A 19. század 1815-el kezdődött, a 20. század 1914-el,a 21.-ik század 1989-el. A január elsejével beálló 2014-es év sem január elsején fog elkezdődni, hanem az előttünk álló választás napján, nem tudjuk még pontosan, mikor.
A történelem alakulásában, különösen a politikában, a véletlennek mindig nagy szerep jut. Ezek közé tartozik a biológiai véletlen is. A rendszerváltás óta krónikus államférfihiányban szenvedtünk. Nem volt egy Nelson Mandelánk, aki teljesítményeivel szerzett tekintélyével akadályozta meg egy alig felszabadult országban a fegyveres vagy fegyvertelen polgárháborút, s megteremtette a nemzet egységét. Tapasztalatlan, néha jóindulatú, az ország érdekeit számon tartó, a demokrácia szabályait tiszteletben tartó, de tehetetlen, kapkodó politikusainkkal együtt kaptunk személyes érvényesülésüket mindenek fölé helyező, korrupt politikusokat is, de a tiszteletre méltók és a tiszteletre nem méltók egyike sem volt képes megakadályozni az ország kettészakadását, ezt a belsőnkbe telepített Mohácsot. Ahelyett, hogy tettük volna közös dolgainkat, egymásra acsarkodtunk, ki jobban, ki kevésbé.
Politikában nemcsak a bűnért jár büntetés, hanem a hanyagságért, a felelőtlenségért, az elszalasztott lehetőségekért, az önteltségért, a felületességért, az oda nem figyelésért, halmazati hibákért is. Különösen azért, ha a politikusok nem vetnek számot saját országuk történelmi múltjával, annak hagyatékával, honfitársaik anyagi, pszichológiai és ideológiai állapotával.
2010-ben eljött a történelmi elszámoltatás órája. Nem a Budai kezdeményezte gyűlölet és számítás motiválta elszámoltatásé, hanem a történelmi elszámoltatásé. Nem kell az Orbán kormánynak senkit sem börtönbe csuknia, mivel ennek a kormánynak a puszta léte maga az elszámoltatás. Minden korábbi kormány elszámoltatása. Történelmi büntetés az elmulasztottakért.
Minderről nem érdemes most hosszan elmélkedni, hiszen ez minden héten megtörténik, de tisztába kell lenni ezzel az adóssággal ahhoz, hogy elkezdjük visszafizetni. Termékenyebb azon gondolkozni, hogy milyen forrásból fizethető vissza ez a történelmi adósság és hogyan.
A 2014-es év kétesélyes, minthogy a választás is kétesélyes. Nem egyenlő mértékben az. De miután a politikában a véletlen nagy szerepet játszik, mindkét eséllyel is csak "hangulati" szinten lehet számolni. Ez a választás nem csak választás, hanem egyben válaszút is.
Egyes szereplők vagy megfigyelők tekintetüket egy létező vagy lehetséges "karizmatikus" politikai szereplőre szegezik, tőle várják a sikert, esetleg még a megváltást is. Ezt veszélyes megközelítésnek tartom. A demokratikus politikus nem azért lesz demokratikus politikus, mert karizmatikus, hanem azért tesz szert különleges megbecsülésre, tiszteletre és elismerésre, azért lesz autoritása, azaz tekintélye, mert jól végzi a demokratikus politikus dolgát. Mint például Angela Merkel. Aki karizmával jut a politikai létra tetejére, annak többnyire diktatórikus igényei vannak, az többnyire katasztrófát idéz elő és rosszul is végzi, mint Mussolini. Egy politikust ki kell próbálni. Hiszen ez is egy szakma, egy igen fontos és felelősségteljes szakma, melynek manapság ugyan nincs becsülete, de jobb lenne, ha lenne. Azaz jó lenne nálunk is olyan politikusokat látni, akik a demokratikus szabályok betartásával erősítik meg, emelik fel - mind anyagilag, mind szellemileg - a nemzetet.
Lesz-e ilyen politikusunk? Nem tudhatjuk, csak remélhetjük. De csak akkor lesz, ha a magyar lakosság ráébred arra, hogy ilyen politikusra, nem pedig vakon követhető, őket gyermekként kezelő vezérre van szüksége.
Kant szerint három kérdést kell feltennünk. Mit tudhatunk? Mit kell tennünk? S végül: mit remélhetünk?
Nos: mit tudhatunk? Azt tudhatjuk, hogy Magyarország polgárai válaszúton állnak, akár tudják ezt, akár nem. De akkor mi honnan tudhatjuk, hogy válaszúton állunk, s különösen azt, hogy milyen válaszúton?
Ki az a "mi", akinek a nevében itt és most ezt leírtam, s a következőket leírom? Mondjam azt, hogy a Népszava olvasói? Ez túl szűk lenne. Vagy a liberálisok és a baloldaliak? Ez megközelíti ezt a kört, de szintén szűkebb annál. Hiszen ehhez a "mi"-hez számítanak azok a konzervatívok is, akiknek fontos a szabadság, a törvényesség, a demokratikus intézményrendszer, a hatalom megosztása, az Európához tartozás, a magántulajdon védelme, a társadalmi szolidaritás.
Mindenki ehhez a "mi"-hez tartozik, akiknek fontos a második Orbán kormány megdöntése? Nem egészen. Hiszen zászlójára tűzte ezt a rasszista jobboldal is, akikhez "nekünk" semmi közünk.
Mi vagyunk tehát azok, akik nemcsak tudjuk, hogy Magyarország válaszút előtt áll, s azt is,hogy mit-kit nem szabad választania. A Fidesz-KDNP szövetséget nem szabad választania. Nem azért, mintha az ő soraikban nem lennének tisztességes emberek, vagy akár tisztességes politikusok is, hanem mert mindannyian, amennyiben e pártok tisztségviselői, az Orbán Viktor diktálta politika végrehajtói.
Abban, hogy milyen politikát kellene folytatni, a "mi" nem egységes. Megéltem én már valami hasonlót. Mikor 1956 októberében az utcán masíroztunk, mind egyértelműen tudtuk, hogy mi az, amit nem akarunk, mi az, amire nemet mondunk, de nem értettünk egyet abban, hogy mit akarunk. Voltak köztünk szociáldemokraták, kereszténydemokraták, kisgazdák, reform-kommunisták, parasztpártiak, és a "nem"-ben mindannyian egyek voltunk. Előbb jön a "nem", s csak aztán az "igen"
Tehát, mit tudhatunk? Nem tudhatjuk, hogy mi fog történni, ha az ország lakossága mégis a jelenlegi urait választja vissza. De sejteni sejthetjük. Egyesek, tudom, a Fidesz-uralom konszolidációjára tippelnek. Arra, hogy megelégedve az eddig megszerzett hatalommal a kormány, s főleg a kormányfő engedékenyebb lesz, több tekintettel az ellenzékre, tehát rugalmasabbnak, simulékonyabbnak fog bizonyulni. Én ebben a magam részéről sem nem hiszek, sem nem bízom, mivel nem tartom valószínűnek.
Konszolidáció két esetben lehetséges. Az első eset, amikor polgárháborús helyzet áll fenn, nyílt, többnyire fegyveres erőszak tombol. Ilyenkor a konszolidáció annyit jelent, hogy a hatalmon lévők felszámolják az illegális erőszakot, s "békésen" legalizálják hatalmukat. Ilyen volt a Bethlen-féle konszolidáció. A második eset logikája is hasonló. Kádár János a 60-as években "konszolidált". Azaz amikor hatalmát annyira megszilárdította, hogy ellenállásra már nem is volt mód, amikor már helyükön voltak az erőszakszervek és a besúgói hálózatok, megengedte magának az amnesztiát is.
Az Orbán-kabinet egyelőre, azaz 2014 elején még nem érte el a hatalom központosításának azt a fokát, melyben megengedhetné magának a konszolidációt. Pontosan ellenkezőleg. Győzelme, főleg kétharmados győzelme esetén előreláthatóan folytatódna a hatalom centralizációjának és koncentrációjának az a dühe, ami az eddigi kormányzását jellemezte. Nem konszolidációra, hanem további eszkalációra van kilátásunk. S miután határon kívüli eszkalációra, azaz hódító és könnyen megnyerhető háborúra ma nincsen mód, az eszkalációnak a politika, a gazdaság, a kultúra, s a mindezt átölelő demagógia területén kell folytatódnia. Az oligarchák hízásának a populista szövegek nem fognak gátat szabni. A nacionalista demagógia egyre hangosabb lesz, hogy elfojtsa a nyomorban élők jajszavát. Mindenki focizni fog, munkára harcra készen. A szabadság kedvelőire nem várhatnak derűsebb napok.
Hogy mi lesz, ha az ellenzék győz (ami nem valószínű, de nem is kizárt) azt sem tudhatjuk, de egyet-mást sejthetünk. Így azt, hogy nehezebb helyzet előtt fognak állni, mint magyar kormány 1990 óta bármikor. Hogy kivételes okosságra, inkább bölcsességre, megértésre lesz szükségük ahhoz, hogy a helyzeten úrrá tudjanak lenni, s arra az útra lépjenek, amelyen ha nem is mindent, de sok mindent elölről kell kezdeni. Deák Ferenc egyszer azt mondta, hogy a rosszul begombolt mellényt ki kell gombolni. Egy új kormánynak nemcsak ki kell gombolnia a végzetesen rosszul begombolt mellényt, hanem el kell kezdenie jól begombolnia is.
Kant második kérdése - "mit kell tennünk?" - a morálra, az etikára, s a politikai etikára utal. Hát igen, mit kell tennünk? Erkölcsöt és etika-oktatást prédikálni hagyjuk a képmutatókat. Ha politikáról beszélünk, akkor politikai erkölcsről is beszélünk. Ebben két évszázad óta mindmáig három érték vezérel: szabadság, testvériség (azaz szolidaritás), egyenlőség. A szabadságunk szerves részei és kifejeződései a szabadságjogok: sajtó-, vallás-, lelkiismereti szabadság, a szabad piac, a véleménynyilvánításhoz és a tulajdonhoz való jog. A szolidaritás értékének szerves része a termelt javak újraelosztása, az oktatáshoz, a gyógyításhoz, a tisztes nyugdíjhoz való jog, a gyermekek jogai, a munkához vagy tisztes munkanélküli segélyhez való jog, a személyiség, az individuum egyediségének megbecsülése. Az egyenlőség értékének megnyilvánulási formái a törvény előtti egyenlőség, az egyenlő munkáért, teljesítményért járó egyenlő anyagi és erkölcsi elismerés. Ezek és egyéb, fel nem sorolt jogok ütközhetnek egymással, de bármelyiknek juttatja egy kormány az elsőbbséget, a másik jogosságát elismerni kötelessége.
Az ezen értékekhez való hűség nem szavakban, jókívánságokban, nem deklarációkban, hanem intézményekben testesül meg. Intézményekben, melyeket az Orbán kormány teljesen vagy részlegesen szétvert, s melyeket a maguk teljességében vissza kell állítani. Mindhárom érték gyakorlásához hozzátartozik a privilégiumok megszüntetése. Ehhez azonban nem elég egy tollvonás, hanem sokkal több kell: a három demokratikus érték, s azok intézményeinek megismertetése és elismertetése Magyarország polgáraival és iskolásaival, hogy védelmük és gyakorlásuk "természetes" legyen. Ha ide eljutnánk, az Orbán-féle kormányok nem számíthatnának sok szavazatra, legalábbis egy időre.
Kant harmadik kérdése: mit remélhetünk? Remélni sok mindent lehet, akár a túlvilági boldogságot is. De mit remélhetünk ma, itt, Magyarországon, az éppen elkezdődő, egyelőre még szűz 2014es évre?
Itt már csak egyes szám első személyben beszélhetek. Reménykedem a demokratikus ellenzék győzelmében. Reménykedem a győztesek bölcsességében. Reménykedem abban, hogy nem lesz sem bosszú, sem büntetés, sem számonkérés, sem elszámoltatás. Reménykedem a demokratikus szabadságjogok tiszteletben tartásában, a fékek és ellensúlyok rendszerének helyreállításában, egy erős, többszínű parlamentben, egy erős alkotmánybíróságban, egy konszenzus alapján megfogalmazott, hosszú távra alkotott új alkotmányban, a jövedelmi "olló" szűkítésében, egy mind személyes, mind intézményekben rögzített szolidaritásban. Reménykedem abban,hogy a politikai ellenfelek - miután jól kiveszekedték magukat - barátságosan leülnek egymással iszogatni és beszélgetni. Reménykedem egy európai Magyarországban, mely arra büszke, ami a büszkesége, és nem arra, ami a szégyene. Reménykedem egy jó hangulatú országban, ahol minden fiatal és öreg lehetőséget kap arra, hogy megálmodja életét és méltóságban élhet. Reménykedem abban, hogy végre sikerül majd a Deák Ferenc emlegette mellényt jól, rendesen, hosszú és békés időre begombolnunk.
Isten - vagy a sors - minket úgy segéljen.
Heller Ágnes
Kommentáld!