A „harag társadalmában” élünk. Bokszkesztyűvel kelünk és fekszünk, s jaj annak, aki szemtelenkedni mer velünk. Az megismeri öklünk erejét, meg fogja emlegetni kokijainkkat, sallereinket. Akit pedig az öklünkkel nem érünk el, verbálisan gyalázzuk. Szidjuk a polgármester édesanyját, ha nem jön a villamos, a trolivezetőét, ha vesztegel a dugóban. Rettenthetetlenek vagyunk: fél is tőlünk egész Európa, mit Európa, az egész világ. Csak azt nem értjük, a külföldiek mér’ mondják vagy írják, hogy csupa elkeseredett, frusztrált arcot láttak szépséges fővárosunkban s az aranykalásszal ékes magyar rónaságon. Mi csak megvédjük magunkat az igazságtalan támadások ellen, márpedig támadnak bennünket jobbról és balról, felülről és alulról, a világ mind a négy tájáról.

A  magyar politikai kultúrában mindig is létezett az életnek nagy csatamezőként való felfogása, ahol az egyén és/vagy a nemzet magára hagyva küzd az ellenséggel. Már a Himnusz is megpendíti a belső küzdelem témáját: „hányszor támadt tenfiad, szép hazám, kebledre...” A harc mint életmetafora tehát nem idegen a magyar gondolkodástól, de: „Sose volt még ennyire durva”, hogy az Üllői úti Fuck nevű zenekar Esküvő című dalának refrénjét idézzük.

A mai közéletben – nemcsak a politika szférájában, hanem másutt is – eluralkodó körkörös támadás és agresszív védekezés az elmúlt tíz év alatt alakult ki a mai kormánypártok nyolcéves ellenzéki szereplésének, s másfél éves uralkodásának következtében. A mellettük felnövő és egyre izmosodó Jobbik pedig az agresszív cigányozás és alpári antiszemitizmus olyan infernális formáit jeleníti meg az Országházban és az egész közéletben, amelytől – a MIÉP parlamenti vendégszereplése után – már elszoktunk.

A nyolc ellenzékben töltött év alatt a Fidesz és kereszténydemokrata holdudvara egy vagy-vagyra, jóra-rosszra egyszerűsített politikai „retorikát” követve tüzelte híveit. A „Gyurcsányék ellopták az országot”-szintre butított demagógia végső soron hatásosnak bizonyult, Gyurcsány  Ferenc lemondott, 2010-ben pedig a Fidesz és csatolt file-ja, a kereszténydemokrata árnyékpárt megnyerte a választásokat.

Ekkor kezdődött a gyűlöletpolitika parlamenti kiteljesedése és szisztematikus törvényesítése. Ennek hangszerelésében sokat segített a sorozatos elbocsátások fenyegetésének hatására udvari propagandaügynökséggé juhászodott közszolgálati média. A bevált komcsizó gyűlölettirádák bekerültek a jogi normaalkotás műhelyébe. A kétharmados többség törvényhozó igyekezete pénzszerzésre (forráskivonással és új adónemek bevezetésével)  irányul, valamint a társadalom újabb meg újabb csoportjainak megbélyegzésére. Célja a sarc és a dézsma mellett a társadalmi szolidaritás meggyengítése, a bűnbakképzés és a célzott gyűlöletkeltés.

Csak néhány kiragadott példa a végtelennek tetsző sorból. A fülkeforradalmárok rögtön bevezették az egykulcsos, 16 százalékos lineáris jövedelemadót. Ez egyértelműen az átlagos keresetűeket sújtja, a kiemelkedő jövedelműeknek – nagyvállalkozóknak, vezetői beosztású köztisztviselőknek, s maguknak a törvényhozó országgyűlési képviselőknek – roppant kedvező. Hiába papoltak a közgazdászok az arányos közteherviselésről, társadalmi szolidaritásról, a Fidesz-propaganda: „aki többet dolgozik, keressen is többet” primitív demagógiájával válaszolt.

Közben az „elmúlt nyolc év bűneinek” megtorlásaként megbélyegezték a jobbikos retorikával „szemkilövő”-nek nevezett rendőröket, a semmisségi törvény pedig a törvény előtt hiteltelen, másodrendű állampolgárokká fokozta le őket. A közmédia és a kormánytöbbséghez közel álló magánmédia pedig az akciót a többi fegyveres testületre is kiterjesztette: a kormánypárti sajtó buzgón festegette a negyvenes éveikben nyugdíjba vonult – a seregtől fillérekért megszerzett terepjárók és luxuslakások birtokában dőzsölő – katonatisztek torzképeit.  Hogy a konkrét vádak közül alig egy-kettő állta meg a valóság próbáját – ez már sem a rágalmazókat, sem az általuk földühítetteket nem érdekelte.

Voltak aztán a kormánytöbbségnek olyan hadműveletei, amelyek egy repeszgránáthoz hasonlóan szinte mindenkit megsértettek. A gátlástalan porondmester által irányított alkotmány-képeskönyvnek az a darabja, amely egy novgorodi ikon dekonstrukciója révén állította elő a „magyar nemzetre törő rendőrfenevad” képét, nemcsak a jóízlésű embereknek okozott kultúrsokkot. Az ízléstelenségben csak Jevgenyij Vucsetics Dzerzsinszkij-szobrához (1991-ben beolvasztották) mérhető alkotás ikonikusan is befejezi a rendőrség porrá alázását, egyidejűleg  a művészvilágon belül is szembeállítja egymással az állami megrendeléseket ilyen-olyan okból teljesítőket, valamint a lángsírba ugyan nem, de a szegénységbe vonuló bárdokat.

Jevgenyij Vucsetics Dzerzsinszkij-szobra – liveinternet.ru

A köznevelési törvény megszabadítja a közt a 16 éven felüliek oktatásának (és nevelésének) terhétől, tízezrével bocsátva ki az iskolákból a nemcsak szakmával, hanem alapvető kompetenciákkal sem rendelkező fiatalokat. Pedagógusok ezrei veszítik el munkahelyüket, a megmaradt szerencsések pedig gályázhatnak azonos bérért az iskolában reggeltől késő  délutánig. Az új felsőoktatási törvény hatékonyan gátolja a társadalmi mobilitást, s tönkreteszi a felsőoktatásnak a kormánytöbbség által nemkívánatosnak gondolt – a szakma, a tudomány szempontjából – legértékesebb részét. A benyújtott törvény gondosan hatástalanítja a felsőoktatás minőségbiztosítási testületét, az 1993 óta lényegében jól működő Magyar Akkreditációs Bizottságot. 2005-ben a MAB-nak 29 elismert tudós tagja volt, az Országgyűlésnek benyújtott új törvény alapján csak 12 lesz. Ebből legfeljebb 8-nak lesz tudományos fokozata, helyet kaptak benne ugyanis a felsőoktatás és a tudományos élet képviselőin kívül az egyházak, a hallgató önkormányzatok, a doktoranduszok országos szövetsége, valamint az ipari és kereskedelmi kamarák képviselői is. A MAB-nak az új törvény szerint önálló költségvetése sem lesz. Ez a lebutított testület döntene a szakalapítások, szakok, karok és intézmények sorsáról? Aligha, gyakorlatilag a mindenkori miniszter irányítja majd központilag a felsőoktatás egészét.

Ezek a pofonok az értékalkotó magyar értelmiségnek a kormánypártok holdudvarába be nem tagozódott, azaz túlnyomó részét érték. Mellékesen pedig a szegény sorból származó, de tehetséges, alkotni, tanulni kívánó magyar fiatalsággal bánnak el példátlan könyörtelenséggel. Miközben a magyarországi fiataloktól vonják meg a felsőoktatásba jutás reális esélyét, a kereszténydemokrata képviselők nagy garral követelik az országgyűlésben a határokon túli magyar nyelvű képzések normatív támogatását. Újabb lövészárok nyílik, a magyarországiak és a kormánypártoknak fontos szavazatokat hozó határon túli magyarok között.

A kétharmados többség elérkezettnek látja az időt a baloldallal való végleges leszámolásra. Ennek a – kormánypárti sajtóban a forradalmat vérbefojtó kommunista fenevadakkal  való leszámolássá stilizált – törvénytervezetnek a deklarált célja az államkincstár feltöltése lenne. Valójában néhány öregember nyugdíjának csökkentése – ennek alapján kapta a Lex Biszku elnevezést – számottevő pénzt nem hoz, a  gyűlöletet viszont a paroxizmusig képes fokozni. A magyar történelemmel bizonyos párhuzamosságot mutató NDK felszámolása után nem nyúltak a SED prominenseinek kiemelt nyugdíjaihoz (2). A németek fegyelmezetten tudomásul vették, hogy az efféle bosszúakciókat tiltja a hatályos alkotmány.

Hellfest – flickr/bustitaway

Folytathatnám, de nem teszem. A kommunikációs háború időközben nemzetközivé eszkalálódott. Az Orbán-kormány voluntarista gazdaságpolitikájának kudarcát a szóvivők és az udvari médiumok „nyomják Krahácsot” szinten modellezik. A leminősítéseket a nemzetközi tőkés csoportok irigységeként, bosszúhadjárataként értelmezni bizonyára segít a felelősöknek abban, hogy kibújjanak a felelősség alól, erre évezredes receptek szolgálnak (3). A cechet pedig – áremelkedések, bebukott hitelek és félresiklott életutak formájában  – mindannyiunknak kell állnia.

De senkinek eszébe ne jusson Brüsszelhez fordulni a törvénysértések miatt! A károk megtérítése ellen ugyanis a kormánypártok jó előre bebiztosították magukat. 2011 november 20-án  benyújtották T/5005 számon  azt az általános intézkedéscsomagot, amelynek 28. cikke alapján az Európai Unió Bizottsága által Magyarországra kirótt fizetési kötelezettségek közadókként kivethetők. Mindannyian fizethetjük a kártérítést.