Egykori SZDSZ-es párttársam, Bőhm András most Gyurcsány Ferenc közéleti jelenlététől félti a magyar demokráciát (Aki nem bírja abbahagyni).* Úgy véli, Gyurcsány „szereplése a politika első vonalában potenciális választók százezreit taszítja el a demokratikus oldaltól, és ami talán nagyobb baj, személye önmagában mozgósító erő a jobboldalon”. Bőhm hosszan sorolja Gyurcsány miniszterelnökként elkövetett hibáit a 2006-os „adózási burleszktől” a kormány népszavazás utáni megbénulásán át a túl késői lemondásig, tehát őt, csak őt teszi felelőssé a 2010-es bukásig. Ha részt kíván venni az ellenzéki együttműködésben, azzal sok választót riaszt el a demokratikus oldaltól, ezért jobban tenné, ha csendben maradna: „többet tenne a hallgatás az ellenzéki sikerhez”.

Két kérdés merül fel az olvasóban Bőhm érvelésével kapcsolatban. Az egyik: tényleg Gyurcsánynak köszönhetjük a Fidesz kétharmados győzelmét 2010-ben? Ha egy kívülálló, ha a hvg.hu-n gyakran publikáló valamely „politológus” írja le így a 2010-es bukáshoz vezető utat, s teszi egyedül Gyurcsányt felelőssé, az ember csak csendben ingatja a fejét. Csakhogy Bőhm volt országgyűlési képviselőként jegyzi a cikkét. Bőhm éppen 2002-ben lett képviselő, és így részese volt az MSZP–SZDSZ-koalíció 2002-ben hozott döntéseinek. Az a folyamat, amely a 2010-es összeomlásba torkollott, 2002-ben kezdődött, amikor az új parlamenti többség ahelyett, hogy megfékezte volna az első Orbán-kormány által 2001-2002-ben intézkedések egész sorával elindított destabilizációt, tovább mélyítette a kétszer száznapos programmal, a túldimenzionált autópálya-építéssel, a túlköltekezést figyelmen kívül hagyó, az SZDSZ által kierőszakolt adócsökkentéssel, s így teremtett már a ciklus közepére nehezen kezelhető helyzetet az államháztartásban. Akkorra, amikor Gyurcsány miniszterelnök lett.

Igaz, az első Gyurcsány-kormány másfél éve alatt sem történt fordulat a költségvetési politikában. Érdemes ez ügyben felidézni egy fontos epizódot. Kuncze Gábor a Beszélőnek mesélte el tavaly őszi interjújában, hogy 2005 októberében ő az SZDSZ frakciójában, Gyurcsány az MSZP elnökségében vetette fel, hogy álljanak el az áfa és a személyi jövedelemadó csökkentésétől. (Attól, amit korábban párttársaikkal együtt ők maguk kezdeményeztek.) Az MSZP elnöksége Gyurcsánynak mondott nemet, Kuncze kezdeményezése pedig az SZDSZ frakciójában vérzett el, így azután ment minden úgy tovább, mint addig. Az egész koalíciót, benne a 2002-es programot lelkesen, saját minisztériumainak költséges tervei miatt támogató SZDSZ-frakciót is terheli tehát felelősség annak a helyzetnek a kialakulásáért, amelyben, ha esélyt akart adni az ország felemelkedéséhez szükséges reformoknak, Gyurcsánynak el kellett mondania az őszödi beszédet. Elmondta, az életveszélyes retorikai fordulatokkal együtt, s ezzel sikerült átmenetileg maga mellé állítania frakcióját. Ezért kell őt most csepülni? Túl az elhibázott gazdaságpolitikán, a politikai korrupció, a fekete pártfinanszírozás volt a másik ok, amely a szocialista-szabaddemokrata koalíció megszégyenítő vereségéhez vezetett. Gyurcsány szinte egyedül küzdött ez ellen az akkori koalícióban – és nem talált támogatókra. Az SZDSZ-ben sem. Ő lenne az egyszemélyi felelős?

Amikor azután 2008-ra a reformpolitika alulmaradt a minden irányú politikai ellenállással szemben, Gyurcsánynak már csak utóvédharcra futotta, s ennek során persze hibázott is, jócskán. Mindez azonban nem ok volt, hanem következmény – az okot azokban a 2002-es döntésekben kell látnunk, amelyekért a koalíció egészét terheli a felelősség, benne minden SZDSZ-es képviselőt is.

Gyurcsányt a Fidesz nem önmagáért karaktergyilkolta éveken keresztül, hanem rajta verte le mindazt, amiért az egész MSZP-SZDSZ-t gyűlölte. Azért gyűlölte, mert az MSZP-SZDSZ nyolc éven át „bitorolta” azokat a hatalmi pozíciókat, amelyek a magyar jobboldal, s az élén álló Orbán szerint kizárólag őket, őt illetik meg. Aligha ízléses, hogy valaki, aki végigcsinálta az SZDSZ-frakcióban a 2002-től 2010-ig terjedő nyolc évet, Gyurcsányt és csak őt teszi felelőssé a bukásért, és ezzel lényegében a Fidesz máig tartó karaktergyilkos kampányához zárkózik fel.

A másik kérdés, amit Bőhm érvelése felvet, azzal függ össze, ahogyan Bőhm hallgatást, a politikából való eltűnést vár Gyurcsánytól. A hvg.hu hivatásos politológus szerzőire emlékeztető módon megfeledkezik arról, hogy a politikának tartalma is van. Bőhm fel sem teszi a kérdést: mit jelent Gyurcsány és pártja, a Demokratikus Koalíció jelenléte a magyar politikában azon túl, hogy ő Gyurcsány Ferenc, a népszerűtlen volt miniszterelnök, és nem mondjuk Mesterházy Attila vagy Bajnai Gordon, a másik volt miniszterelnök. Hadd segítsek Bőhmnek, annál is inkább, mivel egykor ő is az SZDSZ-ben politizált. Bizonyára emlékszik még, hogy az SZDSZ volt az egyetlen párt a kétezres évek elején, amely nemet mondott az első Orbán-kormány státustörvényére, s amelynek frakciója még fennállásának utolsó hónapjaiban sem szavazta meg a Szlovákiát megbélyegző durván nacionalista országgyűlési határozatot. A 2010 utáni országgyűlésben – az MSZP-frakció többségével és az LMP-vel szemben is – Gyurcsány utasította el a kettős állampolgárságot, és ma egyedül a DK képviseli azt a nemzeti kérdésben, amit korábban az SZDSZ, míg Mesterházy Kolozsvárra siet bocsánatot kérni a 2004-es népszavazásért, és Bajnai is ragaszkodik a külföldön élő magyarok magyarországi választójogához. Emlékezetes, hogy a 2006-os kampányban, amikor Orbán még ellenzékből előállt az áram árának csökkentésével, az MSZP rálicitált, s egyedül az SZDSZ tartotta távol magát a populista demagógiától. Most Mesterházy Attila ígért támogatást az Orbán-kormány rezsicsökkentési intézkedéseihez, az Együtt 2014 hallgat az ügyben, egyedül Gyurcsány támadta meg élesen a gazdasági kalandorságot, s minősítette gyávának és zavaros fejűnek az MSZP-t. Az előző ciklusban az MDF zsarolására az MSZP is kész volt eltörölni az örökösödési illetéket, egyedül az SZDSZ-nek volt bátorsága a népszerű, de szociálisan méltánytalan intézkedés ellen szavazni. Most a DK iktatta programjába az örökösödési illeték visszaállítását 20 millió forint fölötti örökségekre. Mesterházy már tandíjmentes felsőoktatást szorgalmaz, s ma egyedül a Demokratikus Koalíció programja tartalmazza nevén nevezve a tandíjat, ahogy azt a magyar liberálisok – az SZDSZ, sőt liberális korában az egykori Fidesz is – szükségesnek tartották. Egykor egyedül az SZDSZ ellenezte az Országgyűlésben Horn Gyula megállapodását a Vatikánnal, most a DK programjában szerepel a szerződés újratárgyalása, a benne szereplő egyházi privilégiumok megszüntetése. Mindezek példák arra, hogy a magyar politikában mérhető támogatottságú pártként egyedül a Demokratikus Koalíció képvisel liberális gazdaságpolitikát, liberális jogpolitikát, liberális felsőoktatási politikát, liberális magyarságpolitikát, liberális egyházpolitikát akkor is, ha tagjainak és támogatóinak többsége nem tekinti magát liberálisnak, s a párt programja az adópolitikában, az oktatáspolitikában, a szociálpolitikában kifejezetten baloldali elemeket is tartalmaz. Így is fel kell tenni a kérdést: vajon kitől várja Bőhm azon politikai célok képviseletét a demokratikus oldalon, amelyekért egykor az SZDSZ küzdött? Ha netán az Együtt 2014-re gondolna, annak programját a legtöbb kérdésben egyelőre nem ismerjük.

Nem elég a demokratikus oldalnak összefogva legyőznie a Fideszt – az sem mindegy, milyen Magyarországot teremtenek utána. Nem mindegy, hogy jelen lesz-e az Orbán utáni világban olyan politikai erő, amely képviseli azokat a hol liberális, hol baloldali politikai törekvéseket, amelyeket ma sem az MSZP, sem az Együtt 2014 nem vállal. A Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció ilyen párt. Ma az egyetlen ilyen párt, amelynek egyáltalán esélye lehet, hogy ott legyen a következő Országgyűlésben. Gyurcsány nélkül aligha lenne.

* Niedermüller Péter válaszát Bőhm András írására lásd szintén a hvg.hu-n: Az önbecsapás

Bauer Tamás közgazdász , a Demokratikus Koalíció alelnöke – Déri Miklós felvétele