Vasárnap, 2014. február 23. 10:54

Címkék: Hegedűs D. Géza Vígszínház Revizor Heti Válasz kritika

Hegedűs D. Géza: A nézőtér nem párttaggyűlésAz ország mindnyájunké A Heti Válasz minapi cikkében állította: több honi színtársulat is „beszállt a kormányellenes politikai csatározásba”. A kampányszínház eklatáns példájaként említette a lap a Vígszínház Revizorát. Az előadást a szakkritika ugyanakkor elismeréssel fogadta, a korrupt polgármestert alakító Hegedűs D. Géza játékáról azt is írták: a minden ízében visszataszító, nagyképű, hazug generálpolitikus karaktere mellett megrajzolta a moral insanity emberi oldalát is. SZTANKAY ÁDÁM interjúja. - Volt kampányszándék a Revizor színrevitelében?

– Ha ezt a Heti Válasz esztétikai elemzésként fogalmazta volna meg, akkor – véleményüket tiszteletben tartva – hárítanám a választ. Csakhogy hangulatkeltő politikai írást közöltek. Mi viszont művészeti intézmény vagyunk, komplex módon próbáljuk a világot leképezni. Az olvasópróba idején azt sem tudtuk, mikor lesz a parlamenti választás. Persze az is tény: már Gogol Revizorának 1836-os első színrevitele is kiverte a biztosítékot, és a szerzőnek el kellett menekülnie hazájából. Jan Kott lengyel irodalomtörténész írta meg a darab kapcsán: sikerültebb bemutatói után az aktuális hatalom a világ bármely részén sértve érezte magát. Hiába intette nézőit Gogol a mű mottójában: „Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde.”

– Ám tény az is: Bodó Viktor rendezése a „virágnyelvet” elhagyva, direktben építette bele a jelen közéleti abszurdjait az előadásba.

– Gondolkodó társulat klasszikus remekműveket is képes úgy olvasni, mintha kortársunk lenne a szerző. Erre inspirálnak a darab figuráinak korokon átívelő archetípusai. Másrészt a színházi emberek jó esetben meglévő adottsága is, amely lehetővé teszi, hogy ráérezzenek: függetlenül a publikum tagjainak világnézetétől mi foglalkoztatja a nézőket, milyen kérdések megfogalmazását remélik az adott előadástól. Az is jelenthet valamit: a Revizor pótszékes telt házakkal fut.

– Esztétikai megközelítésből is igaz: a Nemzeti Színház igazgatóváltása után a Víg nem csupán az előbbi néhány alkotóját, de egyes előadásaiban azt a színházi „eszközrendszert” is átvette, amely az Alföldi Róbert vezette Nemzetit jellemezte. Ami közállapotainkat nézve politikai hitvallásnak is tekinthető.

– Aki így látja, a Mephistóval kezdi a felsorolást. Pedig Klaus Mann alkotásának legfőbb ismérve: humanista mű. Azt mutatja be: a szabadságért meg kell küzdeni. Mert ha az erőszak előtt behódol a szellem, az elvezethet az ember fizikai megsemmisüléséhez is. Mi a probléma ezzel?

– Nem nehéz felfedezni a párhuzamot a Mephisto főhőse és a Nemzeti jelenlegi direktorának, Vidnyánszky Attilának a pályaíve között.

– Nem szerep a részemről, amikor színészként, hivatásom lényegéhez ragaszkodva azt mondom: a Mephisto bemutatását is művészeti szempontból tartottuk fontosnak. Semmi közünk sunyi, manipulatív gesztusokhoz, amelyekkel megpróbálnak minket betaszítani a politikai térbe. Alapvető dolgunkat végezzük: reflektálunk a világra.

– A hatalom alighanem másként látja. Ezt jelzi az is, ami a Vígszínház igazgatói pályázata körül zajlik. Balázs Péter ugyan visszalépett a pályázattal, de Eszenyi Enikő mandátumát csak másfél évvel hosszabbították meg.

– Kiderült, Eszenyi Enikő alkalmas egy komoly múltú színház tradícióinak megőrzésére, megújítására, dinamizálására. Képes összetartani, inspirálni a sokféle individuumból álló társulatot, megőrizni és gyarapítani a közönséget. Teljesítette az általa ígért művészi elképzeléseit, gazdasági vállalásait, sikeres oktatási programba kezdett, egyéb eredményei is hosszan sorolhatók. Ráadásul nőként bizonyított egy még mindig macsóközpontú világban. Értékszemléletűen, humanista gondolkodással, nem politizálva. Azt is világossá tette: a nézőtér nem párttaggyűlés. Ott mindenkinek helye van, ahogy az ország is mindnyájunké. A Vígszínház emberi értékekre nyitott, européer szellemiségű színház. Eszenyi Enikő pályázata is ezt tükrözi. A teátrum körüli féléves cirkusz mindannyiunk számára megalázó.


– Ez lenne a hatalom célja?

– Nemcsak a színházban dolgozó kétszázötven ember sorsáról van szó, hanem a bennünket támogató háromszázhúszezer nézőről is. Ám a történetnek nem csupán az egzisztenciális kérdés a sarokpontja. Nagy szó, de ez az intellektuális, alkotói és befogadói közösség afféle láthatatlan „szellempalotát” alkot. Ha képviselőit kiteszik a materiális épületükből, az csak üres héj marad. Márpedig a Szent István körúti épületben a társulat alapításától, 1896-tól meghatározó volt az a legjobb értelemben vett öntudatos, szabad, polgári attitűd, amely matérián túli létezésünket jellemzi. Egyszer volt csak tízéves pauza, 1945-től, amikor Farkas Mihály a maga bárdolatlanságával idetelepítette a Néphadsereg Színházat. De Nagy Imre szellemének és a Vígszínházhoz kötődő integráló személyiségeknek köszönhetően a színház visszatalált a saját útjára.

– Azt mondja ezzel: most Farkas Mihály szelleme kísért?

– Talán megengedő vagyok, ha azt gondolom: akik most döntéshelyzetben vannak, valójában nem tudják, mit tesznek. Mert nem értenek hozzá. Persze az is lehet, hogy a Weöres Sándor-i elmélet válik gyakorlattá. Ő azt mondta: minden rendszer önmagát nevezi a kultúra megteremtőjének és a többit kultúrarombolónak. Pedig a kultúra nem intézményesíthető. Nem fér be irattárakba, hivatalokba, pénztárakba. A kultúra létfolyamat. Állandó és rendíthetetlen nyugalmú. Minél többet ugrálnak körülötte, annál jobban széttapossák. Egy rendszer minél inkább „szívén viseli” a kultúrát, annál inkább látszik, hogy semmi érzéke nincs hozzá. Minél inkább „menti és védi”, annál inkább látszik, hogy ő szorul védelemre.

– Szép, bár elég metaforikus.

– Nem akarok direkt politizálni, de van más példám is a konkrét, nem túl eszes cinizmusra. Darányi Kálmán 1938-as győri beszédében mondta ki: igenis van zsidóprobléma. Ettől a pillanattól végigkövethető a három zsidótörvény megszületésének folyamata, amelynek jogszabályaira a korszak választott képviselői adták áldásukat az Országházban. Utolsó szavazatukkal – 1941. augusztus 8-án – már rablógyilkosságra feljogosító passzusokra. Akkor, amikor még nem volt német megszállás. Ha ezt én egyszerű polgárként átlátom, miért nem képes rá az, aki komoly státushoz jutott a hatalomban? Vagy miért gondolja, hogy a múlt kiragadott részleteiből eszkábált történet felülírhatja a valóságot?

– A közelgő választás kimenthet bármiből is?

– Nem vagyok optimista. Azt mondja a pszichológia: az egyén akkor tud távlatos célokat kitűzni, ha saját múltjának gyászosabb epizódjait éppúgy elfogadja, mint az örömtelibbeket. Még nem jött el az a nemzedék, amely önmaga árnyékán túllépve – az aktuális politikai érdekeket is félretolva – szembe mert volna nézni önmagával, a történelmével.

– Privát világában okoz ez szorongást?

– Ott működik bennem a biológiai optimizmus. Szeretek nekifogni a napnak. Tudom, ha nem lenne állásom, akkor is találnék munkát. Amúgy pedig próbálom megérteni a világot, ha nem is elfogadni. Gazdasági lapokat olvasok, jobban hiszek szakszerű elemzéseiknek, mint egyéb lózungoknak. Hivatásom kapcsán sem stresszelek. Mint mondtam, nem jellemez közéleti optimizmus, de a történelem arra tanít: nincs erő, amely egy helyzetet végtelenségig rögzíteni bírna. Amikor Ovidius megírta az Átváltozásokat, amelyből Róma majdani bukása is kiolvasható, Augustus a barbárok közé száműzte. Ám ezzel nem kerülhette el Róma bukását. Viszont Ovidius zseniális műveit ma is olvassuk.