Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog,
érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre.
Tiszta szívből ezt kívánom!

Szaporodjon ez az ország
emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött,
soha-soha ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.

Végül pedig azt kívánom,
legyen béke,
gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!

Válasz

Váci Mihály:

Szelíden, mint a szél

Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg – nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
– fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak, s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzet – égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
– így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belém köt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott – azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítettem
és szálltam én sebezhetetlen:
– fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.

Válasz

Őszi napsütés

A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja nem éget, mint a láng,
csak simogat, mint egykor jó anyánk,
szívünkre mézes, enyhe csókja hull...
és minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!

Az ősz szerelme, mint a kósza szél,
halk suttogás, majd vészes szenvedély,
a fény és árny oly gyorsan változó,
mint életünk, e hullámzó folyó...
Még kék az ég, de máris elborul,
és minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!

Az ősz szerelme hervadó virág...
lombdíszeit hullatja minden ág,
csak hallgatom ez édes bús zenét:
a búcsúzó madarak énekét...
Csak hallgatom, és szívem elszorul:
jaj, minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!

Várnai Zseni

Válasz

Heltai Jenő

Szabadság

Tudd meg : szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg : szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.
Tudd meg : szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,

Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,

Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle....
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság ! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd !
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint Istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.

Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,

S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,

Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.

Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.

Válasz

‎Őri István‬ : Öröm

Amikor egyedül vagyok,
mindenki ott van velem:

a csend,
a puszta,
az örökké fújó szél,
a virágok illata,
a messzimadarak röpte,
a nádas bölcs bólógatása,
az árokpart kusza füve,
a békák éneke,
az átölelt világ,
a felhők mögül előbukkanó nap,
az elfeledett léptek,
a semmivé foszlott emlékek,
a csendbe oldott hangok,
a vágyak,
a lehetőségek,
a tettek,
az akarás,
a remény,
az öröm,
a lemondás,
a cél,
az Igen

és ott vagyok én
és Isten
s ha elnézek messze,
mert nincs akadály
a távoli láthatár tiszta kék,
nincs kétely, köd, homály,
csak erő
és levegő
a tüdőnek,
a szívnek,
a léleknek,
a sejteknek,
a vérnek,
az ereknek
a múltnak,
a félelmeknek

s akkor

elindulok a göröngyös úton,
amely a szomszéd tanyához vezet,
s amelyet soha el nem érhetek,
mert csak álmaimban létezett,
hogy legyen merre mennem...
s ha utam közben azt kérdezik:
Merre mész?,
felelem:
Előre, mindig előre!
mert az út a lényeg,
s majd a cél,
a lépések,
s az útmenti fák,
mik alatt hűvös árnyék hív
röpke pihenőre
és az álomtanyához
sohamegérkezés
a menés, a menés...
egyedül
az Úton
végig
míg el nem fogy - soha
egyre magasabbra,
egészen az égig,
ahol csodák várnak rám,
mint vártak az Úton végig:
csodák - jutalmai az Útnak
mert eljutok oda,
ahol minden Utak egybefutnak
és már csak kopognom kell
mert a legnagyobb csoda itt van közel:
túl a Kapun, túl az árnyakon
Te vársz rám, kire én is vártam nagyon
s jártam Érted Utam szüntelen
hogy hozzád érjek
Életem...

egyedül...

örömben...

végig...

‪#

Válasz

Októbervégi hexameterek - Radnóti Miklós

Táncosmedrű, fehérnevetésű patak fut a hegyről,
táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik.
Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron
Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassú okosság
s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel,
tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti arannyát.
Lassu, okos vagyok én is e lassu, okos ragyogásban,
féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja,
téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben
s mint a lehellet futja be tükreit, árad az álmos
bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik
s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketélnek
sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák
léptei már sikosak. Gyere hát elaludni az esték
hosszú szakálla alá; nézd; gyermeked is vagyok én, de
felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érett,
nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s hallgatom éji
füllel a szíveden alvó gond ütemét a sötétben.
Hallgatom és várok. S mint ifjú gólyafióka
ősszel szállni tanulván meg-megbillen az égen,
forgok a bő heverőn. S lassan tovaszállok a jajjal.
Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk. –
ketten az egy gonddal. S míg elkap az álom, az éjben
hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.

Válasz

Móra Ferenc
A cinege cipője

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagy uraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cinegének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi, kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!" -
egyre csak azt hajtja.

Ne feledkezzünk meg róluk meghálálják!

Válasz

Juhász Gyula: Ének

Az alkony oson már
Fák lombja alól.
A nyár hegedűjén
Ősz bánata szól.

Fák lombja alól
Táncolva az ősz jön
S a rőt koszorút
Megrázza a törzsön.

Táncolva az ősz jön
S mint felleg a hegyre,
Vállamra borulnak
Az ősz meg az este.
Az ősz meg az este.

Válasz

Várnai Zseni
Csodálatos

Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad...
Csodálatos az élet és hogy élek.

Válasz

Ajánlatom a mai napra:

Szalai József

Magamnak ezt a dalt, s mindenkinek,


Ki néha csügged, mint szegény magam,

Lesznek még édes hangok és szinek,
S fogunk mi még ragyogni boldogan!
Megkapjuk még a sorsot és javat,
Mi embernek, ha született, kijár,
Az élőnek lesz élni még szabad:
Nem! minket nem lehet legyőzni már!

Mi szenvedünk, mert szörnyen bántanak,
Mert ellenünk már minden jó nekik;
Véres vassal szivünkön szántanak,
Mi szent nekünk: kutyák elé vetik:
Mi nem vagyunk számukra emberek,
Övék a lég, az ég, a föld-kerek,
De nem lehet minket legyőzni már!

Testvér, mondom magamnak és neked,
Testvér, ne félj, nagyon sokan vagyunk,
Zendítsünk bátorító éneket,
Víg gondolatra szikrázzék agyunk,
Ha emberben van szép, jó és derék:
Mi-lelkünk az, melyben bimbóra vár:
Ha jobb az ember, mint párzó veréb:
Bennünket nem lehet legyőzni már.

Fakóra festeni a kék eget,
Kiszívni föld körül a levegőt,
A rögre húzni szálló felleget,
S használni, mint halotti lepedőt,
Tűzhányó méhét vízzél oltani,
Bár volna hozzá még-oly-nagy pohár,
A tengert gyűszüvel kihordani:
Nem! nem lehet minket legyőzni már.

Nincs rá elég korbács, lánc és kötél,
S magunk ellen hiába vétkezünk;
Húgunk és nénék rúgástól vetél,
S mi mégis egyre-csak többen leszünk,
Mi sokszor botlunk és sokszor bukunk,
A homlokunkat sokszor éri sár,
És mégis mind előbbre dönt utunk:
Nem! minket nem lehet legyőzni már!

Mi ágra kötve: élünk, mint előbb;
Él, kit közülünk trágyadomb temet.
S látón haladnak táborunk előtt
A gödrükből késsel kivájt szemek.
Herélten nemzünk harcoló hadat,
S köztünk az is, kit börtön rácsa zár.
Nincs gát! mi duzzadunk, mint áradat,
Ki néha sír, mert ásit rá a sír,
Mert búsítják bús hangok és szinek,
Mert már kibirhatatlan, mit kibír,
Mert csüggedés bocsátna rá ködöt,
Amely sürű és sárga és sivár...

Halld ezt a dalt, mely napfénnyel szövött!
Nem! minket nem lehet legyőzni már!

Válasz