A vereség nyomán kitört a zavar a demokratikus pártok politikusainál. Kiváltképp a Jobbik erősödése miatt estek pánikba. Az MSZP-ben a „rendpárti MSZP” ötletével álltak elő, majd egyelőre talán letettek róla, legalábbis a nyílt megfogalmazásról, ki tudja meddig. Az Együtt-PM viszont azzal állt elő, hogy vitára hívják az összes, az EP-választáson induló pártot, köztük a Jobbikot is. Feladják a Jobbik bojkottját, mivel az állítólag nem vált be.

Kétségtelen tény, hogy a Jobbik megerősödött. És az is, hogy eddig a demokratikus pártok politikusai – az európai demokratikus politikusok gyakorlatát követve – nem ültek le vitatkozni a Jobbikkal. Vajon ebből az következik, hogy azért törhetett előre, mert a demokraták nem ültek le velük vitatkozni, nem cáfolták pontról-pontra az érveiket?

Hogyan gondolják a vitát? Amikor Morvai Krisztina majd azt mondja a tévévitában, hogy a magyarok nem lehetnek Európa palesztinjai, nem hagyhatják magukat a zsidóktól leigázni, akkor Bajnai Gordon vagy Szigetvári Viktor türelmesen magyarázni kezdi, hogy Morvai kolléganő valamit félreért, mert hogy Magyarországon a zsidóknak nincs fegyveres erejük, ezzel szemben az izraeli befektetők tőkét hoznak a magyar gazdaságba, ami kifejezetten előnyös? És akkor majd a néző elgondolkodik, hogy tényleg, ez a Morvai Krisztina láthatóan tévedésben van? Vajon amikor Gyöngyösi Márton, aki a hatalmas botrány után újra ott lesz a Jobbik parlamenti frakciójában, megismétli, hogy listát kellene készíteni a zsidó képviselőkről, kormánytagokról, érvelni fognak amellett, hogy Gyöngyösi téved, a magyar nemzetbiztonság szempontjából ennek nincs jelentősége?

Mindenféle vitának az a feltétele, hogy a vitatkozók bizonyos alapkérdésekben, a gondolkodás alapvető koordinátáiban egyetértsenek. Hasonlóképpen kell gondolkozniuk arról, hogy mi a jó és mi a rossz, és utána megvitathatják, hogy azt a jót, amit mindkettőjük szerint el kell érni, hogyan lehet jobb eséllyel elérni, illetve azt a rosszat, amelyet mindkettőjük szerint el kell kerülni, hogyan lehet jobb eséllyel elkerülni. A szabadkereskedelem és a protekcionizmus gazdaságpolitikai vitája például arról szól, hogy melyik alkalmasabb annak elérésére, hogy az ország gazdagodjék, és ne szegényedjen. De annyiban egyet kell érteniük, hogy mindkét vitatkozó azt szeretné, ha az emberek jobban élnének, vagyis a gazdaság növekedne. Ha ebben sincs egyetértés, nemigen van miről vitatkozni.

Az újnácik esetében persze nem az ilyen gazdaságpolitikai kérdés okozza a fő problémát.

Abban a két évtizeddel ezelőtti vitában, hogy a cigány gyerekeket a többiekkel közösen vagy elkülönítve jobb-e tanítani, amely vita most éppen újrakezdődött, a vita akkor lehet értelmes, ha egyetértés van abban, hogy a cél az, hogy cigány honfitársaink együtt éljenek velünk, és életszínvonalban, életkörülményekben egyre közelebb kerüljenek hozzánk, ne legyenek másodrendű polgárai az országnak, akiket nem illetnek meg ugyanazok a jogok és juttatások, mint bennünket. Ha ebben nincs egyetértés, a közös vagy külön oktatás célszerűségéről sem lehet értelmesen vitatkozni. Mint ahogy annak a vitának sincs így értelme, hogy célszerű eszköze-e a közmunka a munkanélküliség elleni fellépésnek, hiszen annak az érvnek, hogy a közmunka nem könnyíti meg az elsődleges munkaerőpiac elérését, a társadalmi integrációt, a rasszista világképben nincs relevanciája.

A Jobbikkal a világnézeti alapokban nincs egyetértés, az a közös gondolati alap hiányzik, amelynek talaján egyáltalán vitatkozni lehet. Az újnáciktól az antifasisztákat nem szakpolitikai álláspontok, hanem erkölcsi, világnézeti elvek különböztetik meg. Az, hogy egyenlő méltóság illet-e meg mindenkit, aki itt él az országban. A cigányt is, a zsidót is, az arab vagy vietnami bevándorlót is. Az újnácik szerint nem, a demokraták szerint igen. Erről nem lehet vitatkozni. Amit ők hirdetnek, azt csak undorral elutasítani lehet. Ezt fejezi ki az európai demokraták gyakorlata: az újnácikkal, sőt az annál kevésbé veszedelmes szélsőjobbal sem ülünk le vitatkozni, szóba sem jöhet velük semmiféle politikai együttműködés, nem interjúznak velük az újságok, a televíziós csatornák sem.

A második világháború óta a demokraták sokféleképpen gondolkodnak országaik kívánatos berendezéséről, a jó kormányzás mibenlétéről, de egyetértés van köztük az emberek származás szerinti megkülönböztetésének elutasításáról. Ez fejeződik ki abban is, hogy elítélik azt, amit a második világháborúban a náci Németország és szövetségesei, köztük Horthy, majd Szálasi Magyarországa elkövettek. Nemcsak arról nem ülnek le vitatkozni az újnácikkal, hogy szabad-e megkülönböztetni a zsidókat, megalázni és kirekeszteni a cigányokat, de arról sem, hogy hősként szabad-e tisztelnünk az SS- és Wehrmacht-katonákat, a magyar nemzeti érdek követőjeként a Szovjetuniót megtámadó magyar hadsereget. Itt nem tárgyi érvek, hanem erkölcsi normák ütköznek, amelyek nem megvitathatók: ki ezt fogadja el erkölcsi érzéke alapján, ki azt. Az egyik követi a második világháború nyomán kialakult antifasiszta konszenzust, az Egyesült Nemzetek alapelveit, az Emberi Jogok Nyilatkozatát, a másik meg – kimondva vagy kimondatlanul – elutasítja. Aki viszont elutasítja, azzal nem tudunk vitatkozni, azzal igyekszünk nem együtt mutatkozni. Éppen azért nem, mert ezzel fejezzük ki, hogy elfogadhatatlannak tartjuk magatartásuk erkölcsi alapjait.

A Jobbik megerősödésének sok oka van. A fő oka az, hogy a mindennapi megélhetés és létbiztonság súlyosbodó gondjaira, amelyekkel az elmúlt tíz évben a magyarok milliói szembekerültek, sem a korábbi, sem a jelenlegi kormányok nem adtak megoldást, sőt a megoldás könnyen átlátható perspektíváját sem képesek nyújtani, miközben azzal hitegették az embereket, hogy gyors megoldást kínálnak. (Száznapos programok, egymillió új munkahely stb.) Nem kellett volna gyors megoldással hitegetni az embereket, és nem lenne ekkora a demokratikus politika hitelvesztése. Az hajt sokakat az újnácikhoz. Más országokban is, de különösképpen nálunk, Magyarországon. Nálunk a válság hosszabb ideje húzódik, a hitelvesztés is súlyosabb, mint számos szomszédunknál, ezért erősödik ennyire a Jobbik. Ez a fő ok.

De hozzájárul ehhez egy másik dolog is: éppen az, hogy miközben a demokratikus pártok bojkottálták a Jobbikot, a sokak által demokratikusnak hitt Fidesz nem. Éppen ellenkezőleg: politikusai mindig nyitottabbak a Jobbikra, mint a baloldalra. Tessék összehasonlítani, hogyan válaszol Orbán az Országgyűlésben Vonának és hogyan Mesterházy Attilának! A Fidesz kezében levő közmédia konstruktív ellenzékiként mutatja be a Jobbikot, politikusainak ugyanúgy alákérdez, mint a fideszeseknek, kíváncsinak mutatja magát szakpolitikai javaslataikra, miközben a demokratikus pártok politikusait lejárató módon, ellenségesen faggatja, a hírműsorokban pedig deviánsként, bajkeverőként, bűnözőként ábrázolja őket. A bojkott hiánya, a barátságos kezelés okán azt gondolhatják az emberek: ugyan miért ne hihetnének a Jobbik politikusainak, akik azt mondják, amit ők is éreznek, akik olyan javaslatokkal állnak elő, amelyek könnyítenének a sorsukon. Nem is nagyon különbözik mindaz, amit mondanak, a Fidesz által mondottaktól, csak ők nem lopnak, mint a Fidesz és a szocialisták, miért ne lehetne rájuk szavazni? Ha most demokrata politikusok is leülnek velük egy asztalhoz vitatkozni, még inkább szalonképessé teszik őket anélkül, hogy bárkit meggyőzhetnének arról, hogy nem szabad az újnáciknak hinni.

Ráadásul az is lehetséges, hogy a Jobbik az EP-kampányban is mosolygós arcot vág majd, mint a most véget ért kampányban, és nem veszi elő a zsidózást, cigányozást, hanem csak a bankokat támadja a devizahitelek miatt, a hazai vállalkozások segítését ismételgeti majd a multikkal szemben, vagyis alig különbözik majd a Fidesztől és az LMP-től. Elvégre öt év alatt már eléggé beverte a köztudatba, hogy mit gondol a zsidókról és a cigányokról, a megcélzott választók ezt jól tudják. Akkor békésen el lehet velük vitatkozni a devizahitelekről és a munkahelyteremtésről. Mire következtethet ebből az egyszeri tévénéző?

Kedves együttes, PM-es barátaim, gondoljátok át ezt még egyszer!

Bauer Tamás közgazdász, a Demokratikus Koalíció alelnöke