Új üzenet érkezik

- Teknős Miklós

A társadalomnak az elmúlt több mint egy évtizedet jellemző tudatos és legalább annyira

felelőtlen megosztása, továbbá a hasonló időszakra visszavezethető kártékony és

felelőtlen tudatmételyezés a legnagyobb akadálya a gazdasági motor újraindításának.

Ebben az írásban nem kívánok foglalkozni azzal, hogy e helyzet kialakításában kit milyen

felelősség terhel. Azt azonban le kell szögezni, hogy a társadalom megosztásában és

tudatfertőzésében okozott kár a társadalommal szemben elkövethető legnagyobb bűnnek

számít, aminek következményeit – sajnálatos módon – nem a bűnelkövetők, hanem a

magyar társadalom lesz kénytelen magára vállalni és elszenvedni.

Már a globális pénzügyi és gazdasági-társadalmi válság előtt is világos volt, hogy a

fenntartható nemzetközi versenyképességnek a hagyományos elméleteken (ár, minőség,

szállítási határidő) túlmutató tényezői alakultak ki a 21. század elejére. A válság pedig

csak felerősítette ezen tényezők jelentőségét.

Egyrészt minőségileg felértékelődött a bizalmi tőke, a megbízhatóság, a kiszámíthatóság,

a szavahihetőség szerepe. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a bizalom immár nem rövidlejáratú

együttműködésre, hanem hosszútávon működő kapcsolatrendszerre épül. Ez különösen

fontos azon nyitott, a nemzetközi gazdasági és pénzügyi együttműködés rendszerébe

szervesen beépült országok esetében, mint Magyarország. A bizalmi tőke elvesztése

nemcsak azonnali és a társadalom nagy része számára érezhető károkkal jár, de a

bizalom újraépítésének idősávja is jelentősen meghosszabbodott. Az együttműködési

rendszerből való – akár ideiglenesnek gondolt – kikerülés pedig egyáltalán nem garantálja

a visszacsatlakozás sikerét egy állandó és gyorsuló változásokkal jellemezhető globális

környezetben (nem beszélve a visszaépülés társadalmi-gazdasági költségeiről).

Ellentétben a rövid távú populista megközelítéssel, ami az adósságállomány gyors – és

egyébként sikertelen – csökkentésére irányul(t), bizalmat a kiszámítható gazdaságpolitika

és az európai integráció alapértékeinek tiszteletben tartása jelentene. Ebben az esetben

nem is lenne szükség az adósságállomány csökkentésére, hiszen számos ország hasonló

vagy a magyarénál magasabb adósságot halmozott fel, és azt minden további nélkül igen

alacsony kamattal tudja finanszírozni (lásd Németország). A bizalom megléte esetén

beáramló jelentős mennyiségű nemzetközi tőke, a gazdaság növekedése, új munkahelyek

teremtése, a magyar(országi) kis- és középvállalatok erősödő versenyképessége

valószínűleg sosem tűzte volna az egyébként átgondolatlan (vagy inkább nem létező)

gazdaságpolitika napirendjére az igen költséges, és láthatóan mégis reménytelen

adósságcsökkentést.

Másrészt meghatározó versenyképességi tényezővé lépett elő a különböző (állami,

regionális, önkormányzati, lokális) szinteken működő intézmények teljesítményének

minősége, megbízhatósága, szakmai felkészültsége és a mindenkori rövid távú (többnyire

populista és hatalommegszállott) politikától való függetlensége. Az államigazgatás

szakértői állományának politikai okokból való tudatos és felelőtlen megtizedelése, az

egyes állami döntéshozó intézmények közötti koordináció elégtelensége (vagy teljes

hiánya), a világos kompetenciák és felelősség tisztázatlansága, továbbá a több

vonatkozásban nyomon követhető centralizáció, az egyközpontú (természetesen mindent

tudó) döntéshozatal kiépülése szétrombolta a nemzetközi versenyképesség egyik

legfontosabb tényezőjét, a koordinált, de a felelősségviselésben és a szakmai döntések

meghozatalában felkészült decentralizált hálózatokat.

Harmadrészt számos ország példája bizonyítja, hogy a nemzetközi versenyképesség

kulcselemévé lépett elő a társadalmi kohézió, ami különösen válsághelyzetekben kínál

túlélési-újraindítási-felzárkózási lehetőségeket. Magyarországon – és ennek, sajnos,

történelmi hagyományai vannak – az individualizmus váltotta fel a (sosem nagyon erős)

szolidaritást, a jövedelmi és még inkább vagyoni polarizáció a társadalmi összetartást,

valamint a társadalmi-intézményi fragmentáció a ”nemzeti integrációt”.

Végül negyedszer nem lehet versenyképes egy gazdaság, még kevésbé pedig egy

társadalom, ha nincs világos jövőképe, jövőorientáltsága, innovatív képessége

(ez messze több és minőségileg más, mint a tudományos kutatásokból és fejlesztésekből

származtatható innováció). Máig fel nem dolgozott évszázados múlttal terhelten, egyre

inkább a minél távolabbi múltba visszamenekülő társadalommal, bezárkózással,

Kárpát-medencei provincializmussal és nosztalgiával, hamis illúziókkal, a külföldi (és

belföldi) ellenségképek mesterséges gerjesztésével nemcsak hazai és regionális

instabilitást lehet generálni, de olyan úttévesztést is, aminek beláthatatlan következményei

lehetnek Magyarország hosszú távú fejlődésére nézve is.

Számos tény igazolja, hogy immár több mint egy évtizede folyik a magyar társadalom

eltávolodása (tudatos eltávolítása) a nemzetközi versenyképesség új követelményeitől.

Ez alapvetően két területen követhető nyomon: a széles középosztály széttöredezésében,

a társadalom tudatos megosztásában és növekvő polarizációjában (ketté-, majd többfelé

osztásában), valamint a mindennapi politikai kommunikációban sorozatosan tetten érhető

tudatfertőzésben.

A jövedelmek polarizációja már legalább 15 éve tart és szoros kapcsolatban van a

globalizációval, valamint az ennek kedvezőtlen hatásait kezelni nem (megfelelően) tudó

politikákkal, de a társadalmak változó elvárásaival, alkalmazkodó képességével és

konfliktuskezelő kapacitásával is. Ennél mindeddig jóval kevesebb figyelmet kapott az a

tény, hogy mindenekelőtt Európában végbement egy olyan vagyonpolarizáció, ami közel

hét békés, jelentős konfliktusoktól mentes, hosszú távú és tartós növekedésre épülő

évtized, vagyis három generáció tőke- és vagyonfelhalmozásának, valamint az ebből

adódó társadalmi és vagyoni különbségeknek az eredménye. Ezt a vagyoni polarizációt a

jelenlegi jövedelempolarizáció csak kismértékben tudja befolyásolni. Sőt, a kialakult

kapcsolatrendszer és tőkepiaci tevékenység következtében a jövedelmi helyzetben

meglévő különbségek inkább tovább erősítik, mintsem gyengítenék a vagyoni polarizációt.

Nem kétséges, hogy a válság tovább fokozta a jövedelemkülönbségeket különböző

társadalmi csoportok, de akár az EU – és mindenekelőtt az eurózóna – tagállamai között.

Hozzá kell tenni, hogy Magyarországon – hasonlóan más térségbeli országokhoz –

a jövedelmi és vagyoni polarizációnak volt egy harmadik összetevője is, nevezetesen a

transzformáció jövedelem- és vagyon-újraelosztó szerepe.

A társadalmi kohézió kritikus minimumának fenntartása érdekében ebben a helyzetben a

széles középosztály megerősítése, a leszakadási folyamat megállítása vagy legalábbis

mérséklése, a társadalmi igazságosság és egyenlőség iránti fokozott figyelem kellett

volna, hogy a politikai cselekvés és a gazdasági programalkotás középpontjába kerüljön.

Mégpedig úgy – és elismerve, hogy ezt nem egyszerű megvalósítani -, hogy mindez ne

veszélyeztesse a magyar gazdaság fenntartható versenyképességét. Ehelyett a 2010-ben

kétharmados választói (nem választópolgári!) többséggel hatalomra került kormány a

jövedelmi különbségek további erősítését tűzte ki célul. Bevezette a kb. 2 mrd. eurós

költségvetési lyukat ütő egykulcsos jövedelemadót, ami mind a mai napig gazdaságilag

alapvetően téves, szociális szempontból pedig elfogadhatatlan lépésként értékelhető.

A jórészt a nemzetközi bankok helyzetét rontó, ugyanakkor kivételezett célcsoportoknak

kedvező devizahitel-mentési programot valósított meg. De ebbe a sorba tartozik a

közüzemi díjak már bevezetett, majd a jövőben tovább tervezett csökkentése, hiszen ez

ismételten a gazdag társadalmi rétegnek jelenti a legnagyobb megtakarítást. Megszüntetett

számos korábbi szociális kedvezményt, amit aligha lehet kiváltani a közmunka-program

keretében szerezhető jövedelemmel (ha egyáltalán valaki részt tud venni ilyen

programban).

Középpontban „a” munka
Fotó: Reviczky Zsolt A társadalmi polarizáció azonban messze nem maradt meg gazdasági téren. Az ország jövője szempontjából valójában fontosabbnak és károsabbnak ítélhetők meg a politikai jellegű lépések. Ezek már legkésőbb 2002-ben elkezdődtek, amikor választási veresége után Orbán kijelentette, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. Ezt a társadalom egy évtizeden át jellemző tudatos és bűnös megosztása követte. Ebben a vonatkozásban érdemes emlékeztetni az éppen fél évszázaddal ezelőtti Kádár-beszédre, ami 1956 traumáját azzal a mondattal próbálta feloldani, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van” (még akkor is, ha nem tartozik a „magunkfajták” körébe). 2002 után egy ezzel ellentétes – és sajnálatos módon sikeres - kommunikáció került előtérbe: aki nincs velünk, az nemcsak ellenünk van, hanem ellenség, hazaáruló, megsemmisítendő, nem tartozik a „nemzethez”. Ez a tudatos politikai-társadalmi megosztás néhány év alatt lehatolt a társadalmi mélyrétegeibe, és az ország egységét meghatározó zsigeri tartományokban, így a családok, kisközösségek, szakmai szervezetek, érdekközösségek ideológiai-értékrendbeli megosztásában is megjelent, és elkezdte kifejteni ma már mindenütt látható romboló hatását. Nem maradtak ki a megosztási offenzívából a határon túli magyar politikai szervezetek és közösségek sem. Ennek káros hatása mindenki számára nyilvánvaló. Számos további példa lenne sorolható a „nemzeti együttműködés kormányának” tudatos és felelőtlen megosztási politikájára, kezdve a parlamentben elhangzott nyilatkozatoktól, miszerint jobb lenne, ha nem is lenne parlamenti ellenzék, azon túl, hogy mindenki szégyellje magát, aki nem a kormány (egyre inkább kerekek nélküli) szekerét tolja, egészen a „magunkfélék” és „másfélék” közötti különbségre, vagy a legutóbbi Fidelitas összejövetelre, amely immár a magyar fiatalságot

is „jókra” és „rosszakra” osztotta. Hasonló megosztás jellemzi a magyar-külföldi

kapcsolatokat, legyen szó vállalatokról, földbérletről vagy akár állampolgárokról. Végül

nem kevésbé veszélyes az az ideológia, amely a közelebbről meg nem határozott „munkát”

állítja a középpontba, miközben – említés nélkül is – más és „bűnös” kategóriába helyezi a

szolgáltatásokat, amelyek nem termelnek értéket, csak a karvalytőke érdekeit szolgálják,

és szipolyozzák a védtelen magyar lakosságot. Miközben közismert, hogy – hasonlóan

más fejlett vagy közepesen fejlett országokhoz – a magyar nemzeti jövedelem 70

százalékát éppenséggel a szolgáltató szektor igen széles köre állítja elő (az iparhoz

közvetlenül kötődő szolgáltatásoktól a pénzügyi szférán át egészen a turizmusig és

ingatlanforgalomig).

Nem kétséges, de nem is mentség, hogy a rendszerváltás, európai uniós tagságra való

felkészülés és a globális válság hármas kihívása által teremtett útvesztőben még felkészült

állampolgároknak sem könnyű eligazodniuk. Annál nagyobb a mindenkori kormány – és

természetesen a mindenkori ellenzék – felelőssége, hogy világos irányt mutasson, és

tartsa távol magát mindenféle olcsó demagógiától, ami csak növeli a tartós úttévesztés

valószínűségét, valamint az ezzel járó megnövekedett társadalmi-gazdasági károkat.

1989-ben a magyar társadalom tudatilag egészében véve fel volt készülve a nagy

fordulatra. Miközben 90 százalékban fogalma sem volt arról, hogy a rendszerváltásnak mi

lesz a rövid- és középtávú, pozitív és negatív hozadéka, abban egyetértés volt, hogy a

megelőző időszak „mindennapjai” nem tarthatók fenn. A tartós szakítás több évtizedes

politikai rendszerrel, társadalmi viselkedéssel és egyéni életstratégiákkal elkerülhetetlen

volt egy folyamatában, fejlődésében és hosszabb távú hatásaiban ismeretlen jövő

érdekében. 2013-ban a magyar gazdaság és társadalom legalább 95 százalékban

szervesen beágyazott a nemzetközi rendszerbe. NATO- és EU-tagok vagyunk, aláírtunk

számtalan nemzetközi egyezményt, meghatározó a transznacionális vállalatok szerepe a

magyar gazdaság teljesítményében, integráns része és esetenként aktív szereplői

vagyunk a nemzetközi pénzpiacoknak és bankrendszernek, a magyar társadalom tudatát

jelentősen alakítja az internet, a mobiltelefon és a legkülönbözőbb médiumok hálózata.

Vagyis van (kellene, hogy legyen) világos jövőképünk, nem utolsósorban pedig olyan

stratégiánk, amely alkalmas a fenti keretek között meghagyott 4-5 százalékos „szabad”

mozgástartomány értelmes bejátszására, beleértve a mozgástér fokozatos, óvatos és

hosszabb távú érdekeken nyugvó bővítését is. Aligha vitatható, hogy az évekkel ezelőtt

szinte már mindenki ellen meghirdetett „szabadságharc” erre nemcsak alkalmatlan, de

megfosztja az országot attól a mozgástértől is, amely egyébként rendelkezésére állna.

A világ társadalmi termékének 0.16 százalékával aligha lehet sikeres harcot vívni 99.84

százalékkal szemben. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy ennek a demagógiának (mert ez nem

politika, és még kevésbé felelős politika) jelentős tömegbázisa van. Ez pedig a társadalmi

tudat lényegi fertőzöttségéről tanúskodik.

Néhány kiragadott példát említek csak a káros és felelőtlen agy- és

viselkedésbefolyásolás mérgező gyakorlatából. Az egykulcsos adó – minden,

egyébként kezdetektől fogva hiú várakozás ellenére – nem a belső fogyasztást/keresletet

növelte, hanem az amúgy is jelentős jövedelmi és vagyoni polarizációt erősítette. Még

fontosabb, hogy rendkívül nehéz, esetenként kilátástalan sorsba taszította az alsó

középosztály egy részét, és megpecsételte a már korábban leszakadottak marginalizált

helyzetét. A devizahitelesek egy részének kimentése egyértelműen a magasabb

jövedelműek helyzetét javította, miközben a kommunikáció egy szót sem szólt arról, hogy

a (döntően devizában történt) eladósodásért nemcsak a bankok és a pénzügyi felügyelet,

de nem utolsósorban maga a hitelfelvevő is felelős. Ellentétben a Rákosi-rendszer

kötelező békekölcsön-jegyzésével, amikor minden alkalmazott fizetésének meghatározott

százalékát kötelezően levonták békekölcsön-jegyzésre, a több mint tíz évvel ezelőtt indított

tömeges hitelszerződések aláírására egyetlen ügyfelet sem kényszerítettek – sem

fegyverrel, sem más presszióval. Mindenki önként írta alá az esetenként általa végig sem

olvasott szerződést (de aláírta!), sőt - és ez megint hiányzik a politikai kommunikációból –

az első években az alacsony kamatokon jelentős nyereséget is elkönyvelhetett. Aztán

amikor fordult a kocka, egyre nagyobb összegeket kellett fizetnie, és elkezdte aktivizálni

„állam bácsit”, hogy tessék már átvállalni a felvett hitelek törlesztését – természetesen a

felelősen viselkedő állampolgárok adójának felhasználásával. Máig nem derült ki, ki hány

szerződést írt alá. Az ugyanis hihetetlen és hiteltelen, hogy 800.000 lakáshiteles van,

miközben Magyarországon még a legjobb években is mintegy 40.000 lakás épült. Csak

nem 20 év után szerettek volna ingatlanhoz jutni? Biztos, hogy nagyon sokan a kedvező

lehetőségekkel élve 5-10 vagy még sokkal több lakáshitel-szerződést írtak alá, busás

haszon (lásd spekulációs és karvalytőke) reményében. Továbbá, miért kell egy

70-100 nm2-es lakás tulajdonosának támogatnia olyan bedőlt hiteleket, amelyeket

250-400 m2-es házak építésére vettek fel? Természetesen van társadalmi szolidaritás,

de ez az első lakáshoz jutókat, valamint a meghatározott maximált négyzetméterű

lakásokat építőket kellene, hogy támogassa.

A kártékony tudatbefolyásolás kirívó állomása volt a magánnyugdíj-pénztárak

bolsevizálása (erre nem találtam jobb szót). Ha magánvagyonra bármely demokráciában

az adott kormány ráteszi a kezét, az a következő napon megbukik, mert százezrével

mennek ki a sértettek és megkárosítottak az utcára. Ezzel szemben mi történt

Magyarországon? Lengyelországban igenis kimentek az utcára az emberek, és nem is

lehetett hasonló elképzelést megvalósítani. Az angol, francia, német demokráciák hasonló

helyzetben való viselkedésére nem is érdemes szót vesztegetni. A következménynek

azonban csak egy része, hogy ennek a pénznek a nagy része eltűnt, mert olyan

államadósságot akar(t) finanszírozni, ami végső soron mégsem csökkent. Más része

pedig költségvetési lyukakat tömött be. Mivel pedig ez a pénzforrás már alig létezik,

alapvetően kétséges a magyar költségvetés tervezett hiányának fenntarthatósága 2013

után. A nagyobb és hosszabb távú baj az, hogy az állam elvesztette szavahihetőségét és

hitelképességét a lakosság nagy része előtt. Ha ma valaki azzal szeretné meggyőzni a

társadalom takarékosságra képes és hajlandó részét, hogy önfelelős magatartást

tanúsítva kezdjen hosszú távú megtakarításba akár a nyugdíj, akár az oktatás, akár az

egészségügy területén, épeszű állampolgárok aligha fogadnák el ezt az érvelést, mert

semmiféle garancia nincs arra, hogy erre a pénzre is ne tenné rá adott pillanatban és

helyzetben a kezét a kormány.

A tíz év alatt egy millió munkahely teremtése a felelőtlen tudatfertőzés további területe.

Érdekes módon, senki sem kérdezte meg a jelszót meghirdetőket, hogy ez bruttó vagy

nettó módon értendő-e. Vagyis tényleg egy millióval több munkahely lesz egy évtized alatt

Magyarországon vagy ez úgy valósul meg, hogy közben 800.000 megszűnik. Az utóbbi

forgatókönyv könnyen kidolgozható, kérdés azonban, hogy ilyen mértékű – egyébként a

gazdasági versenyképesség szempontjából kívánatos – modernizációs program

következményeire felkészíthető-e, és ha igen, elviselné-e a magyar társadalom. Egyelőre

azt látjuk, hogy a versenyszférában folyamatosan csökken az alkalmazott létszám,

miközben az egyetlen munkaerő-felszívó (kényszer)szféra a közmunka. Nem kétséges,

hogy a közmunka-programok kiteljesítésére Európában mindenütt szükség van vagy lesz,

mert a globális versenyben nem lehet kizárólag globális versenyképességre alkalmas

munkaerőt „kitermelni”. A rendelkezésre álló munkaerő egy része – az USA-tól az EU-n át

számos más országig – vagy csak a helyi piacra tud dolgozni, vagy közvetett módon tud

bekapcsolódni a nemzetközi termelési-szolgáltatási-értékesítési láncolatokba. Ezért

sürgetően szükség lenne egy „másodlagos munkaerőpiac” megteremtésére, ami a

lapvetően kormányzati feladat. De bizonyosan nem úgy, hogy koncentrációs táborokra

emlékeztető módszerekkel próbáljuk befogni a – különböző okok miatti – munkanélkülieket.

A jelenlegi magyar foglalkoztatási politika egyértelműen a marginalizáltak másodlagos

állampolgárságára épít, ami tovább növeli a társadalom megosztottságát, valamint elzárja

az esélyét az alsó középosztályba való felemelkedés lehetőségének.

Talán a legnyilvánvalóbb módón ez az egyszerre társadalmi polarizációs és

tudatmételyezési törekvés az oktatás politikában jut kifejezésre. Egyrészt az egyetemi és

főiskolai pályázati-bejutási rendszer teljes káosza és nyíltan nem vállalt, de a fiatalság és

a potenciális humántőke egyértelmű „deklasszálása” olyan társadalmi struktúrát épít ki és

erősít, ami kevésbé képzett, tudásban megrekedt fiatal generációt eredményez. Ez a

generáció pedig – történelmi példák és jelenlegi nemzetközi összehasonlítások alapján –

messze átlag felett alkalmas tárgya a politikai jellegű manipulációnak, végső soron pedig

a további, immár generációs tudatfertőzésnek. Másrészt a kötelező oktatási korhatár 16

évre történő leszállítása eleve államilag elbutított fiatalsághoz vezet, amelynek semmi

esélye nem lesz a nemzetközi versenyképességi szint elérésére. Vagyis vagy aktív

támogatója, vagy következményekkel járó áldozata lesz a magyar „szabadságharcnak”.

Az pedig, hogy Magyarország olcsó bérű és fegyelmezett, beidomított ipari bedolgozója

legyen a német gazdaságnak, talán a legkártékonyabb illúzió. Egyrészt a globális

versenyképességre összpontosító német gazdaság nem olcsó, hanem szakképzett,

nemzetközileg versenyképes „bedolgozókkal” (egyre inkább partnerekkel) fog

együttműködni a következő években-évtizedekben. Biztosra vehető, hogy nem a mai

magyar kormány által előnyben részesített fél-rabszolgamunkát fogja díjazni - nemcsak

gazdasági számítások, de társadalmi-politikai prioritások alapján sem. Egyébként is miért

kell a nagy nacionalista gazdaságpolitikának olyannyira lealjasodnia, hogy Magyarország

munkaerejét fél-rabszolgaságra akarja ítélni? Ez lenne a „szabadságharc” ára? Igenis

Magyarország képes a számára megfelelő helyet elfoglalni a nemzetközi

munkamegosztásban, beleértve az egyre magasabb hazai hozzáadott értéket, a

magyar(országi) kis- és középvállalatok teljesítményét, valamint az oktatás-képzés-kutatás

színvonalát is. Mindaddig, amíg alapvetően az utóbbit – aminek évtizedes negatív

következményei lennének – nem teszik tönkre. Jelenleg, sajnos, ez a folyamat kezdődött

meg, és – ellenállás hiányában – kezd felgyorsulni. Amíg minden más európai ország

jelentős költségvetési eszközökkel (is) támogatja az „oktatás-továbbképzés-kutatás-

innovatív társadalom” egybekapcsolódó láncolatát, mint a jövőbeli és fenntartható

versenyképesség meghatározó tényezőjét a gyorsan változó globális környezetben, addig

a mai magyar politika letűnt (és közel sem mindig „dicsőséges”) időszakok

visszaállításának és korábbi nem-európai minták meghonosításának az illúzióját kergeti.

A tudatfertőzés legújabb példája az egyre átfogóbb rezsicsökkentési kampány. Nem

kétséges, ezt a lakosság túlnyomó része örömmel fogadja, miközben fogalma sincs arról,

hogy ezzel még tovább fertőzi a kormány a társadalom tudatát. Nem vitatom, hogy

bizonyos árcsökkentések – mint minden területen, nem utolsósorban a hatalmas adófizetői

pénzeket felemésztő kormányzati „munkában” – végrehajthatók. Azt azonban egy nem

tudatfertőzött társadalomnak látnia kellene, hogy a jelenleg csökkentett rezsifizetési

kötelezettség messze nem mindenütt gazdálkodható ki a szolgáltatók oldaláról. Sokan

már – kétségtelenül különböző okok miatt, de - korábban is negatív mérleget mutattak ki.

Továbbá a szolgáltatóknak vannak beruházási-felújítási-karbantartási kötelezettségei is,

amelyeknek a csökkentett bevételek esetében nem fognak tudni eleget tenni. Ennek már

akár rövidtávon is jelentős ellátási zavarok lehetnek a következményei. Akkor kire fog

mutogatni a tudatfertőzött lakosság? Mikor fogja észrevenni, hogy a számára kedvezőtlen

folyamatok, ellátási nehézségek, váratlan energiahiány alapvető felelőse a felelőtlen és

kizárólag rövidtávú hatalmi szempontok alapján működő kormányzati politika? Nem

beszélve arról, hogy – hasonlóan az egykulcsos adóhoz vagy a devizahitelesek

„kimentéséhez” - ismét a gazdag(abb) rétegnek kedvez ez az intézkedés. Miért lehet

250-400 vagy ennél is nagyobb, uszodával, szaunával, stb. rendelkező háznak sok

tízezer forintos kedvezményt adni, amikor egy átlagos társasházi/lakótelepi lakás l

egfeljebb havi 1000 forint kedvezményben részesül? És mi lesz azokkal, akik sem

elektromos áramot, sem gázt nem használnak, hanem például fát és szenet, vagy

esetenként arra sem telik? Vagyis tovább folyik a társadalom fragmentálása, a korábban

alsó középosztályba tartozók és a marginalizáltak kiszorítása (tönkretétele), miközben

egyre gazdagodik a felső 20 százalék (optimális esetben), és – mindenekelőtt –

akadálytalanul folytatódik a társadalom tudatmérgezése.

A társadalmi tudatfertőzés (és amnézia) eredményeként létrejön, ill. máris létrejött egy

jelentős szavazó bázis, amelynek fogalma sincs sem Magyarország nemzetközi

mozgásteréről, sem a jelenlegi politika rendkívül költséges következményeiről. Minden

olyan – egyébként tudatos és egyúttal a magyar társadalommal szemben felelőtlen –

törekvés, ami a társadalom önfelelősségét gyengíti, „állambácsi” szerepét felértékeli,

„szabadságharcot” folytat, a társadalom egy részét kizárja nemcsak a döntéshozatalból,

de a reális helyzet mérlegeléséből is, egyre inkább másodlagos, ha tetszik itthon és a

nemzetközi együttműködésben is alattvalói szerepre kárhoztatja a magyar társadalom

nagy részét. Alulképzett, hamisan informált, elbutított, önfelelősséget vállalni képtelen

társadalom melegágya az autoritér és diktatorikus törekvéseknek. Ma ebben a

vonatkozásban két, ellentétes irányból indult folyamat kezd egyre inkább magára találni.

Egyrészt a kormány sok vezetőjének akár 1994-ig visszavezethető autoritér és

hatalommegszállott hajlama (természetesen Magyarország megmentésére”, de kitől?),

másrészt a tudatfertőzött társadalom egyre növekvő igénye az autoritér-diktatorikus

rendszer iránt, mintha ez kínálna mentőövet Magyarországnak a 21. század első

évtizedeinek viharaiban.

Vagyis a társadalom fragmentálásának és tudatfertőzésének igazi – és nagyon ördögi –

célja olyan hatalmi berendezkedés kialakítása, nem kevésbé pedig társadalmi

támogatottságának biztosítása, ami hosszú távra bebetonozza a jelenlegi hatalom

regnálását, többnyire mindenfajta korlát, ellensúly, lényegi ellenvélemény nélkül.

Közismert, hogy a mély jogi-intézményi-tudati gyökerekkel rendelkező fejlett demokráciák

stabilitásának társadalmi feltétele a széles és erős középosztály. A világszerte

megfigyelhető jövedelmi és vagyonbeli polarizáció jelenti a közeljövő egyik legnagyobb

kihívását a stabil demokratikus államberendezkedésre. Ezt a legtöbb ország már

felismerte. A kihívás Magyarországot – nem utolsósorban a demokrácia sérülékenysége

(még inkább pedig tudatos és sorozatos megsértése, esetenként kifejezetten ignorálása)

következtében – sokkal erőteljesebben érinti. Ahhoz, hogy a demokratikus államrendet

aláásó folyamatokat meg lehessen akadályozni, nélkülözhetetlen a magyar társadalom

tudatfertőzöttségének megszűntetése vagy a kritikus fertőzöttségi szint alá csökkentése.

Tudjuk, hogy környezeti károsodások felszámolása a rendelkezésre álló technológia és

pénz esetében viszonylag rövid időn belül megvalósítható. Nagy kérdés azonban, hogy

mennyi időt igényel a társadalmi tudatfertőzöttség olyan mértékű csökkentése, hogy a

magyar állampolgárok végre lássák az eddigi politika költségeit, valamint nem kevésbé

vállalják a jövőorientált gondolkodás- és viselkedésmódra való átállás árát.

Márpedig ez az ár nemcsak súlyos, de a jelenlegi kormányzat gazdaság- és

társadalompolitikája következtében hónapról hónapra növekszik. Ha pedig 2014-ben a

választások a társadalomnak az új kormány melletti bizalmát eredményezik, szinte

herkulesi feladat vár nemcsak az új kormányra, hanem a tudatfertőzöttségből felébredő

Magyarországra is. Nem kétséges, hogy az esetleges új kormány első feladata a

gazdasági-társadalmi-tudati romeltakarítás lesz, miközben nem tud sem gyors növekedést,

sem jövedelemgyarapodást előlegezni. Őszintén csak kínt, keservet, fájdalmat, a

romeltakarítás költségeinek társadalmi –lehetőleg igazságos – megosztását tudja ígérni.

Lesz-e az amnéziából felébredő magyar társadalomnak ereje, kitartása, energiája, pozitív

jövőképe a rövid távon fájdalmas változtatásra? Ellen tud-e állni a romeltakarítás során

óhatatlanul megjelenő gazdasági-társadalmi konfliktusok olcsó és demagóg megoldását

ígér(get)ő „álomvilág” csábításának? És nem utolsósorban: lesz-e ereje és erkölcse a

mindenképpen és minden irányból felerősödő populista mozgalmak racionális érvek

alapján történő kezelésére egy olyan társadalomban, amelynek megszabadulása

/megszabadítása az egyre erőteljesebb irracionalizmustól nem feltétlenül jelent egyenes

utat a racionális gondolkodás és cselekvés felé?

A felelősség oszthatatlan és páratlanul nyomasztó. Mégis, nincs más felelős értelmiségi

(és magyar) magatartás. Ellenkező esetben az elmúlt évtized társadalmi megosztottsága

és tudatmételyezése következtében Magyarország eltűnik Európa 21. századi térképéről – függetlenül attól, hogy mi lesz Európa jövője. Az utóbbi természetesen nem kis mértékben attól is függ, hogyan tudja,

ill. hajlandó kezelni Európa, mindenekelőtt pedig az Európai Unió a magyar(országi)

társadalmi folyamatokat és politikai törekvéseket. Ebben az összefüggésben

Magyarország – negatív értelemben - az elmúlt években valóban európai szereplővé

lépett elő. Jó lenne, ha a veszélyeket és kockázatokat végre az Európai Unió és

természetesen a magyar társadalom jövőnként felelős része is észrevenné, és eszerint

cselekedne. Hatékonyan, gyorsan és eredményesen – egész Európa javára.

Budapest, 2013. április 17-22.