mi sportolók. Nemcsak az Ultrabalaton 212 km-es futóversenye miatt voltak útlezárások és kellemetlenségek, hanem akkor volt a Tour de Pelso kerékpáros verseny is a tó körül, de Keszthelyen is volt egy triatlonverseny. Az Ultrabalatonon több mint 3000 induló volt, ebből mindössze 181 fő egyéni, a többiek csapatban, de a Pelson is voltak pár ezren, főleg a Keleti-medence kerülő rövidebb távon, és ehhez a sok ezer emberhez jött még hozzá a kerékpáros és autós kísérők hada is. Így hát volt egy kis tumultus az amúgy botrány szűk bringa úton főleg Kenese és Füred között, ahol a futókkal szembejött a több ezer amatőr bringás is.

De megoldottuk, elfért mindenki, és számomra meglepetés, hogy milyen kellemes hangulatban zajlott mindez az autósok részéről, akik türelmesen vártak, míg a futók átkelnek a főúton, sőt, sok esetben még integettek és buzdították is őket. Jómagam kerékpáros kísérőként vettem részt az Ultrabalatonon, egy barátomat segítettem, aki negyedszer vágott neki a 212 km-nek. Kísérőként is tartogat kihívásokat a táv, bringán főleg a lassúság és az abból eredő 24-30 óra, amit nyeregben kell tölteni. De nekünk autós kísérőnk is volt arra az esetre, ha mégsem bírnám ki a másfél napot. Szombat reggel rajtolt el az egyéni mezőny a Club Aligából felhős, kissé hűvös időben, ami a futóknak kifejezetten jó volt, a bringások viszont jól be voltak öltözve, én még kesztyűt is vettem, ami éjjel is nagyon jól szolgált. No

Tihanynál még vigyorogva

de délelőtt még szép az élet, nem fáj semmi, optimistán tekint mindenki a jövőbe. Mi is 10km/óránál gyorsabban haladtunk, amit kb. 80 km-en át tartottunk is. Ez már csak azért is szép teljesítmény, mert Tihany után több 10%-os emelkedő is keseríti a futók életét. No de nem szaladjunk ennyire előre. Csopak környékén kezdtünk keveredni a Pelso velünk szemben haladó rövid távú amatőr mezőnyével. Kis odafigyeléssel és az ő túrázós jellegüknek köszönhetően különösebb gond nélkül elmentünk egymás mellett az ezen a szakaszon nagyon keskeny bringaúton. Az autós forgalom viszont

Kezdődik a dombos rész, de mi még zenét mutogatunk egymásnak:-)

igen komoly volt arrafelé, úgyhogy az autós kísérőknek nem volt könnyű azzal együtt, hogy ott nem is volt szabad közvetlenül a mezőnnyel jönniük, csak néhol álltak meg frissíteni a versenyzőket. Az út döntő részében az én feladatom volt az ellátás, mert bringával mindenhol lehet közvetlen a versenyzők mellett haladni. Mozgó árusokat megszégyenítő kínálattal és mennyiséggel voltam felszerelve. A kormányon volt az orvosi ellátmány és a kütyük. Gélek, krémek, zselék, sebtapaszok, naptej, telefonok hada várta a bevetést. A hátsó kosárban volt a büfé. Víz, gyógytea a szomjúság ellen, és némi édes szénhidrát kezdetben, amíg a gyomor még bírja. Mivel barátom

És indul a bringa tolás

egy égetőmű és a hagyományos étkek híve, így holmi kis falatkákkal, kekszecskékkel, amit a frissítő pontokon adnak nem megy messzire. A délelőttöt mákos zabkásával csinálta végig, majd kis rántott húsra váltott kora délután. Nem tudom hogy bír 10 km/óra tempó mellett ilyesmit megrágni és lenyelni, de neki ez nagyon megy, még emelkedőn felfelé is. Amikor valami kifogyott, akkor randiztam a kísérő autónkkal, ott leadtam az üres göngyöleget, felvettem az új dobozokat és persze néha magam is ettem, ami közben kicsi vért is engedtem a hátsó felembe és a csuklómba. Vígan és jó tempóban értünk Tihanyba, ott láttuk elsuhanni a Pelso élbolyát rendőri felvezetés és útzár mellett, nagyon jól néztek ki. Őket még pár kisebb boly követte, aztán a

Alakul a tumultus

többit nem láttuk, mert Pécselynél már elindultunk fel a dombokon távolabb a 71-es úttól. Ezen a vidéken jöttek aztán a 10%-os emelkedők, ahol még mindig vidáman haladtunk tartva a 10 km/óra átlagot. Következett a gyönyörű Balaton-felvidéki táj a sok dombbal. Itt már többen gyalogoltak az emelkedőkön, volt aki taktikából, volt aki erőhiányból. Sőt a bringás kísérők jelentős része is már tolta a drótszamarat a 10%-on felfelé. 60-70 km-nél járva mi még jó erőben voltunk, így én vigyorogva tekertem fel a jól megrakott bringával is, Gábor meg még nevetve futott felfelé, út közben még arra is volt időnk,

Ez mind kísérő autó – figyelni kell!

hogy időről időre megmutassa nekem milyen zenét hallgat éppen. Nézelődni is volt még idő és erő is. Nagyon jó, baráti hangulat volt végig mind a versenyzők, mind a kísérőik között, főleg azokkal alkottunk szorosabb csapatot, akik egyénileg csinálták végig a távot, egymást segítve, egymásnak drukkolva haladtunk az úton. Mi az egyik külföldi csapat kocsiját is bebikáztuk, így tovább tudtak menni a versenyzőjük mellett, illetve többeket segítettünk ki kéztörlővel, vízzel, és hasonló apróságokkal. Számomra azt is csodás volt látni, hogy a mezőnyben több mozgássérült is indult és itt most nem a Suhanyj!-osokra gondolok, mert hát rájuk is gondolhatnék, hanem két külföldi férfira, akik egyedül vágtak neki a 212 km-nek! Egyiküket egy idő után már nem láttam, de a másikuk sokáig tartotta velünk a tempót a felvidéki dombokon. Neki a jobb oldalával volt gondja, jobb lába és keze

Egy térdvédő már felkerült

is kacskán állt, keze kissé élettelenül lógott az oldalán, ő mégis csámpázó kis futásával tolta a kilométereket végig szó nélkül, bringás kísérő nélkül, egy szál magában. Olyan állapotú mozgássérült volt, aki itthon még az utcára sem nagyon menne ki, nehogy sportoljon, főleg nem ultrát fut… Aztán 80 km-nél kezdődtek váratlanul a gondok. Először Gábor egyik térdére került fel a szorító, majd 10 km-rel később a másikra is. De mentünk tovább a kora tavaszi jellegű napsütésben, láttuk ahogy Káptalantótiban készülnek a másnapi termelői piacra, emberek dolgozgatnak a kertjeikben és közben nézik a futók, autók és bringák hadát elhaladni. Szigligetnél már előkerült a fásli

Kedvencem a majdnem béna jobb oldallal

is és a bal lábszár azzal lett bekötve. Ezt aztán nem sokkal később még egy jégakkuval is megtoldottuk, amitől már egészen utópisztikusan kezdett kinézni Gábor lába. Sajnos mindez túl korán jött, még alig jártunk fél távnál. Innentől már kezdtünk lassulni, de még mindig több órával jobbak voltunk, mint előző évben. Közben sorban húztak el mellettünk a különböző váltók tagjai, egyesek nagyon gyorsan, ami nem tesz jót az ember lelkének, hiába tudja, hogy a másik adott esetben csak 5-10 km-t fut és nem 212-őt. A váltókkal egy probléma is állandósulni kezdett a nagyobb váltó pontokon, az iszonyatos tömeg. Olyan autó had kísérte a váltókat, hogy nekünk Szigliget után már gond volt a saját kísérő autónkkal találkozni, itt lett nagyon fontos, hogy én közvetítettem bringán Gábor és az autó között, ha csak ketten lettek volna, nem tudom hogyan oldják meg. Balatongyöröknél a Golf Clubnál már 2 km-es sorban álltak a kísérő autók a frissítő- és váltópont előtt a főút mentén, hívott is engem sofőrünk, hogy ne is keressem őt, mert a közelbe sem tudott kerülni. Így hát lementünk a partra az utat követve és a lemenő nap fényében haladtunk tovább. Itt megint elég nagy tumultus lett a bringa úton, ami nemcsak szűk, de a minősége is elég vacak. A gyökerek okozta púpokat megpróbálták ugyan eltüntetni, de ezzel együtt is úgy zötyögtem a kátyúkon, hogy többször elhagytam a kosárból ezt-azt, amiért rendre meg kellett állnom összeszedni, vagy jó fej futók rakták vissza a kosaramba a cuccokat. Hangosan zötyögtek és csörögtek a kajás dobozok és befőttes üvegek, amivel legalább egy kis vidámságot vittem a már erősen lankadó futók és kísérőik életébe. A legnagyobb sláger a turmixolt zöldséges kacsaleveles volt, ami a répától erősen narancsos színű volt. Ezt hol baracklekvárnak, hol bablevesnek nézték az ízeket már erősen kívánó sporttársak és viccelődtek rajta. Gyenesdiásnál újabb hívást kaptam az autótól, hogy megint reménytelen a váltópont megközelítése, úgyhogy ha valami kell, nekem kell megoldani. Gábortól felvettem

Az egyik nehezen áthatolható váltópont

a rendelést, legfontosabb volt az addigra feltöltött MP3 lejátszója, amivel az éjszakát akarta átvészelni. 10 km-t előre tekertem, hogy ne kelljen egy percet sem várnia. A 114,3 km-nél lévő váltópont verte ki nálam a biztosítékot. Ott már nemcsak autóval nem lehetett a bulizós váltótagoktól közlekedni, de már bringával is alig tudtam magam átverekedni a tömegen, aztán meg még nehezebb volt visszamennem Gábor elé. A sporttársi viselkedés szikrája is eltűnt és sajnos a szervezők sem csináltak semmit egy kis rend érdekében. Semmi bajom a váltókkal, sem a jó kedvükkel, csak sokan eddigre már megtették a maguk körét, felszabadultan, nem is túl fáradtan, többen már kicsit spiccesen is álltak ott esti buli hangulatban, mindenkit leszarva, csak a saját csapattársukat várva. Nem egy váltó 10-15 fős volt, amiből csak egy volt a pályán, a másik 9-14 drukkolt neki a váltóponton, és ebből volt 3000 fő, a hozzá tartozó kísérő autókkal, amiből megint nem csak egy tartozott egy csapathoz. Az ő egoista viselkedésük miatt azok, akik

Szigligetnél már két térdvédővel

egyedül küzdöttek 212 km-en, nem jutottak hozzá a kísérő autójukhoz, sőt itt Györökön már a versenybíróknak is gond volt, hogy a versenyzők észrevegyék hol kell a „dugókát”, az ellenőrző chip-et csekkolni. Olyan siserahad tolongott a bringaúton, hogy nekem le is kellett szállnom a bringáról, nehogy felborítsanak, vagy én üssek el valakit, és a versenyben lévő futóknak is kérlelni kellett 114,3 km megtétele után a sporttársakat, hogy legalább annyi helyet adjanak, hogy el lehessen futni és meg lehessen találni a frissítő pontot. Ez gáz! De túl sok erőnk nem volt a dühöngésre, haladtunk tovább, hiszen még csak féltávon jártunk. Keszthelyen már totál sötétben mentünk át, kezdett mindenki tompulni. 120 km-nél beöltöztünk az estére, ott végre volt annyi hely, hogy hozzáférjünk az utóhoz, felkerültek a fejlámpák, én mindent magamra vettem, amit csak találtam, mert olyan hideg volt a bringán, amit a lassuló tempó miatt már tekerni is alig kellett, így nem volt mitől kimelegedni, az enyhe menetszél viszont hűtött az amúgy sem meleg éjszakában. Tovább lassultunk és éjjel 1-2 óra felé Gábor már néha gyaloglásra is váltott. Így hát én is áttértem a bringatolásra, mert már nem bírtam olyan lassan egyensúlyozni a sok motyóval. Ott bandukoltunk a Balaton nyugati kanyarulatában a nádas mellett csöndben, mert beszélni már nem volt kedvünk. Néha utolértünk valakit, néha minket előztek meg, csendben haladt mindenki. Csupa zombi páros – futó és bringás – volt körülöttünk. Mély csöndben haladt mindenki koncentrálva arra, hogy egy újabb métert megtegyen. Bár nekem közel sem volt

És aztán a kötés is

olyan kemény dolgom, éjjel én is kezdtem már tompulni, faltól falig kihasználni a bringa utat, sőt kómás fáradságomban párszor le is csúsztam a sötétben az aszfalt széléről majdnem felborulva. Ekkor már visszaülni és esés nélkül elindulni is kihívás volt számomra, csak vergődtem a fáradságtól, úgyhogy valamikor hajnali 2 óra után úgy döntöttem hunyok egy kicsit, mert nem vagyok nagy segítség, ha értem kell aggódni, hogy mikor töröm össze magam. Balatonberénynél, vagy Máriafürdőnél, már nem is tudom, 130-135 km környékén első kerék ki és bringa be az autóba velem együtt. A következő 1-2 óráról csak foszlányok vannak meg. Próbáltam derékszögben ülve a hátsó ülésen pihenni valamennyit, de ez azért nem könnyű. A fejem zötykölődött a kátyúkon, úgy éreztem mindbe belementünk, közben a fiúk hívogatták egymást és anyáztak Fonyódon, ahol a löszfal leomlása miatt le volt zárva a parti bringaút, így szerencsétlen futóknak extra még itt is meg kellett mászniuk egy dombot. Mivel én, mint összekötő kiestem, így maradt a telefon Gábor és az autó között, ahol a kellően fáradt és ingerült két pasi nehezen találta meg egymást újra. Én még utaztam

A vergődés álcázása evéssel, öltözéssel Zamárdinál

egy jó darabon az autóban, hol álomba ájultam, hol felriadva nézelődtem szégyellve magam, hogy nem vagyok bringán. De aztán újra kómás álomba estem, felébredtem, ezzel ment el az idő tán Szemesig. A lassú tempó miatt a bringa többet nem is került ki az autóból. Kora reggel újra talpon voltam, amikor Gábor sétált, akkor sétáltam vele, ha meg összeszedve magát újra futni kezdett, akkor egy darabig együtt kocogtunk, aztán beugrottam az autóba és mentünk utána. Volt egy kis kör, akik hasonló tempóban, de ellenkező amplitúdóval váltogatva a szánalmas sétát és fickós futást kerülgettek minket. Ha krízis volt, megint mentem mellette. És krízis egyre több volt. Kezdtünk szánalmasan lassulni és számolgatni, hogy egyáltalán van-e még matematikai esély szintidőn belül célba érni. A gond nem a kondi volt, hanem a bucira dagad lábak, amik biztosan nagyon fájtak, bár erről nem esett szó, de a kínt látni lehetett szavak nélkül is. Közben már éjjel beborult és néha szemerkélt az eső, ami vasárnap délelőtt is kitartott. Borongós, hűvös időben,

Az utolsó dugóka Aligán a magaspart előtt

néha csepergő esőben haladtunk hol sétálva, hol 7-8 km/órával futva. Az abszolút mélypontot Zamárdiban sikerült elérni, ott volt délelőtt olyan óra, amikor 1 km-t sikerült megtenni. Öltözés, vetkőzés, megint öltözés, ivás, evés, de csak falatok, szóval kínlódás, alig haladtunk. Itt már felvetettem, hogy fel kéne adni, mert semmilyen verseny nem éri meg, hogy tönkretegye magát, de nem akart róla hallani sem. Borzasztó volt nézni, ahogy kínlódik. De aztán időről időre összeszedte magát és újra futásnak eredt. Ami megint csak csodás volt, hogy a sétáló fázisunkban minket éppen utolérőknek mellettünk elmenve mindig volt 1-2 bátorító szavuk, hogy „gyerünk, meglesz ez még”, meg hasonlók. Aztán a következő sarkon mi mentünk el mellettük őket bátorítva, és így tovább kilométereken keresztül. Volt egy fiatalabb srác páros, ahol a bringás kísérő hajnalban már komolyan kiabált barátjával, hogy fusson. Én elmosolyodtam rajta, mert bár én nem kiabáltam, de néha én is keményebben beszéltem Gáborral, hogy ha most nem kezd 10 percen belül futni, akkor nem lesz semmi az egészből. Kísérőnek sem könnyű, az ember nem tudja mit tegyen, vagy mikor tesz jót a vége felé. Én is sokszor úgy éreztem, hogy meg kell védjem a saját hülyeségétől, és rábeszélni a feladásra, hogy megóvjam attól, hogy tönkretegye magát. De aztán valahogy iszonyat erővel összeszedte magát és újra elég jó tempóban nekiiramodott. És akkor úgy gondoltam, hogy meg tudja csinálni és ebben kell támogatnom. De ezek a fázisok a végén egyre sűrűbben váltogatták egymást, és én már nem tudtam mivel teszek jót.

A célegyenesben már semmi sem fáj

Zamárdiban a mélyponton azt mondta, hogy akárhogy is, de célba ér, akkor is, ha ez csak szintidőn túl sikerül, így hát onnantól kezdve nem nagyon mondtam semmit, csak mentem mellette és adtam neki vizet vagy kaját, ha kért. Elkínlódtuk magunkat Siófokig, ott volt egy kis csoki fagyi és Cola dopping és egy utolsó nekirugaszkodás egy kis lelkére beszélés után, hogy az utolsó esély célba érni időben az, ha mostantól nincs több séta, csak futás. Amúgy is azt mondta, hogy gyalogolni jobban fáj, mint kocogni. Kicsit kisütött végre a nap, én is levettem két réteg nadrágot és egy halom pulóvert és az utolsó 12 km-t végigfutottam vele. Nem volt könnyű, mert már nagyon nyűgös volt, nem mehettem sem mellé, sem elé, ne gyorsítsak, ne toljam, ne trappoljak, ne szuszogjak, már semmi nem volt jó. Én azt hittem már csak a parton kell végigfutnunk és szintben be a Club Aligába, de aztán jött a hidegzuhany a vasúti alagútnál,

Ez már megvan!

hogy nem, szó sincs a Balcsi partról, hanem még megmászatják velünk a magas partot. Még egy dugóka az alagútnál, aztán egy elkeseredett káromkodással nekiindultunk az igen komoly meredélynek felfelé a bringaúton. A kilátás szép volt, próbáltam ezzel elterelni a gondolatait, nem nagy sikerrel. Fent aztán még volt egy kis bosszúság a végére, mert eltűntek a jelek, amik egész 209 km-en olyan precízen ki voltak rakva, soha sehol nem volt kérdés, hogy merre kell menni, csak itt a legvégén. Én futottam előre-hátra, benéztem az utcákba, de hiába, sehol semmi, végül a

Így kell örülni a 8x teljesítésnek!

helyi nyaralóktól kérdezgettük merre ment a többi futó, ők meg segítettek, ahogy segítettek a más versenyzőket kísérők is, mutatták merre kell menni és egyszer még utánunk is jöttek, ahol rossz fele fordultunk. De aztán végre megláttuk a Club Aliga bejáratát, onnan már csak be kellett zuhanni a célba. Gábor olyan vágtába kezdett, amit már nem is bírtam követni. Akkora iramban ért célba, hogy a bemondó is elámult rajta, ahogy én is, mert az addigi agonizációját látva, nem tudtam honnan szedte az erőt hozzá. Nagy lendületében a célfotót készítő lányt is majdnem felborította, úgy kellett szegénynek félreugrania. De beért a célba 31 óra 41 perc alatt, szintidőn belül. Nem fogadtam volna erre Zamárdiban, de megcsinálta, nagyon sokszor felállva a mélypontról. A célban aztán elszáll minden baja, vigyorgott,

Ők megcsinálták!

örült, mint egy gyerek és örömmel fogadta a többiek gratulációját. 181 indulóból csak 90 ért célba szintidőben, és ő köztük volt! A férfiak közül egy magyar sem került dobogóra sajnos, ezen csorbát a hölgyeknek kellet kiköszörülniük, ahol az első két helyen magyar versenyző állt, és csak a harmadik hely került francia kézbe. A legfiatalabb egyéni teljesítő 21 éves volt és volt egy szintén nem magyar úriember, aki eddig mind a 8 Ultrabalatonon rajthoz állt és célba is ért. No, ő nem volt tinédzser:-) De akárhányszor is áll rajthoz bárki, kemény menet, annyi biztos. Nagyon komoly felkészülés kell hozzá, hogy egyáltalán sikerüljön, és hogy ne menjen tönkre bele az ember.

Posted on 2014-06-16 by Wilk Zsófia