Nem könnyű demokratának lenniEgyre gyakrabban halljuk az MSZP vezetőitől, milyen fontos, hogy megakadályozzuk a Fidesz kétharmados többségét, noha a Fidesz és a Jobbik közös kétharmadát – amit sokkal nagyobb rossznak tarthatunk hazánk demokratikus jövője és külföldi megítélése szempontjából –, már nem akadályozhatja meg.

 

Olyasmit is hallunk, hogy mindenképpen erős ellenzék lesznek: készek megvédeni mindenkit – gondolom azokat, akiket ők hagytak magukra. Készek ráütni (átvitt értelemben persze) bizonyos kezekre. De ha nem lesz a Fidesz és a Jobbik ellenzékének a képviselői helyek egyharmadánál több mandátuma, akkor bizony még az alkotmányra emelt kezet sem állíthatják meg. A felsőház vagy a csendőrség összetételébe, hatáskörébe sem lesz beleszólásuk.

A hetente vagy háromhetente, talán nem egészen üres ház előtt nekik megengedett napirend előtti felszólalások talán nyújthatnák a demokrácia látszatát, sőt egyesekben kelthetnék a nem teljes elhagyatottság érzetét, ha ezeket a nagyközönség elé tárná, hatásosan értékelné a média. Főleg a legszélesebb nyilvánosságot elérő televízió. De erre aligha számíthatunk, miután az elmúlt nyolc évben talán világviszonylatban is hallatlan jobbra tolódás ment végbe a magyar médiában.

Igaz, az MSZP vezetőitől egyre gyakrabban hallhattuk, hogy követtek el hibákat, de még az elmúlt évben, hónapokban is csak hibát halmoztak hibára. Közülük szerintem a legnagyobb az, hogy – amikor már a napnál is világosabb volt, hogy nem jutnak kormányra – egy miniszterelnök-jelölt köré építették a kampányukat. Magánbeszélgetésekben MSZP-vezetőknek és a médiában többször is kifejtettem (Konstruktív ellenzék kerestetik. Élet és Irodalom, 2009. november 20.; Az utolsó pillanat nyerő stratégiája. Galamus.hu 2010. április 6.), hogy sokkal reálisabb és nyerőbb lett volna az esélytelen miniszterelnök-jelölt helyett olyan listavezetőre építeni a kampányt, aki hitelesen képes vezetni egy konstruktív ellenzéket. Ez a számukra akkor még elérhető – a mandátumok legalább harmadát igénylő – szerep minden demokráciában nélkülözhetetlen.

 

Az MSZP vezetői elutasították ezt az elképzelésemet, mondván: a győzelem feladását jelenti, és a biztos vereséghez vezet, ha miniszterelnök-jelölt nélkül indulnak. Elfelejtették, hogy éppen ők legnagyobb győzelmüket 1994-ben miniszterelnök-jelölt nélkül érték el. Most is megszerezhették volna így a képviselői helyek több mint egyharmadát, mert azok a balliberálisok, akik a további kormányzás vágyának látszatára is csak úgy válaszolhattak: „azt már nem”, elegendő büntetésnek tarthatták, ha az MSZP ellenzéki szerepbe szorul. Ők meggyőzhetők lettek volna, hogy e szerep hatásos vállalása nem a párt vezetőinek kicsinyes érdekeit, hanem a demokrácia ügyét szolgálja.

A választás legnagyobb nyertesének az LMP-t tarthatjuk, amely minden várakozásnál több mandátumot szerzett, pedig – vagy éppen mert – nem volt miniszterelnök-jelöltje. Az emberek általában jobban szeretik a lehetőségeit helyesen felmérő önbizalmat, mint a magát túlértékelő nagyképűséget.

Még most is egyre csak a kétharmad megakadályozásáról hallunk: mert jön a mumus. Sok kiábrándult polgár jogosan azt mondja erre: „Megérdemlitek!” Vagy éppen az elmúlt évek destruktív ellenzékiségére emlékezve, jobb időkre számítanak számottevő ellenzék nélkül. Ennek ellensúlyozására minduntalan annak kellett volna elhangzania, hogy a demokráciákban elengedhetetlen a hatásos, konstruktív ellenzéki szerep. Bár a konstruktív szó mind gyakrabban el is hangzott, arról nem győzték meg a választókat, hogy – miután az egész haza elég kárt szenvedett a nyolc éven át mindenre nemet harsogó, a legkorlátozhatatlanabb szélsőséget létrehozó, destruktív ellenzékiségtől – az MSZP megtanulta a leckét, és képes lesz ellenzékben konstruktívan politizálni.

Miután pedig világossá vált, hogy az MSZP egyedül nem érheti el az egyharmadot, mindent meg kellett volna tennie, hogy a lehetséges szövetségesek bekerüljenek a parlamentbe. Ehelyett ellenük fordult, aztán pedig a visszaléptetések „gesztusával” alázza meg azt a mozgalmat, amely a politikai mutyizások ellen jött létre.

Azt kell gondolnom: nem a lehető legdemokratikusabb parlament elérését tartja legfőbb céljának az MSZP. Ha a második fordulóig sem látom bizonyítékát az ellenkezőjének, képtelen leszek rájuk szavazni. Attól félek, hogy a választások után – egy alkatomnak megfelelő, számottevő párt létrejöttéig – politikai árvának kell majd tartanom magam, és ezzel aligha leszek egyedül. Akkor pedig mi mást tehetünk mi, elárvultak, mint hogy összefogunk: kiállunk egymásért. Fórumokat teremtünk magunknak. Fogjunk össze egymásért, de ne valami ellen. És itt elértünk a demokrácia legnehezebb leckéjéhez: nehéz még kimondanom is, de el kell fogadnunk a többség által megválasztottat mindannyiunk miniszterelnökének.

Felejtsünk el mindent, amit sérelmeztünk a múltban. Nekem sem lesz ez könnyű – de talán könnyebb, mint a legtöbb hazai elárvultnak –, hiszen jórészt az USA-ban szocializálódtam. Ott természetesnek tartottuk, hogy a vezetés elnyeréséért mindent bevető politikus a megbékélés, az összefogás híve lesz, miután győz. És minél nagyravágyóbb, annál inkább, hiszen történelmi megítélése a társadalom összességének sikerétől függ, amit saját sikerének könyvelhet el. Természettudósként azt is jól tudom, hogy a csoportokban élő állatoknál a vezetésért vívott ádáz küzdelem elkerülhetetlen a békesség fenntartásához a következő ciklusig. Sőt, az új vezér annál megbékéltebb és békéltetőbb lesz, minél ádázabb harccal minél meggyőzőbb győzelmet ért el. Mi sem vagyunk rosszabbak az állatoknál.

Orbán Viktor, az utóbbi hónapokban sok jelét adta – főleg ellentmondásaival –, hogy új utat keres. Én legelvadultabb korszakában sem hittem, hogy egyedül a hatalomvágy hajtja (Az Orbán-jelenség. HVG, 2006. március 16.), sőt úgy véltem: sokkal inkább a túlzott szeretetvágy jellemzi. (Ez persze nem teljesen veszélytelen: legkönnyebben úgy győzhetem meg magam, hogy minden ember szeret, ha azt vallom: aki nem szeret, nem ember.)

Orbán Viktor legalább olyan összetett, nehezen átlátható személyiség, mint bármelyikünk. Hiszek abban, hogy nem balkáni vagy bizánci, hanem európai – esetleg majd magas uniós tisztségre is alkalmas –politikus akar lenni. Ezt leginkább úgy érheti el, ha valóban „háromharmadunk miniszterelnöke” lesz. Ez rajtunk is múlik. Nem könnyű demokratának lenni, de ha elveink feladása nélkül a többség választottját elfogadjuk mindannyiunk miniszterelnökének, akkor könnyebben válhat azzá, ha nem is nézeteinkkel azonosulva, de a gazdagító sokszínűséget elfogadva.

 

A szerző:Bitó László író, ny. egyetemi tanár