Az államadósság felelősei után a devizahitelek elterjedésének okait is megkeresné a kormány, miközben a múlt héten újabb rekordokat döntött a svájci frank árfolyama. Kik az igazi felelősökkészpénzzel szándékoztam fizetni, az autókereskedő unszolására a vételár egy részét svájcifrank-alapú hitelből fizettem ki. A valóban kedvező kondíciójú hitel futamideje egy év volt, de a lejárat előtt néhány hónappal kitört 2003-as forintválság  az utolsó pár havi törlesztőrészletet drasztikusan megugrasztotta. Eltöprengtem azon, hogy vajon mi is az a devizaalapú hitel, amelynek ilyen kiszámíthatatlan kockázatai vannak. Egyáltalán, valóban svájci frankban megszerzett forrásaiból nyújt-e hitelt a bank, vagy pedig az éleződő versenyben egy trükkös új pénzügyi terméket akar bevezetni, pénzteremtési jogosultságára alapozva. Miféle ország az, ahol saját pénznemben több mint kétszer akkora kamatlábra adnak kölcsönt, mint devizaalapú elszámolásúban, amit ráadásul éppen úgy forintban kell törleszteni, mint a forinthitelt. Ha tudnak forintban is kedvező kamatozású hitelt nyújtani, akkor miért számíthatnak fel más tranzakciók után mégis sokkal magasabb kamatokat?

2008 októberében lejárt a lakástakarék-betéteink futamideje, és élni kívántunk az állami kamattámogatású hitel felvételének lehetőségével. A banki ügyintéző mindenáron rá akart beszélni, hogy svájcifrank-alapú hitelt vegyünk fel. Akkor, amikor a  pénzügyi válság kitört, és már elkezdett zuhanni a forint árfolyama, még mindig a bankalkalmazottak érdekeltségének központi elemét képezte a devizaalapú kölcsönök eladása. Hülyének néztek a bankfiókban, hogy mégis a támogatott forinthitelt választottam. Akkor azon gondolkodtam el, hogy milyen kormánya is van Magyarországnak, amely nem védi meg állampolgárait a beláthatatlan kockázatoktól, és nem korlátozza a bankok gátlástalan magatartását. 2011 augusztusában a svájci frank árfolyama túllépte a 270 forintot. Több százezer óvatlanabb honfitársam, akik hosszú futamidőre vettek fel 150 forintos árfolyam alatt svájcifrank-alapú hitelt, a kilátástalanság biztos tudatában élik mindennapjaikat. Aki pedig menekülni szeretne ebből a helyzetből, lakását eladva egy összegben visszafizeti a kölcsönt, félmilliós büntetést kap, mert a négy napig tartó (?) átutalás alatt az árfolyam összeomlott.

Az efféle vérlázító esetek miatt bizony lehet félnivalója a magyar politikai elitnek attól, hogy rá fog dőlni mindaz, amit a rendszerváltás leple alatt összehozott. Azt, amit olyan találóan kifejez a hipokrita parazita jelző: a közjó alázatos szolgálata helyett a közpénzekből való gátlástalan gazdagodás vált a politikai osztály legfőbb motiválójává. Ide vezet az, ha a pártok versenye nem a közjót optimalizáló programok ütköztetésén, hanem a választópolgárok korrumpálásán alapul. A korrumpálás nem csupán abból áll, hogy megalapozatlan ígérgetésekkel vásárolják meg a szavazatokat, hanem abból is, hogy a korrupció válik a gazdaság egyik legfőbb szervező erejévé. Az osztogatást és a közpénzek megszerzésére irányuló képmutató élősdi mentalitást szolgáló költségvetési kiadások miatt a hazai kkv-szektor teljesítőképességéhez túlméretezett adókat kell beszedni. Az alacsony termelékenységű vállalkozások jelentős része ezért arra kényszerül, hogy jövedelmének egy hányadát eltitkolja, alkalmazottait pedig arra kényszerítse, hogy fizetésének egy részét zsebbe kapja. De az adócsalással cinkosságot vállalnak a közpénzeket ellopó politikai osztállyal: nyugodtan csalhatod az adót, ha nem firtatod, mit csinálunk az adóforintokkal. Magyarországra nagyon is illik a német gondolkodó, Jürgen Habermas megállapítása, miszerint egy demokrácia minőségét az dönti el, hogy a választópolgárok hogyan teljesítik adófizetési kötelezettségeiket, és ennek függvényében hogyan élnek szavazati jogaikkal. Ott, ahol emberek százezrei nem képesek megélni adócsalás nélkül, hogyan is tudnák felelősségteljesen gyakorolni a választópolgári jogaikat?

Az ilyen képmutató modellen alapuló társadalmakban azonban kódolva van az eladósodás: soha nem lehet annyi adót beszedni, mint ami a modell fenntartásához szükséges. A korrupción és adócsaláson alapuló gazdaságot a pénzpiacok csak horribilis kamatfelárral hajlandóak finanszírozni. Ugyanakkor a hipokrita kormányzás, ha akarná, sem tudná letörni a kamatokat, mert nem lehet úgy a közjót szolgálni, hogy cselekvésének fő rugóit átláthatatlan lobbiérdekek mozgathatják. Ebben a közegben törvényszerűen vált a korrumpálás egyik eszközévé a devizaalapú hitelek eszkalálódása: képtelenek vagyunk olyan gazdaságpolitikát folytatni, amelynek eredményeként ne számítanának fel szégyenteljes kamatfelárat a nekünk hitelezők, ezért kedvező kamatozású, devizaalapú hitelfelvételi lehetőségekkel kárpótolunk benneteket.

Ennek a fajta kormányzásnak a bűne az, hogy a magyarországi adósok, állam, háztartások, vállalatok egyaránt jóval nagyobb adósságszolgálatra kényszerülnek, mint kellene. Csehországban vagy Szlovákiában alig van kamatfelár, és a devizaalapú hitelek aránya is minimális, tehát lehetett volna máshogy is csinálni. Évente több mint ezermilliárd forintot vagyunk kénytelenek eltékozolni csak azért, mert magas kamatfelárat kell fizetni a bennünket hitelezőknek, illetve a devizában felvett kölcsönöket sokkal rosszabb forintárfolyamon kell törleszteni. Szakértők szerint a devizaalapú hitelt felvett háztartások a forint svájci frankhoz viszonyított minden tízszázalékos árfolyamesésénél 80-85 milliárd forintnyi többletkiadásra kényszerülnek, ennyivel kevesebb jut fogyasztásra. Az önkormányzatok jelentős része is vett fel ilyen hiteleket, aminek következményeként hamarosan veszélybe kerülhet még az alapfunkciók teljesítése, azaz az ország normál működése is.

Az államadósság elviselhetetlen felárral terhelt kamatainak teljesítése és a vállalkozások feleslegesen magas adósságszolgálata pedig tovább apasztja a növekedés forrásait, így nem csoda, ha a gazdasági növekedés kizárólag a nálunk letelepedett multik exportjából származik, aminek azonban alig van adótartalma. Ezzel a kör bezárul, pedig ha ez az eltékozolt GDP a vállalkozásoknál maradhatna és/vagy a háztartások fogyasztási többleteként pótlólagos keresletet támaszthatna, akkor  Magyarország valóban az Európai Unió mintaállama lehetne.

Az, hogy ez nem így van, az teljes egészében a politikai elit felelőssége. A Fidesz arra kapott kétharmados felhatalmazást, hogy ebből az ördögi körből ki lehessen törni. Ezzel a többséggel a hipokrita mentalitás alapjait gyorsan likvidálni lehetne. Elemi érdekünk, hogy ez a történelmi esély valóra váljon. Az Orbán-kormány el is kezdte az élősdiség néhány csapjának az elzárását, de vajon őszintén akarja-e a még meglévő csatornák betömését az a politikai erő, amely maga is jelentős mértékben hozzájárult a modell kiépítéséhez. Tud-e, akar-e megálljt parancsolni azoknak, akik úgy érzik, hogy eljött az ő idejük, és most nekik van joguk a közpénzek átszivattyúzására. Lesz-e végre Magyarországnak olyan kormánya, amely valóban a közjó érdekében kormányoz, és nem a homályban maradó nyers gazdasági érdekek mozgatják?

Ezekben a baljós időkben végzetes lenne, ha nem sikerülne kitörni az előbb leírt ördögi körből. A tét nagyon nagy, a kilátástalanság miatt feldühödött emberek haragja pedig a mostani kormányra fog áramlani, annak ellenére, hogy a kialakult helyzetért a fő felelősség valóban az előző kormányokat terheli.

Igenis szükség van arra, hogy a rossz kormányzásnak büntetőjogi következményei is legyenek, a csávából csak akkor lehet kimászni, ha a kormányzás végre - a szereplők önkorlátozásának eredményeként - valóban a közjón alapul.