Heves bólogatások közepette olvastam Bruck András írását az ÉS-ben („Csak az a fontos, hogy a mieink legyenek”, 2012. június 6.), és alig vártam, hogy a végére érjek: most megtudom. Végre valakinek sikerült rájönnie arra, amire régóta kíváncsi vagyok, de megfejteni nem tudtam.

Már 2010 előtt sem értettem például azt, hogy miért gáncsolta el Orbán az egészségügyben, az oktatásban, a nyugdíjrendszerben és az önkormányzati rendszerben szükséges reformokat. Ha hagyja a folyamatokat végiggörögni, és csak ül, mint pók a hálójában, a reformokkal együtt járó érdeksérelmek és szenvedések az MSZP–SZDSZ-kormányra ütöttek volna vissza. A Fidesz ugyanolyan kényelmesen megnyerte volna a 2010-es választásokat, mint a harcos reformellenességgel. Vagy még kényelmesebben. Azt ugyanis senki nem hihette, és nem is hitte, hogy a 2006-ban kezdett reformok hozadéka már 2010 tavaszán érződni fog, és ez elsöprő szocialista győzelmet hoz. Az viszont reális kilátás volt, hogy a következő ciklusban már igen. Ily módon a „piszkos munkát” elvégezte volna az előző kormány (bele is bukott volna), gyümölcseit viszont a következő aratta volna le. A Fidesz egy jobb állapotban lévő országot vett volna át, amely a fenntartható növekedés útját járja. Az életszínvonal emelkedését, az ellátások színvonalának egyenletes javulását a nagy többség a Fidesznek tulajdonította volna, és nem a „rossz emlékű” ballib koalíciónak. A reformok elgáncsolása tehát nehezebb helyzetbe hozta az új Orbán-kormányt, mint ha hagyták volna megvalósulni őket. Hol volt itt az akár puszta hatalmi racionalitás?

Azt sem értettem, hogy a 2010-es önkormányzati választásokon miért akart Orbán mindent megnyerni. Mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a nehéz helyzetben lévő, eladósodott önkormányzatok egyre rosszabb színvonalon fogják teljesíteni feladataikat, és az elégedetlenség itt fog először a felszínre törni. Ha csak az önkormányzatok felét szerzik meg, azokat talán még látványosan tudták volna segíteni – az ellenzéki kézben lévők rovására. Ezzel tovább növelhették volna népszerűségüket. Ehelyett a nyakukba vettek egy csődtömeget, és mivel szinte mindenütt fideszes önkormányzat van, most, hogy jönnek a bajok, nincs kire mutogatni. Ráadásul az eladósodott önkormányzatok zöme az előző ciklusban is fideszes kézben volt, nem lehet tehát  arra hivatkozni, hogy a szocik talicskával vitték ki a pénzt. A puszta hatalmi racionalitás is azt diktálta volna, hogy ne igyekezzenek az összes önkormányzatot megszerezni.

Aztán az „elmúltkétévben” egy-két dologban már sikerült megfejtenem ezt a furcsa észjárást, értem el tehát apró „részeredményeket”, amelyeket többnyire rövid, ironikus glosszában meg is írtam, itt, a Galamusban.

Rájöttem például arra, hogy a vörösiszap-katasztrófa során összegyűlt magánadományok állami lenyúlásának mi az értelme. Hogy a kormányról emiatt kialakult rossz vélemény kára eltörpül a haszon mellett, mert sokkal fontosabb, hogy lássák az emberek, hiába indítanak spontán kezdeményezéseket, még arra is képtelenek, hogy megvédjék a saját adományukat. És minél durvábban adja ezt Orbán a tudtukra, annál könnyebben jutnak arra a következtetésre, hogy nem érdemes semmit kezdeményezni öntevékenyen. Orbán közben még jót is mulathatott magában, hogy a médiumok a pénz lenyúlásával foglalkoztak, és senkinek nem jutott eszébe, mire megy ki a játék valójában: a tétova ellenállás megtörésére.

Vagy egy másik ügy: kezdetben azt hittem, hogy Orbán Viktornak kínos az, amit Meggyes Tamás Esztergomban művel, aztán rájöttem, hogy számára nagyszerű kommunikációs lehetőség rejlik ebben. Na de mit lehet ezzel közölni, amiért érdemes elviselni harmincezer ember utálatát? Azt, hogy ebben az országban az történik, amit ő akar, és aki neki ellenszegül – mint Esztergom, amikor az ő jelöltje helyett Tétényi Évát választotta meg polgármesternek –, az meglakol. Harmincezer ember meglakol, tízmillió pedig veszi az adást, és legközelebb meggondolja, hogyan szavazzon. Ez így első látásra is jó üzletnek tűnik: harmincezerért tízmillió. Ennek van egy hasznos mellékhatása is: félelmet kelt. Ha ez az ember így elbánik egy egész várossal, akkor képes rá, hogy akár egy egész országgal elbánjon, ha úgy tartja úri kedve. Jó lesz hát vigyázni, szájat befogni, sorba beállni és egyszerre lépni. És otthon is kiakasztani a falra a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatát.

„Részeredményeim” tehát voltak, de a titok nyitjára nem jöttem rá. A kérdés megmaradt: mi motiválja Orbán Viktort? Ezért nagyon megörültem, amikor rábukkantam Bruck András cikkére. Végre valaki, aki ugyanazon rágódik, mint én, de – ellentétben velem – rájött a megoldásra! Élvezettel olvastam pontos mondatait, okos fejtegetéseit arról, hogy mit is jelentett a koronaúsztatás, mit hozott a kollégiumi fiúerkölcs rátelepedése az országra, a mindent átható cinizmus. Érzékletes képet fest arról, hogyan züllik le az ország szellemileg, erkölcsileg és gazdaságilag az orbáni uralom alatt. De a várva-várt válasz csak késett. Mert azt valahogy nem találtam kielégítőnek, hogy Orbán most áll bosszút a magyar népen amiatt, hogy kétszer nem őt választotta miniszterelnöknek – ahogy Bruck András feltételezi. Más helyen azt írja, hogy „végre valahára megértettem, hogy ez a cél: felaprítani, részekre szakítani a társadalmat, mindenkit valaki ellen fordítani, széttépni  az emberek közti, ember voltukból természetesen adódó szolidaritást.” De ez nem cél, inkább eszköz a hatalom megtartására. Az EU-ból való kilépést sem tudom célnak tekinteni, ez is inkább csak eszköz arra, hogy mindenféle ellenőrzéstől megszabaduljon. A pontos mondatok és okos gondolatmentek fölött továbbra is ott lebeg a kínzó kérdés: miért is lenne jó neki, ha minél tovább uralkodhatna egy romhalmazzá tett országban?

It so happens as it happens – flickr/alles-schlumpf

Vagy másutt kellene keresni a magyarázatot mindarra, ami a szemünk előtt zajlik? Nem a célokban, hanem a képességekben? Erre is találunk utalásokat Bruck András cikkében, ha nem is olyan hangsúlyosak, mint a célok és motívumok feltárásának kísérlete. Eszerint Orbán Viktor képességeit meghaladja a modernizáció sziszifuszi, nagy eltökéltséget kívánó feladata. És ha már az ország jobbá tételével nem tudja hatalmát megszilárdítani, csak a diktatúra eszközei maradnak.

Bruck András cikke talán alkalmas arra, hogy az eddiginél intenzívebb közös gondolkodást indítson az orbáni hatalomgyakorlás mögött megbúvó indítékokról. Valószínűleg ő maga is tovább gondolkodik ezen. Azt már tudjuk, hogy ami itt előttünk mászik, az nem az, aminek látszik. De akkor micsoda? Amíg nem értjük, esély sem lesz a változtatásra.

Végül egy mondat arról, hogy – félretéve az illemszabályokat – miért nem az Élet és Irodalomnak adtam ezt az írást. Mert tapasztalataim szerint az ÉS olvasóközönsége nagy átfedést mutat a Galamus olvasóközönségével, és mert türelmetlen vagyok. A Galamusban  hamarabb megjelenhet, és türelmetlenül várom, hátha van még más is Bruck András tarsolyában.