A nagy televíziós retusőrök egyikét kénytelenek voltunk eltávolítani (Majtényi Lászlónak üzenem: ma már a senkik küldik el a senkiket. M. Á.), de a másikat ügyesen átmentettük: hírfőszerkesztőből közéleti főszerkesztővé aláztuk, egy szépreményű ifjú hírhamisítónak ez is éppen elég büntetés.

Más ügyekben is látni való, hogy egyszerre vagyunk kemények és toleránsak, szigorúak és megengedők. Gondoskodtunk például Toi Toi vécéről a Kunigunda utcai éhségsztrájkolóknak; rájuk irányítottuk a figyelmet és a legvakítóbb reflektorfényt, bömböltettük nekik a legszebb karácsonyi zenét – mi kell még? Ketreccel is körülvettük volna őket, de hát más majmok ezt nem engedték. Igaz, járnak még oda és csatlakozó barátaikhoz a szolidáris termoszfutárok a meleg teával, de Nagy Navarróékkal már tudattuk, hogy hivatalosan is szélnek vannak eresztve. A csupa keresztényi szeretet Pálffy Pista kolléga (KDNP) már azt is kifejtette, hogy „az egész csak szánalmas politikai zavarkeltés, törvénytelen ellenzéki nyomásgyakorlás a közmédiára”.

Az év utolsó két hetében egyéb csodák is történtek. A láncaikat vesztő LMP-seket, a velük tartó szocikat, a Demokratikus Koalíció képviselőit (közöttük a volt miniszterelnököt is) előállították és a Parlament előtt bezsuppolták egy rendőrautóba. Ahonnan aztán – útban a Gyorskocsi utca felé – mobiltelefonon élő adásban tudósította a rádióhallgatókat az egyik tettestárs és alkalmi riporter, bizonyos Lendvai Ildikó.

A harcok és heccek szünet nélkül folytatódtak a parlamenten belül is. Hazugságból, hülyeségből, indulatból, idiotizmusból, gyermeteg, de bőszítően bornírt nemzeti öntudatból nem volt hiány. Így telt el ez a két-három hét a lekommunistázott Barrosótól a lenagyságosasszonyozott Hillary Clintonig.

Az esztendő utolsó napjának hírei is azt bizonyították, hogy ami korábban még őrületnek számított volna, mára magától értetődő. Nincs semmi különös abban például, hogy egy jobbszéli képviselő a nagy alkotmányozási hevületben beadhatott egy módosító indítványt az MSZP feloszlatásáról. Meg abban, hogy államtitkári utasításra jogtalanul behatoltak az Országos Igazságszolgáltatási Tanács irodáiba. Meg abban, hogy Lázár János megzsarolta az Erste Bankot, mondván: vagy osztozunk a svájcifrank-alapú hitel kamatveszteségén, vagy „Hódmezővásárhely kérni fogja – figyeljük a többi banknak is szóló szofisztikált fenyegetést! – a parlament jogalkotási és a kormány végrehajtási segítségét”.

Nyugati lapokban sorra jelennek meg az elemzések és a találgatások, hogy vajon mit akar Magyarország fura ura. Miért nyomja a gázt a Trabantban, miért akar frontálisan ütközni a nemzetközi pénzvilággal. Idehaza is töprengünk: mi motorizálja, mi hajtja – bele egyenesen az államcsődbe. Miért viselkedik olyan kiábrándítóan, hogy már egyre többen kezdik mondani: Orbánnak buknia kell. Az már csak idő kérdése, hogy vakhitű csodálói mikor térnek magukhoz végre, és fordulnak – mert így lesz! – ellene. A magyar demokrácia visszafejlődés-történetének legriasztóbb hetei után talán már az egykori Fidesz-szavazóknak is kezd derengeni: Orbánban a csillapíthatatlan hatalomvágy legyőzte a demokratát.

„Az most már mindegy, hogy Viktor az évek során milyen metamorfózison ment át, hogy a küldetéstudat vette el a józan ítélőképességét, vagy a szolgasereg buzgó hajlongása is elég volt ahhoz, hogy fölvegye a vezéri pózt” – mondja a miniszterelnök egykori diáktársa, aki valamikor lelkes híve volt a nemzedéki pártnak és a pártvezérnek, de aki már régóta kimutatkozott a csapatból. Nagyjából ugyanazt mondja, amit jó ideje már sokan gondolunk: Orbán Viktor a magyar politikai élet kirobbanó tehetsége volt, de most már egyre gyakrabban az a benyomásunk, hogy egy alcsúti futballista lábujjhegyre állva kedvtelve nézegeti magát a láthatatlan tükörben, és próbálgatja egy dacos államférfi melldüllesztéseit.

Egy biztos: ha egy hatalom megtébolyul, aszerint is kell kezelni. Nem orvosért kiáltok, csupán sürgetem a demokratikus pártok, a pártonkívüli demokraták, a szakszervezetek, a civil érdekvédők közös haragjából kibontakozó önvédelmi szerveződést. Szeretném távol tartani magam minden mértékvesztő túlzástól, túlfűtött indulattól vagy attól a hiszterizáló véleménytől, hogy Magyarországon már diktatúra van. Nincs. Nem is lesz. Nem azért, mert Brüsszel vagy Washington megsegít minket, hanem azért, mert nem félünk, nem kapitulálunk, és tudjuk, hogy itt az idő: összefogni, ellenállni, szembeszegülni.

Amíg nem késő.

Amíg a Fidesz-kormány az új évben újratölt.