Én vagyok "a fiú, akinek a karjaiban halt meg a meztelen úriember" – így mutatkozik be az Origónak is elküldött levelében a férfi, aki a sok szemtanú közül egyetlenként próbált segíteni a szombaton a Blaha Lujza téren meghalt férfinak. Azért akar nyilatkozni, mert szeretné elérni, hogy "az emberek egy kicsit változtassanak magukon, hogy ilyen helyzetekben ne legyen szégyen segíteni, hanem szégyen legyen bámulni és nem tenni semmit. Ha legalább egy ember máshogyan cselekszik majd, vagy legalább elgondolkodik rajta, akkor nekem már megérte" - áll a levelében.

Ferenczi Gábor vasárnap délután meséli el a történteket az Origónak. Barna hajú, szakállas, fiatal férfi, aki néha kiabálva beszél, néha könnyes szemmel. Máskor hevesen gesztikulál, összecsapja a tenyerét, a kezébe temeti az arcát. Súlyos szavakat használ, emberségről elmélkedik, néha felindultan káromkodik: egy napja sincs, hogy közelről végignézte egy férfi halálát a Rákóczi út buszsávjában.

Azt szeretné, ha a haláleset nem úgy robbanna be a köztudatba, hogy egy meztelen ember a Rákóczi útra ugrott és meghalt. Szerinte nem is az a lényeg, hogy mások mit csináltak a történtek láttán, "hanem, hogy mit csinálhattak volna, és miért nem tették".

Gábor a hetes buszon utazott egy barátjával a Keleti felől szombat délelőtt, amikor a busz megállt, és az elöl állók döbbenten kiabálni kezdtek. Leugrott a buszról, az úton heverő ruhátlan testhez szaladt, körbejárta, nézte, hogy igazi ember-e, nem tudta hová tenni a helyzetet. "Arccal a betonnak volt, nem tudott lélegezni. Láttam, hogy oldalra kell fordítanom a fejét, lehajoltam hozzá. Azokat a hangokat nem felejtem el" - mondja. A sebesült még lélegzett.

Órákig helyszíneltek szombaton a Rákóczi úton, a hotel előtt

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

"Sokszor kiabáltam, könyörögtem, hogy hozzanak valamit, akármit, amivel be lehet takarni. Kiabáltam a barátomnak is, hogy a kabátomat terítse rá, de nem tette. Ha akkor sikerül elérnem, hogy betakarják, nem készülnek róla méltatlan fotók. Sok ember szemébe néztem, de csak álltak, beszélgettek, fényképeztek." Gábor szerint hárman is közelebb mentek megkérdezni, hogy "úristen, mi történt", de nem azért, hogy segítsenek, csak kíváncsiskodtak.

Az autósok nem álltak félre, nem kérdezték, hogy hozzanak-e pokrócot, csak lelassítottak, kikerülték a helyszínt, több sofőr a telefonjával videózott az ablakon keresztül. Ötven-száz ember tömörült össze a közelben. Gábor emlékszik, hogy teljesen magán kívül odakiabált egy büfésnek, hogy "hozzál valamit, bármit", mire az azt felelte, hogy hoz, de ehelyett csak beállt a tömegbe. Olyanra is emlékszik, aki nevető arccal mutogatott feléjük.

A kérdésre, hogy mit látott a bámészkodó arcokon, Gábor azt mondja, néhányan nem értették, mi történik, mások láthatólag megijedtek, de a többség csak "nézte a show-t", mert "ilyet nem látni mindennap". Percek teltek el, mire odament hozzá egy asszony, hogy megkérdezze, hogy "papírzsebkendőt adhatok, az ér valamit?" "Ő volt az egyetlen, egy emberi lény, aki sokkot kapott ugyan, de segíteni akart."

Miközben a férfi kiabált, hogy hívjanak mentőt - és valaki ezt meg is tette -, érezte, hogy a sérült egyre ritkábban vesz levegőt. Közben "járt az agyam, hogy mit kellene tenni? Elengedni a fejét? Megnézni a pulzusát? Megfordítani, szívmasszázst adni? Aztán egy rendőrjárőr jött arra - a rendőr első kérdése az volt, hogy "rendőrt hívtak már?", és az is hosszú idő volt, amíg a mentők odaértek. Sokáig tartott, amíg hoztak egy takarót valamelyik szállodából, hogy betakarják a meztelen testet.

A férfi azt mondja, már akkor, amikor a mentők kiértek, és ő bekéredzkedett a hotelbe, hogy megmossa a kezét, azon járt az agya, hogy eleget tett-e, jól tette-e, amit tett. Kétszer is megkérdezte a mentőket, hogy tehetett volna-e mást, vagy többet. Azt felelték, hogy nem, a férfi menthetetlen volt, "csak a szíve járt még".

Amikor visszatért, észrevett a holttest mellett egy vörös ruhás nőt, akiről látszott, hogy a halottal van. Az akkor már letakart holttest közelében álló hatóságiak faggatták: "Jó, oké, maga kicsoda? Hogy hívták az elhunytat? Itt vannak a papírjai? És a magáé? Menjen fel, hozza le" - emlékszik vissza Gábor, aki kegyetlennek és robotikusnak találta a stílust, ahogy a holtsápadt, reszkető nővel beszéltek az egyenruhások. Szerinte semmi nem indokolta a stílust, de hangsúlyozta, hogy nem gondolja, hogy az összes mentő és rendőr így kommunikál.

A férfi azt mondja, hogy a nőt neki kellett átkarolnia, hogy össze ne essen, és visszavezetnie az utcáról a hotelbe, hogy felmehessen az irataiért. Megpróbált megkérni egy mentőst, hogy kísérje fel az asszonyt, de az csak annyit felelt, hogy "miért?". "Hogy lehetnek ilyenek az emberek? A mentősök? Tőlük várjuk a segítséget?" - kérdezi. Akkor viszont - mondja - már elszakadt nála a cérna, amikor az asszonyt támogatva át kellett evickélniük a rendőrségi szalagon, amit éppen akkor fesztített ki egy rendőr. Mire az egyik rendőr rájuk kiabált: "Maguk mit csinálnak? Nem látják a szalagot?". Gábor emlékszik, hogy erre már visszaüvöltött, hogy "a kurva anyádat csinálom, azt, bentről megyek kifelé", mire a rendőr valószínűleg észbe kapott, és nem reagált a sértésre.

Miután a vörös ruhás nőt elkísérte a liftig, Gábor már nem tudott segíteni a helyszínen, úgyhogy hazaindult a barátjával. Azt mondja, este összecsuklott a metrón, de nem segített vagy kérdezett senki semmit, csak nézték, majd amikor végül kinyitotta a szemét, mutatott a földre egy utas, hogy "ott a telefonod". Este - mondja - nem tudott aludni, azon gondolkodott, hogy miért nem tett többet, miért nem kiabált többször, miért nem takartatta be a sérültet a kabátjával. Jobb híján felhívta a mentők ügyeletét, hogy megkérdezze, mit tegyen. "A mentős együttérző volt, azt tanácsolta, igyak valami töményet, forduljak szakemberhez, mert ez nem könnyű, sokszor elő fog még jönni."

Ferenczi Gábor azt mondja, azért akar nyilvánosan beszélni a történekről, mert szeretné, ha legalább néhányan elgondolkodnának, hogy hogyan kellene ilyen szituációban emberségesen viselkedni. Az internetes reakciókból ítélve - a Facebook-on szerinte sokan viccet csináltak az esetből - "nem csak azokkal van valami baj, akik ott voltak, hanem mindenkivel". "Nem tudom, hogy ez globális probléma-e, de azt tudom, hogy ez így nem emberi" - teszi hozzá.

Emlékszik rá, hogy az egyik bámészkodó a helyszínen azt vetette oda neki, hogy "azóta meghalt a csóka, szóval hiábavaló volt". "Azóta nem tudom, hogy tényleg ember, vagy csak egy két lábon járó valami mondta ezt?" - mondja a férfi felindultan.

Felháborodást és szégyent érez, amikor a nevetgélő bámészkodókra gondol vissza, vagy a rendőrök és a mentősök viselkedésére, vagy a szállodásokéra, akik képtelenek voltak egy terítőt vagy bármit kihozni, hogy letakarják a meztelen haldoklót. "Amit én tettem, azt nem várom el mástól, de annyit igen, hogy ne röhögjön, és ne csak nézzen, és legalább ha megkérik, akkor segítsen."

"Én azóta szüntelenül gondolkodom, hogy tehettem volna-e többet, vagy amit tettem, azt jól tettem-e. És mások gondolkodnak ezen? Miért én voltam az egyetlen? Nem akarok ebben különleges lenni. Nem az a jó kérdés, hogy én miért mentem oda, hanem az, hogy mások miért nem mentek oda.