Orbán nem beszél a levegőbe. Ha a szavazók „forradalmat” nem is, voksaik nyomán ő maga valóban rendszerváltoztatást hajtott végre Magyarországon 2010 után: a demokráciából autokráciát csinált. Az előbbit – egyebek mellett – két alapvető sajátosság különbözteti meg az utóbbitól: 1. a hatalommegosztás; 2. az a valós lehetőség, hogy társadalom törvényes keretek között megszabadulhat a neki nem tetsző kormányzattól.

A hatalommegosztás lényege, hogy a kormányzati főhatalom (törvényhozó többség plusz végrehajtás) mellett számos más, ezektől funkcionálisan és szervezetileg elkülönült közjogi intézmény létezik, amelyek kiegészítik, fékezik, ellensúlyozzák, jogállami keretek közé szorítják a főhatalom működését. Hazánkban 2010-ig ilyen volt a független igazságszolgáltatás, az alkotmánybíróság, a köztársasági elnök, a paritásos médiahatóság, a független jegybank, az állami számvevőszék, a gazdasági versenyhivatal, a költségvetési tanács, a választási szervek, az ombudsmanok és a többi. Ezek zömét Orbánék a kétharmados többséggel visszaélve (minthogy ennek alkotmányos rendeltetése a konszenzus, nem pedig az egyoldalú akaratérvényesítés elősegítése) egyetlen villámháborús rohammal elfoglalták 2010 tavaszán-nyarán. Ha kellett, nem haboztak átírni a jelölés és a választás szabályait, a jogköröket, a hivatal nevét, semmissé tenni még érvényes mandátumokat és így tovább. Az olyan nagy nemzetközi beágyazottságú intézmények, mint a jegybank, egy ideig tarthatták magukat, de csak idő kérdése volt, hogy végül ezeket is annektálja az Orbán-rezsim. 2014-re egyedül a bírósági szervezetet nem sikerült teljesen megszállni: a bírák kényszernyugdíjazása, a Legfelsőbb Bíróság Elnökének menesztése, az Országos Bírósági Hivatal elnök asszonyának munkálkodása ellenére is születnek még független, jogszerű ítéletek, Orbán malmai ezen az egy területen lassabban tudnak őrölni.

Ettől eltekintve egy percig sem lehet vitás, hogy a demokratikus hatalommegosztás működése lényegében megbénult Magyarországon: hogy az Orbán-rezsim autokráciaként, magyarul egyeduralomként működik. Arisztotelész nyomán fogalmazhatunk így is: a demokratikus jogállamot az különbözteti meg az autokratikus önkénytől, hogy míg az előbbiben az intézmények és a törvények, az utóbbiban a személyek – leginkább egy személy – uralma érvényesül. Az orbáni Magyarország tipikusan ilyen. A kiüresített, leigázott intézményeken keresztül érvényesülő hierarchizált személyes uralom. Maskarademokrácia. A napjainkra kiépült hatalmi rendszert monolit voltában csak a szovjet birodalom erőterében működő korábbi pártállami rezsimek múlják fölül. A Rákosié és a Kádáré. A két világháború közti időszak, a dualizmus kora, sőt még az 1848 előtti feudális korszak államszervezetének működése is jóval tagoltabb, osztottabb, decentralizáltabb volt a mainál.

Horthynak nem volt autokratikus hatalma (az ő esetében legföljebb autoriter,azaz tekintélyuralmi vonásokról beszélhetünk); sem a kormányzói jogkör, sem informális pozíciója nem tette számára lehetővé az egyeduralom gyakorlását. (Tegyük hozzá: nem is törekedett ilyesmire.) A kormányzót – mai szemmel – émelyítő személyi kultusz övezte, ám ez jórészt a nagy tradíciójú és formálisan még létező monarchikus államkeret miatt volt így. Ám a végrehajtó hatalom élén nem a kormányzó, hanem a parlamenti többséghez kötött miniszterelnök állt, az igazságszolgáltatás pedig liberális alapelvek szerint, függetlenül működött. Elképzelhető lett volna akkor, hogy az államfő, a kormányfő és a parlament elnöke egyaránt a fiumei tengerészeti akadémiai cimborák közül kerüljön ki, a bíróságok fölött pedig a negyedik haver (szintén fiumei akadémista) neje diszponáljon? Ugye, nem? Pedig az Orbán-rezsimben ez a helyzet!

De nézzük a feudális rendi monarchiát. A XIX. század első felében I. Ferenc vagy V. Ferdinánd át tudta-e nyomni az akaratát 48 óra leforgása alatt a pozsonyi országgyűlésen? Mert Orbánnak ez ma semmilyen nehézséget nem okoz! Vagy képeznek-e a mai, tulajdonuktól és jogaiktól megfosztott (ráadásul országszerte fideszes) önkormányzatok ahhoz hasonló hatalmi ellensúlyt, mint az egykori ellenzéki vármegyék? Szó sincs róla.

Nézzük ezek után a demokrácia másik fundamentális intézményét, a választásokon elérhető kormányváltás valós lehetőségét. Ennek alapján a magyar történelem egyetlen időszaka tekinthető csak demokráciának: az 1990-től 2010-ig terjedő két évtized. Itt nem lehet vita: az ekkor lezajlott hat választásból öt végződött úgy, hogy a kormánynak mennie kellett, s csak a 2006-os volt kivétel (hogy a következő az akkori győztes annál súlyosabb vereségét hozza).

A másik – antidemokratikus – végletet a pártállami rendszer szavazásai képezik, ahol rendszeres időközönként szintén az urnákhoz járulhattak (de facto: kötelezően!) a szocialista dolgozók, hogy az egyetlen párt egyetlen jelöltje közül kiválasszák azt, amelyikben a legjobban bíznak. A dualizmus korában és a két háború között ezzel szemben többpárti választásokat rendeztek. Csakhogy ezek – az 1905-ös szabályt erősítő kivételtől eltekintve – sorra-rendre úgy végződtek, hogy az ellenzéknek esélye sem volt a győzelemre: a kormányváltás lehetősége a gyakorlatban nem érvényesülhetett. Mert a korlátozott választójog, illetve a nyílt szavazás miatt, továbbá a kormánypárt hatalmi, anyagi, társadalmi és sajtóbeli túlsúlya okán az esetleges kormányváltó akarat nem tudott intézményesülni.

A 2014-es választások eredményei még nem ismertek. Az viszont tudható, hogy a Fidesz máris mindent elkövetett azért, hogy olyan (nyugati demokráciákban elképzelhetetlen, a dualista, illetve a Horthy-korszakbelihez hasonló) választójogi, hatalmi, anyagi, szervezeti és kommunikációs előnyökre tegyen szert, amelyekkel eleve kiiktathatja az ellenzéki győzelem gyakorlati esélyét. Az egész szisztéma arra épül, hogy relatív többségi – valójában kisebbségi – támogatottsággal meg lehessen szerezni az egyéni mandátumokat a széttagolt, szétforgácsolt ellenzék elől. Minden erre szolgált: a körzetek átrajzolásától a második forduló eltörlésén át a törpe- és fantompártok csalással való indulásának lehetővé tételéig és tovább. Ma ezek az instrumentumok hivatottak betölteni az egykori vagyoni cenzus, illetve a nyílt szavazás szerepét, a hatósági önkény és a választási csalás intézményes lehetőségei pedig be van építve a rendszerbe. Mi több, Orbánék nemcsak arról igyekeztek jó előre gondoskodni, hogy az ellenzék ne nyerhessen a választásokon, de arról is, hogy ha ez mégis megtörténne, akkor a kétharmados törvények gúzskötése és a főhatalmat körülvevő fideszes árnyékállam ellenséges zárótüze miatt kormányozni mégse tudjon. Efféle – a demokratikus választás értelmét is kiiktatni akaró – antidemokratikus közjogi csapdarendszer fölállítására hiába keresnénk példát a magyar történelem korábbi szóba jöhető korszakaiban.

És még valamiről nem szabad megfeledkeznünk. A parlamentarizmus kezdeti időszakában mindenhol korlátozottan érvényesült a szavazati jog, s csak fokozatos fejlődés során jutott el a későbbi demokratikus normákig (általános, egyenlő, közvetlen, titkos). A kiegyezést, majd az első világháborút követő kormányzatok ezért joggal vádolhatók azzal, hogy fékezték, lassították, befagyasztották a demokratizálás folyamatát, ám olyan durva antidemokratikus fordulatot nem hajtottak végre, mint az Orbán-rezsim. Hogy tudniillik egy kifejlett demokratikus állapotból juttatták volna vissza az országot az autokráciába. Efféle csak a koalíciós időszakot fölszámoló Rákosi vagy az 56 leverése után berendezkedő Kádár nevéhez köthető (ám az ő szándékaikat eleve determinálta a külső hatalmi erőtér kényszere).

Az autokratikus hatalmi berendezkedés mellett az antiszociális kormányzásképezi az Orbán-rezsim másik jellegadó vonását. Egyszerűen szólva: az elmúlt négy évben a szegények szegényebbek (és számosabbak), a gazdagok gazdagabbak lettek. 2010 és 2012 között például a társadalom legfelső tíz százalékának jövedelmei (a közvetve és átfogóan érvényesülő megszorítások eredményeként) csak 0,1 százalékkal nőttek, a legalsó tizedéi ellenben 10,2 százalékkal csökkentek. Mindez célzott, vállalt, „morális” töltettel ellátott törekvése volt a kormányzatnak, amit esszenciális tömörséggel fogalmazott meg Lázár János cinikus kiszólása: „akinek semmije sincs, az annyit is ér”. Az egykulcsos adótól a gyermeknevelés után járó adókedvezményen át egészen a rezsicsökkentésig ezt szolgálta minden. Nyolc év féktelen ellenzéki populizmusa után Orbán rideg elitista kurzust vezetett be. 2010 előtt ezt szajkózta: „senkit se hagyunk az út szélén”. Az érintettek akkor még nem tudták, hogy ez azt jelenti majd: az árokba lökünk benneteket.

A köztudatban máig a Horthy-rezsim él az antiszociális elituralom jelképeként. A népi írók szavaival: ez volt a „hárommillió koldus országa”. A KSH létminimum-adatai alapján ma akár a „négymillió koldus országáról” is beszélhetnénk, de tetszetős szlogenek használata helyett nézzük inkább történelmi folyamatában az egykori és a mai társadalmi képletet. A Horthy-korszak a feudális Magyarország úr-jobbágy viszonyának extrém polaritását örökölte, amelyet a dualizmus kora érdemben alig mérsékelt. A jövedelmi viszonyokban az első világháború után is óriási különbségek mutatkoztak: a lakosság 0,7 százalékát kitevő nagytőkések és nagybirtokosok átlagjövedelme a százszorosa volt a 15 százalékot képviselő napszámosokénak. Ám az úri kormányzatok alatt is lépésről lépésre fejlődött, haladt előre egy szociálpolitikai rendszer kiépítése. Fokozatosan terjedt a beteg-, a baleset- és az öregségi biztosítási rendszer, előbb a közalkalmazottak, aztán az ipari munkások, majd a mezőgazdaságiak körében.(Ezen belül 20 hétről egy évre nőtt az ingyenes gyógyellátás, illetve a táppénz, utóbbi aránya a fizetés 50 százalékáról 75 százalékára emelkedett). 1937-ben bevezették a minimálbért, az iparban (a század eleji 11–12-vel szemben) általánossá lett a 8 órás munkaidő, megjelent a gyermeknevelési pótlék és a fizetett szabadság intézménye. Egyedül a munkanélküli segély hiányzott, ami ekkor még csak a fejlettebb nyugati országokban létezett.*

A XXI. század második évtizedében ezzel ellentétes fordulat vette kezdetét: a munka törvénykönyvében átfogóan megcsonkolták a munkavállalók jogait, a szociális ellátásokat széles körben lefaragták, a társadalombiztosítási jogosultságot kivették az alkotmányból és így tovább. Míg ma súlyos százmilliárdokat vonnak el az oktatástól, addig Klebelsberg Kuno és Hómann Bálint minisztersége alatt (a dualizmuskori 2–5-tel szemben) a költségvetés 10–13 százalékát fordították az ágazatra: a korábbi négy-ötszörösét! (A névbitorlókat persze nem zsenírozza, hogy épp szembe mennek a klebelsbergi szellemiséggel.)

Antidemokratikus és antiszociális karaktere mellett a 2010-től berendezkedő hatalom harmadik meghatározó karaktervonása az anyagi javak roppant volumenű, szisztematikus elsajátítása. Egyszerűbben: az államhatalom eszközeivel zajló intézményes rablás. Ennek részleteivel ezúttal nem foglalkozom (könyvet írtam róla A fideszes rablógazdaság címmel), csak néhány általános megállapítást teszek.

Kezdem azzal, hogy a Fidesz régóta két alapvető – egymástól elválaszthatatlan, egymást kölcsönösen elősegítő – cél szolgálatában működik: a korlátlan hatalom- és vagyonfölhalmozás érdekében. Ilyen értelemben kétfejű szervezetről beszélhetünk: Orbán nyíltszíni uralma Simicska háttérhatalmával párosul. Már első kormányzásuk alatt kitűnt, hogy ők sokkal hatékonyabban és fegyelmezettebben alkalmazzák ellenfeleiknél a fekete pártfinanszírozás korrupciós technikáit: a közpénzek elcsatornázása náluk rendszerszerűbben zajlott, az államhatalom célzott és direkt alkalmazása révén.

2010 után – a kétharmaddal kiépített autokratikus uralom korlátlan eszköztárával – mindez hatványozottan lépett újra működésbe. Sokkal nagyobb volumenben, minden korábbi határt átlépve, kíméletlenül megsarcolva immár nemcsak a közpénzeket, de a magánjavakat és egzisztenciákat is (lásd: magánnyugdíjpénztárak, dohánykereskedelem, takarékszövetkezetek stb.). A Horthy-éra zsidótörvényei, Rákosiék államosításai és a Kádár-féle téeszesítés óta nem nyúltak bele ilyen durván a magántulajdon szférájába Magyarországon. Az Orbán–Simicska-rezsim esetében immár nem egyszerűen a politika hagyományos „feketegazdasági hátországáról” beszélhetünk, amelynek az a dolga, hogy előteremtse a hatalomért folyó pártküzdelem törvénytelen anyagi forrásait. A roppant gazdasági fölhalmozás itt nemcsak extrém módon összekapcsolódik a hatalomfölhalmozással, de legalább annyira öncél is, mint az utóbbi. Magyarországon a XXI. századra újra érvényessé váltak Augustinusnak (Szent Ágostonnak) a bomló római birodalom idején regnáló barbár államokra vonatkozó szavai, amelyeket másfél évezreddel ezelőtt írt le De Civitate Dei című művében: „Igazságosság hiányában mi egyebek a királyságok, mint nagy rablóbandák?”

Ide jutott (vissza) a magyar államfejlődés ezer év után.

Orbán és Simicska uralma, illetve hatalma között nincs éles választóvonal. Az előbbi miniszterelnökként már első ciklusa idején is fölhasználta személyes vagyona gyarapítására az államhatalmat: a néptől elnyert kormányzati mandátumot. Akkor a tokaji szőlő- és borvállalkozás volt a jelképes (ám korántsem egyetlen) megjelenítője ennek, ma a felcsúti disneyland (lásd minderről Ferenczy Krisztina új könyvét, a Narancsbőrt). Orbán markánsan különbözik az ország összes korábbi miniszterelnökétől. Amióta parlamentáris kormányzás létezik, elődei (Batthyánytól Bajnaiig) sohasem használták a közhatalmat magánvagyon fölhalmozására. Közönségesen szólva: egyikük sem működött rablóvezérként. A politikailag leggyalázatosabbak: Szálasi, Rákosi sem. Ilyen értelemben Orbánhoz hasonló figurákra ma csak a harmadik világban lelhetünk, messze távol a nyugati civilizáció határaitól.

A 2010 óta regnáló miniszterelnök még valamiben különbözik fent említett magyar diktátor-elődeitől. Orbánt nem idegen hatalom ültette a nyakunkra. A magyar nemzet korábbi szabadságvállalkozásai (1848–49-ben, 1956-ban, de 1918-ban is) jórészt a mostoha külső körülmények miatt buktak el: nagyhatalmak leigázó törekvései vagy rideg közönye okán. Az 1990-től 2010-ig tartó (történelmünkben egyedüli) demokratikus korszak azonban nem így ért véget. Emiatt most senki mást nem okolhatunk. Eddig hitegethettük magunkat azzal, hogy mi képesek lennénk rá... Ha hagynának bennünket, mi magyarok élni tudnánk szabadsággal, föl tudnánk építeni az országunkat a nyugati civilizáció normái szerint.

2010 után, úgy fest, le kell számolnunk ezzel az öncsaló illúzióval is.

Vagy mégsem?

Én még emlékszem Göncz Árpád Antall József halálakor mondott szavaira: „átvezetni az országot a kiteljesült demokráciába, elvezetni az országot a második választásokig, ami egy fiatal, épülőfélben lévő demokrácia életében talán az elsőnél is fontosabb.”

Göncz szavai – mutatis mutandis – ma érvényesebbek, mint valaha.

A 2014-es választás vízválasztó lesz az autokrácia életében is.

* Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., 2004. Osiris Kiadó. 201–202.

Korábbi írásaink a Fidesz négyéves országlásáról
– Krémer Ferenc: Súlytalanul, avagy hová jutott és hová tart a magyar társadalom? – I-II. rész
– Kende Péter: Mérleg tíz pontban
– Fleck Zoltán: Radikális melankólia
– Balogh S. Éva: Az előre eltervezett négy év

Debreczeni József
közíró, a Demokratikus Koalíció alelnöke