2012. április 16. hétfő, 04:27 |
Bolgár György ma közölt beszélgetésében Vörös Imre volt alkotmánybíróval joggal hívta fel a figyelmet rá, hogy elsikkadt Vörös Imre Állmacsínytevők
című írása, amely március 8-án jelent meg a hvg.hu-n. (Sajnos nem ez az
egyetlen fontos megállapításokat tartalmazó írás, amely visszhangtalan
marad.) Az alábbiakban rövide(ebbe)n összefoglaljuk Vörös Imre írását.
Amely nemcsak azért fontos, mert megindokolja, miért látja úgy a szerző,
hogy érdemes gyanakodnunk: a kétharmados magyar kormányzó és
törvényhozó erő államcsínyt hajtott végre. Hanem azért is, mert a
politikusi önmentéseket és önérzeteskedéseket is a helyükre teszi.
Egyrészt ugyanis nem magán- és belügy egyetlen uniós tagországban sem,
hogy „a politikát” teljes rendszerátalakításra használják-e fel.
Másrészt világossá teszi, hogy amikor magyar politikusok a konkrét
törvényeket érintő konkrét kifogásokhoz ragaszkodnak, és a szuverenitás
nevében kikérik maguknak a demokrácia felszámolásának vizsgálatát, azaz
„a politikai” kifogásokat, éppen arra törekszenek, hogy eltakarják a
magyar állampolgárok és az Unió szervezetei elől azt a tényt, hogy „a
fogaskerékszerűen egymásba illeszkedő” konkrét törvények mára valóban
antidemokratikus rendszerváltást – alkotmányellenes puccsot –
eredményeztek.
Vörös Imre írása
Uniós tagsági feltétel a jogállam alapelveinek elfogadása és a hatékony politikai demokrácia
„A mostani – mondhatni újonnan felfedezett európai jognak való –
megfelelési kampányban a magyar Alaptörvénnyel való viszony fel sem
merül. Csakhogy a magyar Országgyűlés az elmúlt másfél évben e
törvényalkotási konglomerátummal saját magának telepített aknamezőt: az
EU-nak az európai joggal való összhangra vonatkozó vizsgálatai mellett
folynak az Európa Tanács vizsgálatai is, melyek a sokkal szélesebb körű,
általánosabb emberi jogi-alkotmányjogi kontextusra is kiterjednek. Az
Európa Tanács – Magyarország által is aláírt – Alapokmányának 3. cikke
kimondja: ’Az Európa Tanács minden tagállamának el kell fogadnia a
jogállamiság alapelveit’. Az Európa Tanács keretében 1950-ben
megalkotott ’Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Európai
Egyezmény’-ének preambuluma pedig leszögezi: ’A világ békéjének és
igazságosságának alapja (…) a hatékony politikai demokrácia (…)
figyelembe vétele útján tartható fenn’. Tehát az Európa Tanács Velencei
Bizottságának tárgyilagos – ettől még nem egyedül üdvözítő, de
mindenképpen megfontolandó, adott esetben követendő – véleménye is
kimunkálás alatt áll, amelyet persze valamiféle provinciális
’szabadságharcos’ faluvégi kurta kocsmában még ki lehet röhögni, de
politikusok, civil szervezetek, polgárok és – nem utolsó sorban –
befektetők cseppet sem hagyják figyelmen kívül.”
A gyanakvást keltő törvényekről
„A közbeszéd központjában manapság az áll, hogy egy-egy törvény egyik
vagy másik rendelkezése jó-e vagy rossz, a demokráciára, a
jogállamiságra nézve kedvező vagy netán rombolja azt, más ország másik
jogrendjében is van-e ilyen rendelkezés. Visszhangot kelt, hogy a magyar
Alkotmánybíróság 2010 végén megsemmisítette a médiatörvény egyes
rendelkezéseit, vagy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvénynek
azon újonnan beiktatott szabályait, amely az előzetes letartóztatás
időtartamának meghosszabbítása mellett megtiltotta az ügyvédnek a
gyanúsított kezdeti meghallgatásánál való jelenlétét. Ettől persze még
marad a kérdés: vajon e törvények többi rendelkezései, avagy az 2010
ősze óta megalkotott sok-sok törvény egyes szabályai kiállják-e az
alkotmányosság próbáját?”
Vörös Imre felsorolja a legnyilvánvalóbban jogállam-ellenes kormányzati-törvényhozói lépéseket.
• Azt,
hogy az új legfelsőbb bírósági adminisztratív vezető bármelyik magyar
állampolgártól megvonhatja azt a jogot, hogy ügyét a törvények által
pártatlanul és normatív módon kijelölt bíróság tárgyalja (azaz végső
soron a hatalommal – vagy a hatalom ügyfelével – biztosan
„rokonszenvező” bíróság elé kelljen állnia. Ugyanezt a jogot a legfőbb
ügyésznek is megadták a büntetőeljárásról szóló törvényben – majd amikor
az Alkotmánybíróság ezt alkotmányellenesnek nyilvánította, egy
szemérmetlen húzással átemelte a rendelkezést az Alaptörvényhez fűzött
kiegészítő törvénybe. „A ’jogállami’ technika egyszerű – írja Vörös
Imre. – Ha az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek, sőt még plusz
nemzetközi szerződésbe ütközőnek minősít valamit, akkor beírjuk az
Alaptörvénybe, hogy a testület ne vizsgálhassa – ami ugyanis az
Alaptörvényben van, az már per definitionem nem lehet alkotmányellenes.”
• Azt, hogy a jövőben minden bíró egyetlen személytől – ugyanettől az adminisztratív vezetőtől – függ.
• Azt,
hogy az új választójogi törvény „meghamisíthatja a választópolgárok
akaratnyilvánítását”, s hogy a médiaszabályozás milyen abszurd
megoldásokat tartalmaz.
• Azt,
hogy a Költségvetési Tanácsnak a köztársasági elnök által kinevezett
elnöke plusz a másik két tag egyikének a szavazata elég ahhoz, hogy
Magyarországnak (az esetleges új kormánynak) ne legyen költségvetése.
• Azt, hogy a 32 „sarkalatos” – azaz kétharmados – törvény nullára korlátozza az esetleges új kormány mozgásterét.
Az alkotmány azért van, hogy határt szabjon a többségi
diktatúrának, az Alkotmánybíróság azért van, hogy ügyeljen ezekre a
határokra
A felsorolást ezzel zárja: „A kétharmados parlamenti szavazattöbbség
nem ad felhatalmazást a ’többség diktatúrájára’: az alkotmánybíráskodás
létrehozatalát alapvetően éppen ez a szempont indukálta. A mindenkori
parlamenti többség tevékenységét, azt, hogy jogalkotói hatalmával éljen,
és ne éljen vissza, hogy a törvényhozói, és általában a közhatalom
gyakorlása ne csapjon át visszaélésbe, kizárólagosságba, hogy a többségi
akarat érvényre juttatása együtt járjon a kisebbségi érdekek
körültekintő, tárgyilagos mérlegelés szerinti méltányos
figyelembevételével, nos, mindezt éppen az alkotmányok megfogalmazása és
rendelkezéseinek az alkotmánybíróságok általi betartatása
biztosíthatja. Az alkotmánybeli szabályok nem ’közhelyek’, így az
Alapörvény sem ’közhelygyűjtemény’, hanem jogi norma, amit elsősorban és
mindenekfelett az Országgyűlésnek kell betartania, az
Alkotmánybíróságnak pedig betartatnia. És nem az Európai Unió
Bizottságának, nem Neelie Kroesnek, José Manuel Barrosonak, vagy az
Európa Tanács Velencei Bizottságának. Nekik is, persze – de nem
elsősorban nekik.”
Az uniós „kötelezettségszegés” nem egyes normák hibáját
jelenti, hanem azt, hogy az egyes törvények mára elfogadhatatlan közjogi
rendszerré álltak össze
„A probléma ugyanis mára már jelentősen túlnőtt azon, hogy egyik vagy
másik, 2010 ősze óta az ország közjogi ’átszervezése’ során megalkotott
törvény egyik vagy másik rendelkezése megfelel-e az európai jognak vagy
az Európa Tanács dokumentumainak. Vagy számtalan más nemzetközi
szerződésnek…” „nyilvánvaló képtelenség (és ezért merül fel a
kötelezettségszegés gyanúja, illetve indult meg az emiatti eljárás),
hogy miután a csatlakozási tárgyalások során bizonyítottuk a taggá
válásunkra való ’érettségünket’ – jogrendszerünknek az európai joggal
való összhangját –, most, a taggá válás után visszaforgatjuk az idő
kerekét. Álságosan, de nagyon átlátszóan szuverenitásunkra hivatkozva
úgy teszünk, mintha a korábban feltételül szabott csatlakozási
kritériumok folyamatos fenntartására, teljesítésére nem is vállaltunk
volna kötelezettséget. Ebben áll a kötelezettségszegés – nemcsak az
európai jog, hanem egy nemzetközi szerződés: a csatlakozási megszegése
is.” Vagyis „a magyar jogrendszer az azt alkotó törvények komplex
összefüggésrendszerében a csatlakozáskor euro-konform volt, ma pedig
súlyos gyanú merül fel arra nézve, hogy nem csupán egyik vagy másik
rendelkezése nem konform, hanem a maga egészében olyan közjogi
struktúrát teremtett, amely az Európa Tanács szerint is komoly
aggályokat kelt és vizsgálatot igényel…”
„Az egyes törvények ugyanis 2011. december 31-re egységes közjogi
rendszerré álltak össze, amelyek a maguk összességében már a magyar
Alaptörvény szerinti vizsgálatot is megérdemlik. Ezért álságos arra
hivatkozni, hogy egyik vagy másik vitatott jogszabályi rendelkezés más
országban is létezik.”
„Már nem a részről, hanem az egészről van szó.” „A rendszer egésze –
és erre kezdenek gyanakodni uniós partnereink és az Európa Tanács is
–azt a bizonyos előre bejelentett ’centrális erőteret’ hozta létre,
amely nem feltétlenül minősül jogállaminak és demokratikusnak.”
A törvény szövege az egyetlen garancia, és nem a jogalkalmazó „jóindulata”
Vörös Imre a jogállam lényegét így foglalja össze:
„Mélységesen
cinikusnak és hamisnak érzem ezért azt az álláspontot, amely szerint
felesleges a törvény szövegén aggályoskodni, várjuk meg, hogy a
gyakorlatban hogyan alkalmazzák.” „És ne is kísérletezzünk azzal sem,
hogy az aggályos, tendenciózusan, sanda, de egyértelműen kivehető
célokra törően megfogalmazott tartalmú törvények alkalmazása majd a
jóságos jogalkalmazó hangulatától függően lehet enyhébb, lágyabb is.
Nem! A törvény szövege a garancia, éspedig az egyetlen garancia. A
jogállam attól jogállam, hogy előreláthatóságot biztosít polgárainak,
ezt nevezzük jogbiztonságnak. Az előreláthatóság biztonsága a jog mint
társadalmi intézmény nagy értéke.”
Az alkotmányos vizsgálatnak arra kell irányulnia, hogy a
törvények együttesen lehetővé teszik-e a közhatalom kizárólagos
birtoklását
Ezt követően a szerző azt az alkotmánybeli szabályt értelmezi, amely
tiltja a közhatalom kizárólagos birtoklását, sőt, ennek a lehetőségét
is, majd megállapítja: „A közhatalom kizárólagos birtoklását törvények
sorozata képes csak lehetővé tenni és a jövőre nézve is – a működésben
is – garantálni. Az alkotmányossági vizsgálat tehát ebben az esetben
arra irányulhat, hogy vannak-e olyan törvények, amelyek együttesen, a
maguk összefüggésében együtthatva képesek a közhatalom kizárólagos
birtoklását lehetővé tenni, megvalósítani, majd ezt tartósítani és
garantálni. Egy határ átlépéséről, egy más minőségről van tehát szó,
amely határ elvontan persze nem határozható meg.” Mint írja, a korábban
felhozott példái „a teljesség igénye nélkül vették számba azokat a
komoly gondokat, amelyek abba az irányba mutatnak, hogy a mindenkori
kormány ebben az új közjogi intézményrendszerben, politikai
versenytársaira tekintet nélkül, képes a közhatalmat többé-kevésbé –
inkább többé, mint kevésbé – kizárólagosan birtokolni.”
„Az emlegetett törvények a maguk összességében megítélésem szerint
valóban komolyan felidézik a közhatalom kizárólagos birtoklásának
intézményesített lehetőségét – nemcsak egy adott parlamenti ciklusban,
hanem azon túl is. Márpedig a törvény-csomag megteremtette lehetőség
önmagában elég, annak tényleges megvalósulása… már csupán a parlamenti
többség által támogatott hatalom birtokosának jóindulatától függ.”
„Az a közjogi intézményrendszer és helyzet, ami ma Magyarországon
beállt, nem csak az európai jog szempontjából, hanem mindenekelőtt a
magyar alkotmányosság szempontjából aggályos.”
Államcsíny
„Nehéz nem szembe nézni a tényekkel: alapos a gyanú arra nézve, hogy a
kizárólagos közhatalom-birtokláson alapuló hatalomgyakorlás rendszere
kiépült. Ezt a köznyelv államcsínynek nevezi. Márpedig sem az egykori
Magyar Köztársaságban, sem a mostani Magyarországon nem szabad
államcsínyt végrehajtani – legalábbis alkotmányosan nem. A legitimitást –
a törvényhozási úton végrehajtottságot – ugyanis felülírja az
alkotmányosság. Nem ’alkotmányos államcsínyről’ van/lehet tehát szó,
hanem csakis és kizárólag alkotmányellenes államcsínyről.”
Írását azzal zárja, miért lesz nagy horderejű az Alkotmánybíróságnak az a
döntése, amelyet a Szabadság és Reform intézet indítványáról hoz majd
(amely elolvasható az Alkotmánybírósági beadványok tára című rovatunkban
is). A döntéssel „ugyanis Magyarország átvenné a kezdeményező szerepet
az európai intézményektől a saját dolgaink rendezése tekintetében. Nem
kívülről mondanák meg nekünk, hogy mi van összhangban ezzel meg azzal az
európai jogi szabállyal, hanem a magyar Alkotmánybíróság mondaná meg,
hogy mi van összhangban az Alaptörvénnyel”.
Kommentáld!