Feltételezzük, hogy az Orbán-kormány gazdaságpolitikusai nem gondolják komolyan, hogy az energia-kiskereskedelem terén jobban működhet a szocialista gazdasági modell a kapitalistánál. Ezért marad az a felvetés, hogy a miniszterelnök ötlete, „amely kizárja a profitot a lakossági közműszolgáltatásoknál” egy újabb populista politikai húzás, amelynek célja a szabadságharc folytatása, és a Fidesz saját táborának lelkesítése.

A külső ellenséggyártás receptje évek óta jól bevált. A gazdasági szabadságharcot már megnyertük, hiszen kikerültünk a túlzottdeficit-eljárás alól (hogy milyen áron, arról itt írtunk). Az olyan témák, mint „a baloldal rárontott saját nemzetére”, vagy az Európai Parlament „gyűlöl valamilyen okból bennünket” örökzöldnek számítanak, de a végtelenségig ezeket a lemezeket se lehet pörgetni. Új frontot kell nyitni. Így kerültek elő a közműszolgáltatók és a rezsi. Most ellenük indul harcba a kormányA rezsiharcban elszenvedett vereség azonban előre borítékolható – feltéve, hogy a harcot a kormány az uniós kereteken belül maradva kívánja megvívni.

Az idén májusban tartott Európai Tanácsülésen döntötte el Orbán Viktor a másik 26 állam- és kormányfővel, hogy az Európai Unió egységes energiapiacról szóló stratégiáját a tervek szerint végrehajtják. A stratégia keretében például azt kérik Magyarországtól, hogy „fokozatosan szüntesse meg a hatósági energiaár-képzést minden fogyasztói szegmensben”. A magyar lakossági áram- és gázszektorban (meg a többi közműszolgáltatónál) pont ennek az ellenkezője történik. A miniszterelnök júniusban jelentette be, hogy októberben újra 10 százalékkal csökken a rezsi, profit pedig nem képződhet a lakossági közműszolgáltatáson.

A politikai konfliktus tehát ezen a téren kódolva van Brüsszellel.

A kormány nem titkolt törekvése (erre utalt egy májusi interjúban Németh Lászlóné, korábbi fejlesztési miniszter is), hogy növelje részesedését a közműszolgáltatókban, amelyek nagy része külföldi többségi tulajdonban van. Ennek módszere, hogy a rögzített hatósági árak folyamatos csökkentésével olyan veszteségek képződjenek a lakossági szektorban, amit a vállalkozásoknak értékesített áramon/gázon/vízen nem lehet beszedni. A magyar közműszolgáltatói díjak nem számítanak kiugróan magasnak a régióban, így aztán valószínűtlennek tűnik, hogy a szolgáltatók lenyelnék a további jelentős árcsökkenést. Végső soron marad az a megoldás, hogy a külföldi tulajdonos nyomott áron eladja a tulajdonrészét valamelyik állami szereplőnek. Az állami kézben összpontosuló, küönböző energetikai szegmensben működő vállalatok azonban szembemennek egy másik uniós törekvéssel, amit vertikális szétválasztásnak hívnak. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy

A politikai konfliktus tehát ezen a téren kódolva van Brüsszellel.

Az állam kezében, vagy az állam irányítása alatt álló energiaszektorban azonban ezt lehetetlen megvalósítani. Emiatt szintén politikai konfliktusokra lehet számítani Brüsszellel, ahogy az is valószínű, hogy az Európai Bizottság megvizsgálja, a lépések nem ütköznek-e az uniós jogba (pl. az EU harmadik energia-csomagjába).

A külföldi tulajdonosok nyilván nem mondanak le önként és dalolva a megszerzett magyar piaci részesedésükről, illetve az elmúlt évek során eszközölt befektetéseikről. Panaszkodni fognak az anyavállalatoknál, azok meg a hazai kormányoknál. Hülyék is lennének nem panaszkodni, ha saját maguk kifogytak az eszközökből.Emiatt nemcsak Brüsszelből, de a meghatározó uniós fővárosokból is politikai nyomás nehezedik majd a magyar kormányra.

Végül a rezsiháború gazdasági szempontból is nyerhetetlen, mert szembemegy a kapitalizmus logikájával. A jelenlegi magyar miniszterelnök az első sorból nézte végig a hazai szocialista gazdasági rendszer összeomlását, nem is értjük, hogy most mire számít. Ha a vállalatok működésük során nem termelhetnek profitot, akkor még a szolgáltatási színvonal megőrzéséhez szükséges beruházásokat sem végzik el (valószínűleg ez zajlik most). Ha a profit-nélküliség tartós állapot, akkor megunva a veszteséges működést lelépnek (erre számít a kormány). Tulajdonosnak marad az állam, akinek sem pénze, sem szaktudása nincs ahhoz, hogy például drasztikusan javítsa az energiahatékonyságot, érdemben csökkentse az ország külső energiafüggőségét, megújuló energiatermelő kapacitásokat kössön a rendszerre, vagy modernizálja a közműhálózatot.

A rezsiharc ezért nyerhetetlen és értelmetlen.

Viszont, mint minden háborúnak, a rezsi ellen folytatott harcnak is súlyos költségei vannak, amit végső soron a lakosság fizet meg. Ezért csak abban reménykedhetünk, hogy ez a gazdasági nonszensz a választásokat követően sürgősen feledésbe merül.