Róma – Andrea Gagliarducci olasz újságíró a Mondayvatican.com című, angol nyelvű blogjában a katolikus egyház állapotát elemzi, jelen írásában külön kitérve Magyarországra.

A pápa volt diákjaiból álló Ratzinger Schulerkreis ez évi találkozójának témája az új evangelizáció.

A Ratzinger-Schülerkreis, azaz Ratzinger Diákkör keretében évente egyszer találkozik a ma XVI. Benedek néven ismert teológiaprofesszor és egykori diákjai, s minden évben új témát vitatnak meg.

Az első ilyen találkozót akkor tartották, amikor Joseph Ratzinger még Regensburgban professzoroskodott. Mikor müncheni érsek lett, hallgatói arra kérték, folytassa, s ő a kérésnek eleget tett. Az eseményt évenként megrendezték azután is, hogy Rómába utazott, és elfoglalta a Hittani Kongregáció prefektusi posztját. A találkozókat jellemzően kolostorban tartják, egy-egy hétvége alkalmával. A mostani helyszín Castel Gandolfo, ahol a pápa nyári vakációját tölti.

XVI. Benedek pápaságának legfőbb témája az új evangelizáció. XVI. Benedek május 31-én az új evangelizáció elősegítése tárgyában mondott beszédet a Főpapi Tanács első plenáris ülésén, arra kérve annak résztvevőit, „tegyék intenzívebbé a missziós akciót” és legyenek „eredendően hitelesek”. Ez volt XVI. Benedek irányvonala már 2000-ben is, amikor katekézist tartott az evangelizációról.

Az új evangelizáció az egész világgal foglalkozik, legfőképp azonban a nyugati posztkereszténységnek szól. A zsidó eredetű kereszténység a pogány világot meghódítva kelet felé terjedt, Irakba, Indiába és Kínába. Most visszatér eredetéhez, s a Dél népei, kultúrái és országai dominálják.

Másfelől azonban a nyugati társadalom precedens nélküli világiasodás útján halad. A történelemből kirekesztették Isten fogalmát, de ez annak visszautasításához vezet, hogy egyesek hinni tudnak Istenben, s a benne való hitet mindennapi életükbe be tudják hozni. Mindez a vallásszabadságról szól, amelyet még mindig polgári jogi problémákkal kevernek.

Csak vessünk egy pillantást arra, ami Máltán lejátszódott. XVI. Benedek tavaly járt Máltán. Máltán a kereszténység szerepe olyannyira fontos, hogy az apró sziget volt – mostanáig – a világ utolsó országa, ahol nem lehetett legálisan sem abortuszt csináltatni, sem válni. Málta volt ebben az értelemben a rendkívül elvilágiasodott Európa utolsó katolikus bástyája. Ez a bástya most megingott, mivel népszavazáson fogadták el a válást engedélyező törvényt. A lakosság 54 százaléka szavazott a válás mellett, noha a válást ellenző szervezetek agresszív kampányt folytattak. Meddig tarthat még az abortusz tilalma? Portugália – egyike az utolsó országoknak, ahol az abortuszt nem legalizálták – csak néhány évvel ezelőtt fogadta el a terhességi törvény eltörlését.

Milyen lesz Európa a következő ötven évben? Ha Európa jövőjére vagyunk kíváncsiak, sokan azt javasolják, vessünk egy pillantást a Cseh Köztársaságra. A Prágai Tavaszt, majd a kommunizmus ellenzékét katolikus mozgalmak vezették. Most azonban – az utolsó adat szerint – a cseh lakosság 73 százaléka vallja magát ateistának.

Mutatkoznak azonban jelei annak, hogy tér nyílik a vallási identitás újjáéledése előtt, vagy – legalábbis – valami más, vallásosabban orientált dolog van bekövetkezőben. David Cameron brit miniszterelnök bírálni kezdte a Nagy-Britanniára jellemző multikulturális modellt. A 2005. július 7-i londoni terrortámadás még ma is sok brit emlékezetében eleven. Sokakra mély benyomást tett, hogy a támadást bevándorlók másodgenerációs gyermekei tervelték ki és hajtották végre. „Állami multikulturalizmus címszóval bátorítottunk különböző kultúrákat arra, hogy másként éljenek, egyik a másikától és a főáramtól elkülönülve. Nem voltunk képesek egy olyan társadalom képét felvázolni, amihez mindnyájan tartozhattak volna.”

Az új jelenség Spanyolországban (ma már terjed Írországban, Görögországban és Franciaországban is) az indignadók menete. Egy „eredeti” mozgalom született – mint azt egy elemző mondta – az állam internetes kalózkodás elleni gyűlölt törvényével szemben, amit dühödten ellenez a szabad letöltést kulturális jogként értelmező spanyol ifjúság, és általános mozgalommá lett a korrupt politikusokkal szemben.

Ám valami több is volt a madridi Puerta del Solig menetelő csaknem húszezer ember mögött, akik azt állították, a tér „a Cañada Real legelő ösvényein terül el; jogunk van itt aludni”, azaz védelmet követeltek egy tizenharmadik századi – a környezetvédő csoportok által még mindig szenvedélyesen védelmezett – királyi dekrétum alapján, amely kimondja, hogy a pásztoroknak nyájukkal egyetemben jogukban áll három egymást követő éjszakát eltölteni az országot behálózó sok száz ősi legeltető útvonal bármelyikén, még akkor is, ha azok nagyvárosokon, adott esetben Madridon haladnak át.

Senki sem tudja, kik voltak az indignadók, miután legtöbbjük a semmiből bukkant fel: egyetemi diplomával és jó kapcsolatrendszerrel rendelkező húszas-harmincasok, akik közül sokan még szüleikkel laknak, s akik valamennyien rendkívül aggódnak amiatt, hogy a buborék kidurranása utáni Spanyolország igen keveset, vagy épp semmit nem képes nekik ajánlani, amikor tombol a munkanélküliség, és a kétes részmunkaidős foglalkoztatás válik normává. A spanyol ifjúságot még a virágzás éveiben is leginkább rövidtávú szerződésekkel foglalkoztatták, plusz javadalmazások nélkül. Megszégyenítésüket sommázták az olyan címkék, mint a mileurista (havi ezer eurót kereső), vagy a ni-ni (nem dolgozik, de nem is tanul). A Puerta del Solról hiányoztak a politikai pártok, még a kommunista-zöld Baloldali Egység is, melynek programja az indignadók követeléseit visszhangozza. Nem mentek el a nagy szakszervezetek sem.

Ez az általános nyugtalanság mutatkozott meg a legutóbbi spanyol választásokon is. Zapatero elkötelezettsége a melegházasság, a mesterséges megtermékenyítés és a béranyaság legalizálására, a közjogi házassági törvény, valamint másfelől a „kápolnák háborúja”, amire kormányzása alatt került sor – nyilvánvalóan nem Zapatero volt közvetlenül felelős, még akkor sem, ha a kápolnák háborúját eszméi közvetlen következményének tartják –, kárt okoztak a Zapatero-kormánynak, amelyet az emberek azzal vádoltak, képtelen a gazdaságra gondot viselni. A Zapatero-kormány azonban nem hiába létezett, mivel sokan ma már közömbösek a vallással szemben.

Magyarországon a kereszténység visszavette a szerepét. Magyarország új alkotmányának preambuluma Istenre és a kereszténységre mint az ország „egyesítő elemeire” hivatkozik. Magyarországon a politikai nemzetet az etnikai nemzettel azonosítják, diszkriminálva az országban lakó nem magyar kisebbségeket. Az Alkotmány szavazati jogot ad a szomszédos országokban élő magyaroknak, ami összezördülést eredményez a jelentős magyar kisebbséggel rendelkező Szlovákiával és Romániával.

Az alkotmány végül el fog vezetni az abortusz törvényi tilalmához, mivel kijelenti, hogy „a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”. Továbbá szűkíti az Alkotmánybíróság kompetenciáját, mivel gazdasági és szociális ügyekkel a Bíróság nem foglalkozhat; kiterjeszti a bírósági hatalom fölé a végrehajtói hatalmat, így a bírósági hatalmi ág nem annyira független, mint korábban.

Az alkotmányt a közép-orientált magyar Fidesz párt írta. A Fidesz a 2010-es választások nyerteseként a parlamenti helyek kétharmadát kapta meg. Hála mindent elsöprő többségének, sikeresen átvészelte az ellenzék alkotmányreformmal kapcsolatos bojkottját, miként néhány más kisebb lázongást is. Ez az új charta, mondta a Fidesz szóvivője, „teljessé teszi az 1989-ben kezdődött demokratizálódást, amikor Magyarországon a kommunista rezsim összeomlott”. A Parlament nagy többsége megszavazta az új alkotmányt, ám a szélsőjobboldali Jobbik nem, és ez jelzés arra nézve, hogy nem pusztán keresztény-konzervatív ez az alkotmány.

Figyelemre méltó, hogy miközben a magyar törvényhozás keresztény orientációjú új alkotmány felé fordult, a Magyar Püspöki Kar megváltoztatta az Igazság és Béke Bizottság nevét Caritas in veritate Bizottságra. A püspökök azt állították, a bizottság átkeresztelésével a pápai enciklika előtt kívántak tisztelegni. Ám az enciklika – amelyet többen írtak, és amit gyakran misztifikálnak a liberális konzervatív szárny oldaláról (pl. Michael Novak és az Akció Intézet megannyi tanulmánya) – csak egy része az Egyház szociális doktrínájának, s ez az átnevezés az egyházi szociális doktrína egyfajta meggyengítéseként is felfogható. Caritas in veritae a neve az Európai Püspöki Kar egyik bizottságának is, és így hívják a római Università Lateranense – a pápai egyetem – Akció Intézet által támogatott kutatási területét is. A Magyar Püspöki Kar ellenpozícióban akart volna kerülni az új alkotmányi chartával? Vatikáni bennfentesek nem kívánják ezt a lehetőséget cáfolni.

Mi a helyzet Olaszországgal? Camillio Ruiny bíboros próféciája – a kardinális, az Olasz Püspöki Konferencia volt elnöke néhány barátjával ismertette ezt a jövendölést – az volt, hogy maga Itália is egyfajta Zapatero-korszakon megy át, ha nem is annyira drasztikus formában. Ennek több jele van: Milánóban és Nápolyban is volt kommunistát választottak meg polgármesternek (de nagyon hálásak don Luigi Giussaninak, az Áldozás és Feloldozás megalapítójának), s egy volt bíró lett az anti-politika bálványa. A politikai közömbösség a vallási közömbösséget táplálja, miközben azok a pártok, amelyek szilárd hagyománnyal számolhatnak, nem elég erősek ahhoz, hogy a társadalmi vita résztvevői legyenek. A vallási közömbösség közben valóságos betegségként önti el egész Európát.

Ezért van szükség új evangelizációra. Maga a pápa a Bíborosok Tanácsával akarta az Új Evangelizációt meghirdetni. XVI. Benedek arra bátorította a Bíborosi Tanács tagjait, hogy külön járuljanak hozzá a tizenharmadik püspöki szinódushoz, amelyet 2012 októberére terveznek „az új evangelizáció és a keresztény hit átadása” jegyében. Felmerülhet a kérdés, létezhet-e új evangelizáció az egyházi szociális doktrína nélkül. Rodriguez Maradiaga bíboros az egyházi szociális doktrínát „a világ legjobban őrzött titkának” tartja. Annyira jól őrzik, hogy nincs nyoma a moturoprio Ubicumque et Semperben sem, amely az új evangelizációra kijelölt új főpapi tanácsot hirdeti meg.

„A jelenlegi válság”, mondta XVI. Benedek, „magában hordozza Isten kirekesztését az emberek életéből, a keresztény hit iránti általános közömbösséget és annak a közélet központjából való kiszorítására tett kísérletét. Az elmúlt évtizedekben még lehetett találni egyfajta általános keresztény érzékenységet, amely egyesítette a kultúrájukat formáló hit árnyékában nevelkedett egész nemzedékek közös tapasztalatát. Ma sajnos a szétforgácsolódás egy olyan drámájának vagyunk tanúi, amelyben többé nem ismertetik el egy egyesítő hivatkozási pont; gyakorta megtörténik, hogy az emberek szívesen tartoznának az Egyházhoz, de erősen befolyásolja őket a hitükkel ellentétben álló életvízió.”

Ez a vízió most megbukhat. Itt az ideje, hogy új, igazi kereszténység jöjjön?