Szabó Magda vallomása Virágvasárnapról (Ókút című regény részlete)
De a legszebb, az örök, az igazán üdvösséges, a kettőnk - apám és én -
közös titkaként kedvenc ünnep mégsem a karácsony volt, hanem egy kisebb
jelentőségű nap, egy másik ünnep voltaképpeni előkészítője, bevezetője, a
virágvasárnap. Apám nemigen hívta ezen a néven, gyerekkoromban minden
idegen szót hűségesen utána mondtam, ezt is így
jegyeztem meg, ahogy ő tanította: Palmarum. Miért szerette annyira,
fűződött-e ifjúságában valami különleges élmény hozzá, vagy egyszerűen
csak mindig örömre kész természetét ragadtatta el, hogy olyankor
többnyire már jön a tavasz, kivirítanak a kertjében ápolt virágok,
illatozni kezd a föld, más lesz a napok színe, jönnek a böjti szelek,
hozzák a langyos esőket, nem tudom. Mi köze volt hozzá, mit vállalt
végül is a húsvét ideológiájából, sose jöttem rá, szenvedélyes, de
mindig szemérmes egymáshoz ragaszkodásunk alaptörvénye volt, hogy
egyikünk sem kérdezett a másiktól semmit, amiről a másik nem jelezte,
hogy szívesen nyilatkoznék. Hogy protestantizmusa valami egészen
specifikus, a maga gondolkodásához szabott, cseppet sem ortodox valami
volt, azt lehetetlen lett volna észre nem vennem, hogy hitünk teológiai
tételeit csak részben fogadta el, s bizonyos kérdésekben meglepő
módosítást végzett Kálvin tanain, abból se csinált titkot. Néha már azt
hiszem, a virágvasárnapban egyszerűen a nagy tablót szerette, az óriási,
százszor elképzelt látomást, a Megváltót váró sokaság képét, és
Krisztus nagy királyt, aki bekocog halála színhelyére, jól tudva, mi vár
rá, s mi felé halad egy jámbor kis szamár hátán átvágva ugyanazon a
tömegen, amely nem sok idő múlva hasonlóképpen megbámulja, és a
Golgotára kíséri. A nagy király jön, hozsanna, hozsanna, zeng a kiáltás
előtte-utána, zöld ágakat szeldelnek útjára, békességet hoz népe javára.
Áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe...
Ha apám énekelte, mindig láttam, amit énekelt, ott álltak azok a
jeruzsálemiek az út mentén, erősen süt a nap, kiáltani szeretnék
Jézusnak, milyen gyalázat, hogy nem lovat adtak alá, ez is csúfság,
nálunk minden gazdának van lova, szólni kellene, nagyot sikoltani,
menekülj, kedves Jézus, áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa
léptünk az Isten kedvébe, és kiáltok is belül és önmagamban, de Jézus,
sajnos, nem hallja meg, csak kocog a szamarán, mi meg énekelünk, és
mindenki velünk énekel, kinn az ég és a habos fellegek és a kert,
amelyben kibomlottak a lombok, és már nyílik a virág. De hogy merre
lehet az a Jeruzsálem? Jóval messzebb, mint a Nagyerdő, túl lehet az
Pallagpusztán is.
-----------------------------------------------------------------------------
Kép: Pietro Lorenzetti: Jézus bevonulása Jeruzsálembe (1330)
Kommentáld!