Észak-,
vagy Dél-Korea? Kelet- vagy Nyugat-Németország? Ha közelebb jövünk
időben és térben: Görögország, vagy Írország? A jó- és rossz kormányzás
közötti különbség eredménye már néhány évtized távlatában is ég és föld,
menny és pokol, vagy visszafogottabban: kudarc és siker. Vajon ha húsz
év múlva visszanézünk Magyarországnak erre a néhány évtizedére, akkor
egy ilyen hasonló, siker és kudarc ellentétpárjában Magyarország melyik
oldalon fog állni? S melyik oldalon lesznek azok, akik velük együtt
indultak: Szlovákia, Csehország, Lengyelország, vagy éppen Románia?
Mi
kell ahhoz, hogy Magyarország néhány évtized alatt az Európai Unió
sikeres, gyarapodó és elismert nemzetei közé emelkedjen? Mi kell az erős
Magyarországhoz? Milyen társadalompolitikára alapozható az erős
Magyarország?
Egy
ország akkor erős, ha a polgárai erősek. Mert csak erős polgárok
képesek erős államot fenntartani. Márpedig egy polgár akkor erős, ha van
megélhetése, ha érti, hogy mi és miért történik vele. Ha képes
érzelmileg és értelmileg alkalmazkodni az életében bekövetkező
változásokhoz. Ha van lehetősége, hogy képességeit kibontakoztassa és
éljen a jogaival. Ebből következik az is, s ennek ma talán különös
aktualitása van, hogy szerintünk az államnak nem a polgáraival szemben
kell erősnek lenni, hanem a polgárok közös érdekeinek az
érvényesítésében. A polgárok közössége pedig akkor stabil, ha tagjait
közös identitás, közös célok kötik össze. Ha vannak közösen
megfogalmazott értékeik, és ha vannak közösen kinyilvánított érdekeik
is. Ha van bizalmuk egymásban, s a közös intézményeikben. Ezen bizalom
alapja a társadalompolitikában a szolidaritás, a méltányosság, az
átláthatóság és a hatékonyság lehet.
A
szolidaritás ez esetben azt jelenti, hogy a közösség gondoskodik
azokról, akik ezt saját magukkal kapcsolatban objektív okból, vagy
méltányolható szubjektív okból, nem tudják megtenni. A méltányosság
alatt pedig azt értjük, hogy együttérző módon figyelembe kell venni
mások szempontjait, jogait, igényeit. Az átláthatóság itt azt jelenti,
hogy a polgárok pénzét és adóját arra kell költeni, amire azt eredetileg
szánták. A hatékonyság pedig arról szól, hogy a szolidaritásra
fordított összegeket a lehető legjobb társadalmi eredményekkel kell
hasznosítani. Ez a négy elem a közbizalom alapja a társadalompolitikával
szemben.
Ma
Magyarországon mind a négy tartóoszlop kidőlni látszik. Nem most
kezdődött ez a folyamat. Az elmúlt húsz évben szinte mindvégig hiányzott
az átláthatóság és hibádzott a hatékonyság. Az elmúlt két évben pedig –
részben a válság hatására, de nemcsak amiatt – megkérdőjeleződött a
szolidaritás erkölcse és értelme és megroppant a méltányosság. Ez a
folyamat beláthatatlan veszélyekkel jár mindannyiunkra.
A
szegénység és a munkanélküliség húsz éve megoldatlan, egymást erősítő
ördögi köreit a válság felgyorsította. A válság első hulláma az elmúlt
évtizedekben megkapaszkodó alsó-középosztályokat ütötte meg. Hiszen ők
voltak azok, akik az olcsó hitelek, a fokozatosan javuló munkafeltételek
kapcsán felemelkedtek és megkapaszkodtak az alsó-középosztályba, s most
pontosan ezek az elemek: az olcsó hitelek, a javuló munkafeltételek
tűntek, tűnnek el napjainkban lecsúszással fenyegetve százezreket.
De a
2006 óta tartó a megszorítás egymást követő hullámai már rögtön a
második hullámban megütötték a magyar társadalom legszegényebb
rétegeiben élőket is. Ebben csak részben hibás a válság. Ugyanennyire
hibásak a múlt és a jelen - válság által ki nem kényszerített - hibái,
tévedései, vagy sokszor a tudatos társadalom átalakító értékválasztások.
Ezek mind sok és elkerülhető fölösleges szenvedést okoznak családok
százezreinek és ha nem történik fordulat a mai trendekben és
törekvésekben, akkor ez a szám a következő időszakban jelentősen
növekedhet.
Hiszen
vesztésre állnak a kisvállalkozó, aki ma hitelek híján, új hitel híján,
vagy a meglévő hitel elvesztése miatt be kell, hogy zárja a
vállalkozását. Mit gondol ő? Vajon nem vesztese annak, ami történik az
alacsony képzettségű munkavállaló, aki mondjuk a ésszerűtlenül megemelt
minimálbér bér költsége miatt veszíti el állását napjainkban? Vagy mit
szól az a munkanélküli, aki most az elmaradó, vagy elmenekült
beruházások miatt nem jut újra munkához, miközben a munkanélküli segély
időtartalma Európa egyik legalacsonyabb szintjére csökkent? Mit szól a
lakáshiteles, aki egy hitelét vesztett gazdaságpolitika miatt négy-öt
százalékkal magasabb hiteltörlesztést kell, hogy fizessen, egyre
rosszabb forintárfolyamon? Mit szól az a diák, aki jönne be a
munkapiacra, csak éppen bezárul előtte a mobilitás, a képzés csatornája?
Rengeteg potenciális vesztese van a mai társadalmi folyamatoknak és
társadalmunk stabilitását ma mindennél jobban veszélyezteti a tömeges
lecsúszás. Egy híres történészt idézve nem azok csinálják a
forradalmakat, akik szegények, hanem akik csalódtak.
A
társadalompolitika és ezen belül a szűken vett szociálpolitika
egyszerre két célt kell, hogy egyidejűleg szolgáljon: a stabilitást és a
mobilitást. A stabilitást - ami jelenti a szegénység még elviselhető
szinten tartását, és az alsó-középosztályok lecsúszásának a
megakadályozását - a társadalmi béke záloga. Másrészt ma különösen
aktuális hangsúlyozni, hogy a társadalmi mobilitás csatornáinak
fenntartása, kinyitása nélkül minden társadalom gyorsan megmerevedik,
szellemileg elöregszik, hatékonysága és versenyképessége csökken, amely
előbb-utóbb vagy hanyatláshoz, vagy robbanáshoz vezet.Stabilizálni kell
tehát a veszélyben lévőket, s megnyitni a feljutás lehetőségét a lent
lévők számára.
Ez most a közérdek, ez a jó kormányzás egyik
kulcsfeladata.
Ezzel
szemben ma a politikai cselekvés legfőbb akadálya az a leginkább talán
éppen az elmúlt évtizedben a politika által gerjesztett közvélekedés,
amely a szegénységgel kapcsolatban két pólusra húzódott ki. Az egyiken
azt mondják, hogy a szegények pusztán csak áldozatok. Ez a vélemény ma
éppen kisebbségben van, volt idő, amikor többségben volt. Ez a vélemény
úgy látja, hogy a szegénységben élők a társadalmi folyamatok ártatlan, s
bizonyos értelemben magatehetetlen vesztesei, akik felé az egyetlen
felelős viselkedés a segélyezésen keresztül az élet elviselhető szinten
tartása, akár jelentős társadalmi jövedelem-átcsoportosítás révén, akár a
társadalom növekedési képességének a feláldozása árán is.
Hallottuk
sokszor ezt a példát emlegetni, mint az egyik markáns véleményt. Benne
van a tanulmányban is.
A másik póluson a szegényeket érdemtelennek
tartják. Ők a hibásak, hiszen nem hajlandók küzdeni a kilábalásért. Ők
azok, akiket anyagi, jogi, vagy helyenként ennél is durvább eszközökkel
kényszeríteni kell a munkára, bármilyen munkára akár. Nem tudom, hogy
fizikailag létezik-e olyan, hogy póluson túli, a póluson túl is
létezik-e még valami? Azt hiszem, hogy nem. De ez a fizikai csoda mégis
előállt Magyarországon az elmúlt időszakban. Ehhez a régóta
kristályosodó pólushoz képest megjelent egy ezen messze túlmutató
vélemény az elmúlt időben. Megjelentek azok a politikai hullarablók,
akik az érdemtelenség stigmáját messze tovább fokozva a bűnnel
azonosítják, és a rasszizmusba csomagolják – fogyaszthatóság végett – a
szegénységet. Ezért mielőtt megpróbálnánk a két pólus részigazsága
között hidat verni legelőször ezzel a hazug és cinikus nézettel kell
mindannyiunknak, a pólus bármelyik oldalán, vagy közötte elhatárolódni.
Mert amíg ezt nem szigeteljük el magunktól, addig egymással sem tudunk
értelmes párbeszédet folytatni.
Ha
visszatérünk a két póluson lévő állításokra: áldozatokra és
érdemtelenekre, azt kérem, hogy egy pillanatra gondoljanak bele, hogy
hol húzódnak a határok a két kategória között? Érdemtelen-e már az a
három éves gyermek, akit a nyomorból nem adnak óvodába? Vagy ugyanő,
akit aztán majd mondjuk nyolc évesen kisegítő osztályba – gyermekkorban
így mondták – tesznek a hazulról hozott lemaradása miatt? Vagy ugyanő
egy kicsivel később már érdemtelennek számít-e, ha eddig nem tartottuk
volna annak, amikor úgy lép ki tizenöt évesen az iskolából, hogy nem
tanult meg használható módon olvasni. Tudjuk Kertesi Gáborék
tanulmányából, hogy a magyar diákság húsz-huszonöt százaléka így hagyja
el az iskolát. Ők már érdemtelenek, vagy áldozatok? Áldozat-e ugyanez a
fiatalember, aki tizennyolc évesen képzettség nélkül lép ki a
közoktatásból, aki húsz évesen a segélyt választja munkakeresés helyett,
ha teheti? Áldozat-e, ha huszonöt évesen majd nem adja a gyermekét
óvodába? Neki sem volt rá szüksége, ezt látta. Vagy ő már inkább
érdemtelen?
Hol van a határ, az élet mely pontján válik az áldozatból
érdemtelenné valaki? Meddig ad felmentést a determináció, a hazulról
hozott örökség? Meddig tart a szülők felelőssége? Hol kezdődik az állam
jelenlétének a hiánya, vagy rosszul elvégzett dolga? Honnantól
mondhatjuk rá azt, hogy ez bizony már az egyén felelőssége?
Azért
mondtam el ezt a hosszú gondolatsort, mert azt szerettem volna, ha
megértik, hogy a két részigazság, áldozatok és érdemtelenek részigazsága
valójában nem tesz mást, mint a felelősség helyét keresi a kialakult
helyzetért. Valójában mind a két részigazság a múltról szól: ki a
felelős azért, hogy ez így alakult? De éppen ezért ez a
megközelítés nem hoz semmilyen megoldást a jövőre. Nem oldja meg a
problémát. Pedig nekünk most itt igazán a jövő az érdekes. Éppen ezért
mi azt gondoljuk, erről szólt a tanulmány, erről szólt a mai konferencia
és talán ez derülhetett ki ebből a politikai vitából is:
a probléma
megoldását csakis a két részigazság intelligens összeillesztése
jelentheti, az ezen alapuló megoldások.
Ezért ki kell mondanunk, akkor
is, ha a politikában most szembe fúj a szél, hogy egy jóravaló
társadalomnak erkölcsi kötelessége és egyben felvilágosult önérdeke is,
hogy szolidaritásban részesítse azokat, akik valamilyen objektív okból
vagy méltányolható szubjektív okból, nem képesek magukról gondoskodni.
Kutyakötelessége.
De
arról is beszélnünk kell, hogy ezért a szolidaritásért cserébe két
dolog mindenképpen elvárható a támogatást elfogadóktól. Az első, hogy a
segélyben részesülő, a szolidaritás kedvezményezettje éljen a neki
felkínált lehetőséggel – ha van ilyen -, és tegyen meg mindent, hogy ő
még a saját életében próbáljon meg kitörni a reménytelenségből. Az is
elhangzott ma, hogy vannak olyan esetek, amikor ez már lehetetlen. De
akkor pedig legalább azt kell elvárni, hogy ha nem sikerül a saját
életében kitörni a reménytelenségből, akkor az a legkevesebb, hogy a
gyermekeire ne örökítse tovább a nehéz sorsot. Ne engedje, hogy a csapda
rájuk is rázáródjon és segítse őket a kitörésben!
Ezeken
az elvi alapokon köthető újra az egyezség a társadalom többsége és a
szolidaritásban részesülők között. Mondhatom máshogy is: csak így, ezt
az alkut újrakötve, megbeszélve és mindenkivel megértetve szerezhető
vissza a szolidaritásba ma nettó befizető közép- és felső-középosztályok
bizalma. Amely pedig – mint ma az többször elhangzott – politikai
előfeltétele annak, hogy Magyarországon, a szolidaritás rendszere
működhessen. Tudomásul
kell vennünk, hogy a lecsúszástól okkal rettegő középosztályok ma
konkurenciaként, számukra fenyegető veszélyforrásként tekintenek a
szolidaritás rendszerére. Nem mindannyian, de jelentős arányban. Ez a
jelentős arány pedig ma jelentősen befolyásolja a politikát, sőt erre a
politikai keresletre akadnak, akik lelkesen rá is indulnak, rárabolnak.
Ezért nem véletlen, ahogy ma is szóba került, hogy a tanulmány
készítésekor nagy gondot fektettünk a közvélemény alapos, több
szempontból való vizsgálatára. A javaslatainkban kerestük azokat a
határokat, amelyek az általunk készített reformokat elfogadhatónak
tartják, hiszen csak olyan reformnak van értelme hosszú távú
kérdésekben, amely túlél ciklusokat, amely fenn tud maradni. Amelyet nem
öl meg a társadalom ellenállása. Ezt olyan sokszor megtapasztaltuk az
elmúlt tíz évben.
Ami
a javaslatainkat illeti, két dolgot mindenképpen szeretnék világossá
tenni és leszögezni.
Az egyik, nem hiszünk abban, hogy minden egyes
szociális juttatást feltételhez lehet kötni. Jó néhány olyan dolog van,
amit nem lehet feltételes juttatásokkal megoldani, mégis a társadalomnak
kezelni, támogatni kell. A másik, hogy nem gondoljuk, hogy a
szociálpolitika oldaláról felgöngyölíthető a magyar társadalom, a
szegénység, a kettészakadás problémája.
Azt gondoljuk, hogy csak olyan
programnak van értelme, amely egyszerre és tudatosan előkészített módon
avatkozik be az oktatás, a foglalkoztatás, a szociálpolitika, az
egészségügy, és másik oldalról – erről fog szólni a következő
tanulmányunk közelítve a gazdaság témájához -, a munkaerőpiac keresleti
oldaláról. Mert ez mintha az elmúlt időszakban elfelejtődött volna.
Azt
is fontos elmondani és leszögezni, hogy bár sok szó esett róla, ez a
program, amit készítettünk, amit javasoltunk nem roma program. Nem lehet
az, hiszen ahogy a tanulmány is rögzíti, a mélyszegénységben élők
fele-harmada, a pontosabb statisztika alapján a harmincöt-negyven
százaléka roma. Elképesztően magas arány ez a romák magyarországi
összlétszámához képest, az öt-hat százalékhoz képest. Ugyanekkor ez az
adat figyelmeztető jel mindazoknak, akik a szegénységet rasszista
ideológia alapján gondolják magyarázni, hogy még a saját hazug
rendszerükben sem áll meg az érvelésük, hiszen bő hatvan százaléka a
mélyszegénységben élőknek nem roma származású.
A
harmadik dolog, amit fontos elmondani a tanulmány kapcsán, hogy mi azt
hisszük, hogy a sikeres programokhoz hosszú idő kell. Messze túl a
politikai ciklusokon. A tanulmányban javasolt kísérleti programok között
van olyan, amelynél a kísérleti, kipróbálási szakasz, hat kistérségben
négy évig tart. Utána lehet országos szinten bevezetni, hogy ne
veszítsünk rengeteg pénzt, és ne kísérletezzünk egy egész országon. A
korai fejlesztés, vagy a beóvodáztatási támogatás javasolt intézkedései
pedig olyan életkorban avatkoznak be, amelynek a társadalmi haszna csak
sokára jelenik meg. Gondoljanak bele, két-három éves gyerekekről
beszélünk, korai fejlesztésnél, koraszülötteknél talán egy éves
gyerekekről, akikből ha jó a program - csak húsz év múlva lesz adófizető
polgár, mégis most azonnal el kell kezdeni. Éppen azért, mert ilyen
messze van, nincs időnk.
Ez átvisz a következő megjegyzésemhez, aki a
szívével nem látja be, az lássa be az eszével, vagy a zsebével, hogy ha
ezekben a kérdésekben nincs fordulat a magyar társadalomban, akkor
középtávon Magyarország működése fenntarthatatlan. Ki fog itt adót,
nyugdíjjárulékot fizetni? Az egyébként nemrég huszonöt százalékkal
csökkentett nyugdíjvárományt ki fogja fenntartani? Kinek a képzett
munkájára fogunk itt alapozni magas hozzáadott értékű termelést és ebből
fakadó gazdasági-társadalmi gyarapodást? Ha ezt a kérdést nem tudjuk
kezelni, ha nem tudjuk bevonni az egyre növekvő gyermeklétszámot, aki
képzetlen, szegény sorsú családokból kerül ki öregedő társadalmunkban.
Erről beszéltem, amikor a felvilágosult önérdeket emlegettem. Erre
gondoltam, amikor azt mondtam, hogy aki a szívével nem látja be, az
értse meg hasznossági oldalról a saját felvilágosult önérdeke és haszna
oldaláról. Mert ennek a problémának a kezeletlensége a társadalmi
szakadék szerencsésebb oldalán állók számára is emészthetetlen nagy
költséggel, élhetetlen élettel járhat már néhány évtizeden belül.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ezek
a programok nem bírják ki a négyévenkénti kézifékes fordulókat.
Dél-Korea, Nyugat-Németország, Írország, vagy Finnország - ezek az
országok néhány emberöltő alatt, vagy néhány évtized alatt képesek
voltak arra, hogy a felzárkózó országok legsikeresebbjei legyenek. De
minden országban ott húzódott a társadalmi belátás, hogy az alapvető
társadalmi célokban vele közmegegyezés nélkül, a politikai versenynek
ezen keretek közé szorítása nélkül nincsen sikeres felzárkózás, nincsen
sikeres társadalom, nincsen erős Magyarország. Enélkül nem fog menni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A
Haza és Haladás Alapítványt azért hoztuk létre, hogy Magyarországon a
jó kormányzás klasszikus eszményét képviselje. Hogy a demokráciához
egyébként nélkülözhetetlen párpolitika kockázataitól és mellékhatásaitól
függetlenedve, a rövidlátó politikai ciklusok kényszerein túltekintve
alkossunk programot a haza érdekében és a haladás irányába. Az első
programunkat bemutattuk. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!
Kommentáld!