2013. május 02., 06:05 

Abban a hitben éltem, hogy Hegyi Gyula nagyszerű cikke (Hova tűntek a katolikusok?, április 5.) feleslegessé teszi megszólalásomat, de tévedtem. A történelmi egyházak nem tanulnak és nem felejtenek. "Európa és benne Magyarország csak akkor tud megújulni, ha az imádság és a munka hagyományát sikerül visszahelyeznie életfelfogása középpontjába." - mondta Orbán Viktor miniszterelnök vasárnap a jáki templom felújítási ünnepségén. Nem mellékesen azt is bejelentette, hogy a kormányzat további forrásokat biztosít a jáki templom rendbetételéhez.

Számítani lehetett rá, hogy a történelmi egyházak főpapjai megpróbálják elbagatellizálni a legutóbb elvégzett magyarországi népszámlálás bizonyos eredményeit. Az állampolgárok vallási hovatartozására vonatkozó adatokból ugyanis világosan kitűnik, hogy idehaza az utóbbi években jelentősen megcsappant azok száma, akik valamely történelmi egyház hívének vallják magukat.

Cseppet sem érzek kárörömöt, bár többször figyelmeztettem a várható következményekre. Amikor a 2006. őszi felfordulás idején a Magyar Katolikus Egyház hivatalos lapja, az Új Ember címoldalán vette védelmébe az árpádsávos zászlót mint jelképet. Amikor a katolikus püspöki kar a választások közeledtével nyilatkozatot adott ki, miszerint "csak Isten irgalma" menthet meg bennünket. Amikor a hatalomra éhes politikai kalandornak lehetővé tették, hogy templomokban szónokoljon. És még sorolhatnám.

De vajon megszólalt-e a főpapok lelkiismerete, amikor a független intézményeket az általuk nyíltan támogatott politikai erő hatalomra kerülve elfoglalta vagy kiüresítette, a fékek és ellensúlyok rendszerét felszámolta? Dehogy. Az egypárti alaptörvény megszövegezésében részt vett egy püspök is. Vagy felemelték-e szavukat az egykulcsos adóval és unortodox gazdaságpolitikával nyomorba döntött tömegek érdekében? Ugyan, kérem. Szemrebbenés nélkül, hálát rebegve elfogadták a piarista rendnek adományozott több mint egymilliárd forintot, hallgatásukkal legitimálták az abszurd és kirekesztő egyházügyi törvényt, partnernek mutatkoztak az állami iskolák egyházi kézbe történő átjátszásában.

Mindezt az emberek látják, hallják és a maguk módján értékelik is. Akár úgy, hogy megvonják bizalmukat azoktól az egyházaktól, amelyekben a Horthy-korszak reflexei keltek életre. Leírtam már egyszer, de most elismétlem: nem keresztény ország az, amelynek polgárai állami törvényektől kényszerítve élnek a katekizmus szerint! Hiú ábránd az ezredforduló környéki Európában azt hinni, hogy az egyházak a szekularizációt semmissé téve számottevő politikai tényezővé válhatnak. Azt viszont igenis elérhetik a főpapok, hogy ennek a szabadságunkat elvevő, tömegeket megnyomorító rezsimnek a kollaboránsaiként kerüljenek be a jövendő történelemkönyvekbe.

Sok szó esik manapság a kommunizmus bűneiről, köztük az egyházüldözésről. Igen, gyalázatos bűn volt. De legalább ilyen gyalázatos, ha az egykori üldözöttek vindikálják most maguknak a hajdani állampárt szerepét. Ha meggyűlöltetik magukat a társadalommal, azt kockáztatják, hogy Magyarország újfent missziós területté válik.

Beck Tamás közíró /