Kinyomtatom • Elküldöm • Hozzászólások (#30) • Megosztom

A baloldal szolidaritás-alapú társadalompolitikája megbukott, s vele szemben kiépülőben van a jobboldal hatékony kormányzásra és a felső középosztályra épülő társadalompolitikája. A baloldalnak rá kell döbbennie, a mesterséges kómában tartott társadalomra nem lehet építeni: a társadalmi szolidaritás kizárólagossága megfojtja a kormányzást - mutat rá Antal Attila, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatója.

„Fel tudjuk-e oldani a lemaradók több támogatást, több védelmet igénylő követelése és az elöl haladó versenyképes csoportok nagyobb gazdasági, társadalmi szabadságot megfogalmazó elvárása között feszülő konfliktust?” – fogalmazta meg a rendszerváltás egyik legnagyobb dilemmáját Gyurcsány Ferenc 2005-ös, Útközben című könyvében. E húsbavágó kérdés kapcsán ütközött össze a baloldal (javarészt inkább Gyurcsány Ferenc) és jobboldal polgárosítási koncepciója: míg az előbbi a nyugatos Magyarország megteremtését szinte mindenki felemelésével és polgárosításával képzelte el (szolidaritás-alapú társadalompolitika), addig az utóbbi – elfogadva a társadalmi különbségeket – a középosztály felső hányadára alapozza jelenlegi politikáját.

Fotó: MTI / Kovács Tamás

A felső középosztályra alapozott jobboldali gazdaság- és társadalompolitika kockázatai már ismertek, elméleti alapjai és eszmei kiindulópontjai azonban kevésbé – talán a hazai baloldalnak ezt kellene először tanulmányoznia, mielőtt új társadalompolitikát formál. Hiszen a jobboldali társadalompolitika – a világképbeli eltérések mellett – a baloldal sikertelenségének egyenes folyománya. Az új baloldali társadalompolitika egyszerűen nem lehet az orbáni víziók antitézise, tarthatatlan az a tétel, hogy „a kormányváltás után mindent vissza”. Pusztán csak azért is, mert a baloldal eddigi társadalompolitikája megbukott.

A szolidaritás kudarca

A hazai baloldali társadalompolitikáról a már idézett Útközben-kötetben Gyurcsány Ferenc a következőképp ír: „Szakítani kell a jobboldali társadalompolitikával, amely azt vallja, hogy a közepes és magas jövedelműek növekvő támogatása a nemzet megtartásának útja. Éppen ellenkezőleg. Ez az út a társadalom szétszakításához, a nemzet szociális integrációjának csökkenéséhez vezet. A mai magyar baloldalnak az alsóbb osztályokat integráló szolidaritási elv érvényesítése kell, hogy a célja legyen.” Bár a rendszerváltás utáni szocialista kormányok próbálták komolyan venni a társadalmi szolidaritást és a leszakadó csoportok integrálását, vállalkozásukat nem koronázta túl sok siker. Szolidaritás-politikájuk többnyire kimerült abban, hogy megpróbálták a társadalmi feszültségeket a szőnyeg alá söpörni (pl. cigánykérdés), olykor jóléti rendszerváltást ígértek (a Medgyessy-féle száz napos program), máskor sem önmaguknak, sem a választóknak nem merték bevallani, hogy súlyos politikai-gazdasági válságot idéztek elő (gondoljunk a 2006-os eseményekre).

A hazai baloldal legnagyobb érdeme és egyben legnagyobb hibája is az, hogy a szolidaritás-alapú politizálás hevében szándékosan nem akart belefogni a nagy társadalmi feszültségeket eredményező „reformokba” és így csendesen elsüppedtünk az állami szintre emelt szolidaritás mocsarában.

A szocialisták kiábrándulása kései és igen fájó volt. Gyurcsány Ferenc – aki tisztában volt a sok éves nyugalmat biztosító, de kormányzati sikereket nem eredményező szolidaritás-politika fenntarthatatlan voltával – már semmit sem tudott tenni 2006 után. Bár egy évvel korábban már megírta, hogy „[ú]j szociáldemokrata politikára van szükség, amely történelmi baloldali örökségét megőrizve épít a hagyományos polgári, plebejus értékekre, a liberális eszmékre, és új szintézist alkotva integrálja a jobbközép konzervativizmus politikai gondolkodásának és törekvéseinek számos elemét is.” Gyurcsány (hangsúlyozom, a volt miniszterelnök és nem maga az MSZP) tehát ráébredt arra, hogy a mesterséges kómában tartott társadalomra nem nagyon lehet számítani: a társadalmi szolidaritás fontos, de kizárólag erre nem lehet politikát építeni, hiszen megfojtja a kormányzást.

Ugyanakkor a volt miniszterelnök abba az igen kemény kőfalba ütközött, hogy hiába próbálta leváltani a megszokott szolidaritás-politikát, hiába próbált vizitdíjat kérni, a társadalom rögzült és az államtól súlyosan függő struktúrái nem fogadták el kezéből a reformokat – már túl késő volt. Ezen a ponton vette át a kezdeményezést Orbán Viktor és a Fidesz.

Fotó: Stiller Ákos

Nemzeti érdek és a baloldal rossz államfelfogása

A Fidesz és szellemi holdudvara majd belefulladt a szolidaritás-alapú politizálásba, úgy érezték, hogy a politikai elit elveszítette realitásérzékét: Orbán Viktor számtalanszor emlegette a Gyurcsány-éra ipari méretű illúzió-termelését. A 2010 előtt szocialista kormányok bukásában pedig megtalálta e tézis igazolását is. (Halkan jegyzem meg, hogy Gyurcsány és Orbán reformeri attitűdje közelebb áll egymáshoz, mint gondolnánk: 2006 után Gyurcsány ugyanúgy megelégelte a tehetetlenséget, mint a mostani miniszterelnök.)

Lánczi András a Nemzeti Érdek című folyóirat (a címválasztás, ugye, szintén nem véletlen) hasábjain a következőképp fogalmazott: „Az elmúlt húsz év alatt részben rossz elvek mentén zajlott a politizálás, részben elvek nélkül, egy félreértett politikai pragmatizmus jegyében, miszerint az a jó politika, amely minden részérdeket méltányol, s végül az állam nem egyéb, mint az ezerszámra kialkudott részérdekek összessége.” A jobboldal szerint a baloldali politika egy rossz államfelfogást közvetített, nevezetesen azt, hogy mindenki (gyakran érdemeire való tekintet nélkül, pusztán azért mert állampolgár) számíthat valamire az államtól. Lánczi úgy véli, hogy a második Orbán-kormánynak azt kell felismertetnie az emberekkel, hogy a nemzet érdeke nem részérdekek összessége, hanem egy magasabb rendű érdek, s azért kell dolgozni, hogy a „… a nemzeti érdek, minden – régi és új – köztársaság alapja, előnyt élvezzen a rész- és a magánérdekek felett.”

Ezen a ponton jutunk el ahhoz a jobboldali-konzervatív tételhez, hogy az állam túlvállalta magát (lásd: nem tudjuk megengedni az életerős emberek nyugdíjban maradását, mindenkinek küzdenie kell az államadósság ellen). Az állam és persze a kormány szuverenitását, cselekvési terét, hatékonyságát végletesen korlátozza az, hogy különböző kényszerpaktumok kötik az általa fenn- és eltartott társadalmi csoportokhoz. Lánczi szerint: „Vannak, akik különböző adókedvezményeket csikartak ki az államtól, mások korkedvezményes nyugdíjat vagy távhő-kompenzációt kaptak – a sort lehetne folytatni. Mindig volt kellő alapja a méltányosságra való hivatkozásnak, miközben a ténylegesen elesettekre nem jutott soha elég a méltányos élethez. Ezek együttesen odavezettek, hogy az állam egyre tehetetlenebbül vergődött a saját vállalásai és a tőle kialkudott kedvezmények hálójában.”

Történelmi szövetség?

A jobboldal úgy véli tehát, hogy az államot és kormányt meg kell szabadítani a társadalmi-szociális béklyóitól és a konfliktusok feloldásaképp az így nyert erőforrásokat kell beruházni a prosperáló és az új Magyarország alapjait adó (felső) középosztályba. Ennek végrehajtásához csupán választást kellett nyerni, méghozzá olyan többséggel, amely a Fidesz kezébe adja a lehetőséget a változtatásához. Nyilván, ha a fenti gondolatsor minden elemét kibontja a Fidesz, akkor kétségessé válik ez a többség. Így ki kellett dolgozni egy formulát – ez volt a polgári középosztály és szegényebb rétegek közötti történelmi szövetség –, amely egyaránt alkalmas ellenzéki és kormányzati politizálásra.

2007-ben Tusnádfürdőn Orbán Viktor azt mondta, hogy az új magyar jobboldalnak, európai mintára, fel kell vállalnia a baloldal által magára hagyott, mintegy hárommilliós szegénységbe taszított tömeg képviseletét. Ezzel elkezdte az MSZP-t balról előzni, s a folyamat meg sem állt a kormánybuktató szociális népszavazásig. 2010-ben immáron a (polgári) középosztály megerősítése került a második Orbán-kormány politikájának középpontjába (a progresszív adórendszer megszüntetése, az adórendszer által nyújtott kedvezmények belső aránytalansága), ugyanakkor a bizonytalan helyzetű társadalmi csoportokkal való szövetség frázisa továbbra is fennmaradt.

Új szolidaritás

Nyilván az MSZP vagy bármilyen majdani baloldali párt nem adhatja fel a szolidaritás, a társadalmi igazsásosság és a leszakadók folyamatos integrálásának eszméjét. Egyszerűen nem teheti meg, mert baloldali – már, ha ennek a szónak van még valami tartalma. Gyurcsány Ferenc már 2005-ben felismerte, hogy a baloldalnak nem szabad egy szilárd dogmatikus keretet magára vennie, nem alapozhatja politikáját kizárólag a kényelmes társadalmi szolidaritás (egyébként fenntarthatatlan) újratermelésére. Egy baloldali kormánynak is szükséges van mozgástérre. Ezt a volt miniszterelnök újabban többször is megerősíti. Az MSZP-kongresszus előtt a következőképp: „Ha a kongresszus a részletek kifejtése nélkül elfogadja a ’balra fordulás’ jelszavát, akkor semmi mást nem tesz, mint bezárja az MSZP-t a hagyományos baloldali érzület világába, amely sem arra nem elég, hogy választást nyerjünk, sem arra, hogy esetleg sikeresen kormányozzunk.” A kongresszus után pedig így: „… hagyományos baloldali programmal nem lehet sikeresen kormányozni, erőssé tenni Magyarországot.”

A baloldal előtt tehát két út van. Egyrészt csábító lehet az az érvelés, hogy Orbán Viktor lényegében úgy került hatalomra, hogy míg ellenzékben szövetséget hirdetett a leszakadó társadalmi csoportokkal, addig kormányon éppen az ő kárukra csoportosít jövedelmet a felső középosztályhoz. Ha ezt az utat követi és lépten-nyomon diktatúrát kiált, akkor csak addig juthat, hogy „[k]épviseli… mindazokat, akik az orbáni gazdaság- és társadalompolitika vesztesei.” Ebben az esetben semmit sem ért meg saját kormányzása kudarcából és a Fidesz sikeréből.

Másrészt a hazai baloldal rájöhet arra is, hogy nem elég képviselni az orbáni társadalompolitika kárvallottjait, hanem perspektívát kell mutatnia számukra – méghozzá a szolidaritás újraértelmezésével, s bizony, fel kell tudnia használni a most kormányzók eredményeit és kudarcait. Ehhez roppant türelem és empátia szükségeltetik: a baloldal feladata nem kevesebb, mint a szolidaritás alapvető értékének összebékítése a hatékony kormányzással, a kormányozhatósággal. Ehhez ajánlanék végül néhány szempontot:

1. A szolidaritás és a jó kormányzás nem állnak szemben, az egyik nem feltétlenül ellensége a másiknak. A dolog nem úgy áll, hogy ha szolidárisak vagyunk, akkor az törvényszerűen lerontja a kormányzás minőségét, esetleg nem ismerjük fel a nemzeti érdekeket. A szolidaritás és a jó kormányzás igenis összeegyeztethető: éppenséggel egészséges szolidaritás nélkül nem lehet jól kormányozni.

2. A szolidaritás helyes értelemben nem csupán azt jelenti, hogy az állam (a kormány) méltányolja a különböző társadalmi csoportok érdekeit és kiváltságait, hanem azt is jelenti, hogy a különböző társadalmi csoportok elismerik egymás méltánylandó érdekeit (ad absurdum a sajátjuk rovására is). A baloldal számára ezért az elkövetkezendő időszak egyfajta „gyakorlóterep” lesz, hiszen a kormány intézkedései számos társadalmi csoportot játszottak ki egymás ellen. A baloldal feladata nem az, hogy a kormány ellen élezze a már meglévő konfliktusokat, hanem a társadalmi csoportok egymás iránti szolidaritásának az építgetése.

3. A nemzeti érdek fogalma meglehetősen relatív, sokféle elgondolás lehet arról, hogy mi „a nemzet érdeke”. Az biztos, hogy a nemzeti érdek nem a rész- és magánérdekek összegződésének eredménye, de egy egészséges társadalomban nem engedhető meg az a helyezet, hogy a nemzeti érdek és a magánérdek szembekerüljön egymással (pl. az államadósság elleni küzdelmet nem lehet abszolút célként kitűzni, miközben az állampolgárok bizonyos csoportjai az adóváltozások és a nyugdíjrendszer átalakítása miatt hallatlan sérelmeket szenvednek). Ennek korrekciója is a baloldal feladata lehet.