A hivatalos akadémiai szerecsenmosdatást megunva végiggondoltuk, ki is állhatott a az 1848-as forradalom leverése mögött. Bármilyen meglepő és váratlan, arra jutottunk, hogy a Habsburg-ház, személy szerint pedig az uralkodó, Ferenc Ferdinánd.

Az első számú gyanúsítottak a Habsburgok. Amikor a forradalom kitört, a trónon egy Habsburg, nevezetesen V. Ferdinánd ült. Nyilvánvalóan nem volt ínyére, hogy birodalma népei a saját kezükbe akarják venni a sorsukat. Később trónjára Ferenc Ferdinánd került, aki a szabadságharc leverése után Magyarország felett is uralkodott, méghozzá több, mint hat évtizedig. Nyilvánvaló tehát, hogy senki nem lehetett a bukás nagyobb haszonélvezője, mint a Habsburgok: ők azok, akiknek az egész leginkább érdekükben állt.

Akárkinek állt útjában a forradalom, őszig nem igazán tett határozott lépéseket a leverésére. Miért? Nos, ezt könnyen megmagyarázhatjuk, ha azt feltételezzük, hogy a Habsburgok ármánykodtak.

Márciusban ugyanis Bécsben is kitört a forradalom, sőt, az esemény májusban megismétlődött. A helyzet odáig fajult, hogy az udvarnak Insbruckba kellett menekülnie. Kétségtelen, hogy eközben szívesen tettek volna lépéseket a magyar forradalom leverésére is, de először a saját házuk táján kellett a tüzet eloltaniuk.

Őszre kissé megnyugodtak a kedélyek, és szeptember 11-én (!!!) Jelačić Jellasics álnéven átlépte a Drávát. (Az vesse rá az első követ, aki nem viselkedne hasonlóan: mi sem merjük névvel vállalni ezt a cikket.) Miért volt ennyire sietős? Azért, mert október 6-án (bizony, pontosan az aradi vértanúk és Batthány kivégzésének -1. évfordulóján!) ismét kitört Bécsben a forradalom. Jelačićnak tehát sietnie kellett, hogy addigra odaérjen.

Számításai azonban nem jöttek be, mivel nem jutott el Budapestig, csak a Velencei-tó partját tudta élvezni, de az sem olyan nagy szám holtszezonban. Ráadásul még vagy másfélszáz évet meg egy évtizedet kellett volna várnia addig, hogy Sukoró ismét a figyelem középpontjába kerüljön.

A magyar csapatok egészen Schwechatig üldözték, ahol tanúi lehettek az uralkodói önkény szélsőséges megmnyilvánulásának. Részt vettek a schwechati reptér névadó ünnepségén: az uralkodó határozott kívánsága volt, hogy a légikikötő a közelben született zeneszerző tiszteletére vegye fel a Wien Franz Lißt Flughafen nevet. A repteret schwechatinak nevezni azóta is Habsburg-ellenes megnyilvánulásnak számít.

Az uralkodó azonnal gépre szállt, mint Kun Béla, és elhagyta Bécset, azúttal Olmütz (magyarul: Olomóc, népiesen: Olomouc) irányába.

Karácsonyra a birodalom Ferenc Ferdinánd személyében új uralkodót kapott. Az új uralkodó remekül bevált, hat évtizedig nem is cserélték le. (Az is kérdés, hogy akkor már arra a rövid időre minek.) A koronázási ünnepség nagy csinnadrattával zajlott, korabeli mértékadó források szerint elég gáz volt.

Aligha véletlen, hogy Windischgrätz éppen ekkor indul lelkes csapatával Magyarországra: a császár nyilván demonstrálni akarta, hogy új seprő jól seper. Az osztrák turisták végiglátogatták a legjobb szlovák sípályákat. Eközben Perczel Mór babonából a nevét viselő városig vonult vissza, de ez sem segített, és csatát vesztett, Windischgrätz pedig megvalósította Slota álmát, és bevonult Budapestre.

Erre az időre az országgyűlés Debrecenbe vonult vissza. A császáriak kémje, Paul Hunsdorfer (Hunfalvy Pál álnéven) ekkor már keményen bedolgozta magát az országgyűlésbe, és egészen a jegyzőségig vitte.

Arra nincs közvetlen bizonyítékunk, hogy Windischgrätz császári parancsra cselekedett volna, de Hunsdorfer jelenléte kétségtelenül arra utal, hogy az udvar ekkor is a magyarok ellen áskálódott. Hunsdorfer 1849-es szereplése kevéssé közismert, de az köztudott, hogy később ő terjesztette el, hogy a magyar finnugor nyelv: később ez egészen Trianonig vezetett.

Addig azonban néhány szerencsésebb fordulat is hátravolt. A garázdálkodó Windischgrätzet és csapatait sikerült többször is megverni, sőt, visszafoglalták Buda várát is. Windischgrätz felbújtójának kilétét továbbra sem sikerült kideríteni, a várvédők vezére, Heinrich Heintzi inkább a halált választotta, mint hogy beszélnie kelljen.

Bár közvetett bizonyítékunk nincs arra, hogy a Habsburgok áltak volna a háttérben, arra azért van, hogy a kortársak őket sejtették a bajok mögött. Erre utal, hogy 1849. április 1-én kimondták a Habsburg-ház trónfosztását. Erre aligha lett volna okuk, ha nem lettek volna biztosak benne, hogy a Habsburgok állnak a támadások mögött.

A trónfosztás körül a mai napig sok a homályos pont. Így például aligha írhatjuk a véletlen vagy a figyelmetlenség számlájára, hogy a wikipédia a forradalmat és szabadságharcot tárgyaló szócikke egyáltalán nem említi a trónfosztás tényét, sőt, a szócikkből gyakorlatilag teljesen hiányzik a debreceni országgyűlés tárgyalása. (Ugye jól emlékszünk, ki volt ezen országgyűlés jegyzője?!)

A hivatalos akadémiai álláspont szerint a forradalmat az orosz cári csapatok verték le. Ennek azonban több tény nyilvánvalóan ellentmond.

Először is, tudjuk, hogy az oroszok mindig télen nyerik meg a háborúikat. Nyáron kihajtanak a dácsáikba leszüretelni a beérő uborkákat, melyeket zakúszkaként fogyasztanak a vodkához, kutyát sétáltatnak a jaltai mólón, vagy az Európára vágott ablakon át gyönyörködnek a pétervári fehér éjszakákban: ehelyett aligha jöttek volna Magyarországra.

Gyanús az is, hogy egyetlen olyan feljegyzés sincs, mely szerint az állítólagos orosz csapatok zseb- vagy toronyórákat konfiskáltak volna. Azt pedig végképp nem vehetjük komolyan, hogy miután az oroszok elfoglalták Magyarország jelentős részét, önkét kivonultak.

Mi okozhatta a félreértést? Nézzük meg, milyen zászló alatt vonultak a császár csapatok:

Ám köztudott, hogy a saját zászlókon kívül – minden eshetőségre felkészülve – a csapatoknak még egy zászlót magukkal kell vinniük: a megadást jelző fehér zászót. Ennek szállítása azonban mindig gondot okoz, hiszen nem lehet kibontva vinni, viszont mindig készen kell állni a a kibontásra. Egy zászlósnak az az ötlete támadt, hogy a fehér zászlót a Habsburg-zászló alá rögzíti, és a zászlórúdra tekerve szállítja, így mindig kéznél lesz. Csakhogy a fehér zászló idejekorán kibomlott, és úgy tűnt, mintha fekete-sárga-fehér zászlót hordozna:

Akik látták, csak azt látták, hogy egy idegen zászló bukkant fel. A magyarok közismert ruszofóbiájával és tájékozatlanságával magyarázható, hogy azonnal az oroszokra gyanakodtak. (Valójában az orosz zászló fehér-kék-piros: Nagy Péter a holland zászlót akarta átvenni, de nem emlékezett a színek pontos sorrendjére.)

Később persze sokaknak jól jött az oroszelmélet: a Habsburgok széttárhatták a kezüket, és mondhatták, hogy az oroszok verték le a forradalmat: így kiegyezni is könnyebb volt velük. A Horthy-korszakban természetes volt, hogy annyi rosszat kell elmondani az oroszokról, amennyit csak lehet. Paradox módon a második világháború után maguk az oroszok tiltották meg, hogy hivatalosan bárki is pedzegesse, hogy a cári csapatok nem voltak bűnösek. A rendszerváltás idején pedig a mindent elborító oroszgyűlölet akadályozta a helyzet tisztázását.

Az oroszelmélet tarthatatlanságát bizonyítja, hogy teljesen ellentétes információk kerültek napvilágra. A wikipédia tavaszi hadjáratról szóló szócikke szerint az orosz csapatokat kiszorították Erdélyből, de arról nem esik szó, hogy oda bevonultak volna! A forradalomról és szabadságharcról szóló, korábban már említett cikk szerint viszont az orosz intervenció csak később, június közepén kezdődött!

A Habsburg-összeesküvés kérdését csak szőrmentén, a legfontosabb tényekre kitérve tárgyaltuk. A végén azonban még néhány megjegyzést tennénk.

Az oroszokat méltatlanul bemocskoló vádak azért is felháborítóak, mert éppen az oroszok voltak azok, akik a szabadságharc hőseinek menedéket nyújtottak. Kossuth Torinovban lelt menedéket, és később Petőfi hamvai is Barguzinból kerültek elő. Vörösmarty Mihály maga is Ferenc Ferdinándot vádolta Az omszki bárdok című művében, mely egyébként az orosz verses epikus műfajt, a blincsikit idézi.