Mielőtt Barack Obama megérkezett volna Varsóba, az úgynevezett keleti partnerség csúcstalálkozójára, a magyar köztársasági elnök sebtében otthagyta a rendezvényt, és Rómába utazott, hogy a pápa társaságában – Orbán Viktorral és Semjén Zsolttal együtt – részt vegyen egy Liszt-koncerten. Schmitt Pál tüntető távozása aligha rázta meg az amerikai elnököt; a State Department ismerte Schmitt viselkedésének okát.

Hiszen tudvalévő: az eredeti szándékkal ellentétben azért nem Gödöllőn került sor a csúcstalálkozóra, mert az uniós elnökséget adó magyarokkal egy sor, ugyancsak május végére tervezett nemzetközi rendezvény miatt – úgymond – nem sikerült a naptárt egyeztetni. A hivatalos indoklás legalábbis ez volt. Aztán egyszer csak kiderült, ha Lengyelország lesz a házigazda, bármilyen zsúfolt is a kelet-közép-európai vezetők programja, azért csak szakítanak időt az Obamával közös eszmecserére.

Diplomáciai körökben persze nem volt titok, hogy ezt a manővert az amerikaiak jelzésnek szánták; konkrétan az Orbán-kormány médiatörvényére és általában a jogállami normák lebontására adott válaszként. A magyar miniszterelnök úgy nyelte le a békát, hogy sietett helyeselni a döntést, mondván, júliustól úgyis a lengyelek veszik át az unió soros elnöki tisztét, és különben is, Varsóban jobb helyen lesz a partnerségi találkozó, mert minálunk a delegációk szállítása komoly közlekedési káoszt okozna. Ezzel a kissé komikus zárszóval legalább a felszínen „elintéződött” az ügy, s noha a keleti csúcs a magyar uniós elnökség legjelentősebb protokolláris eseménye lett volna, a külügyi kommunikáció érthetően nem akart tudomást venni a kudarcról.

Senki nem gondolta, hogy a történteknek még folytatása lesz. Legkevésbé azon a durcás módon, ahogyan Schmitt Pál „törlesztett” Amerikának. A köztársasági elnök azt óhajtotta Varsóban kifejezni, hogy fontosabb számára egy koncert a római pápánál, mint a találkozás a világ vezető hatalmának első emberével. A kérdés csak az, vajon Schmitt az ő pozíciójában megengedheti-e magának ezt a gesztust. Magától értetődő, hogy nem. Magyarország – dacára a tovább immár aligha dagasztható, kötelező nemzeti büszkeségnek – nincs abban a helyzetben, hogy ebben a prosztó stílusban politizáljon. Nem azért, mert az adott erőviszonyok eleve nevetségessé teszik a kicsinyes sértődősdi ilyen és ehhez hasonló primitív megnyilvánulásait, hanem azért, mert az ország eminens érdekei ellen valók. Ha Magyarország köztársasági elnökének módjában áll az Amerikai Egyesült Államok elnökével egy asztalhoz ülni, akkor minden körülmények között éljen a lehetőséggel. Lehet, hogy annak a néhány mondatnak, ami közöttük elhangzik, semmiféle közvetlen haszna nem lesz. Abból viszont, ha ez a mégoly rövid párbeszéd elmarad, csak kárunk származhat.

Orbán Viktornak az afölött érzett személyes sértettségéből, hogy máig nem fogadták a Fehér Házban, nem fakadhat meggondolatlan struccpolitizálás. Annál inkább nem, mert a miniszterelnök washingtoni megítélése lényegében egy tőről származik azokkal a megalapozott aggályokkal, amelyeket autokratikus hajlamai láttán Európában is táplálnak iránta. A keleti csúcs áthelyezése csak egy a félreérthetetlen figyelmeztetések közül – azt volt hivatva kifejezni, hogy ha az ember megpróbál szembemenni a világgal, megeshet, a világ is szembejön vele. A mai magyar kormányzat ezt az üzenetet azonban makacsul nem akarja megérteni – és miközben szorongatott gazdasági helyzetében folyamatosan és egyre inkább rászorul a nemzetközi jóindulatra, inkább arroganciával válaszol.Ez a magatartás ugyanúgy a realitásérzék teljes elvesztésére vall, amiként azt a belpolitikában nemkülönben tapasztalhatjuk. Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes interjúja a múlt hétvégi Népszabadságban tökéletes lenyomata ennek a hamis tudatnak; olyannyira kételymentesen beszél a kormányzás első évéről, hogy az – épp a kétségbevonhatatlan negatívumok ismeretében – még akkor is elképesztő, ha megértjük: nem mondhat le a sikerpropagandáról. Eddig azt hittük, hogy az olyan szólamokat, amilyen például az „ami legalább olyan fontos, mint a jogérzékenység, az a társadalmi igazságosság”, legfeljebb csak cinikusan lehet a szerzett jogok elvételének igazolására használni. De ennek a szövegnek az egészéből már inkább az átélt öncsalás hallatszik ki. És az a már-már őszinte keserűség, amit a meg nem értett világjobbító érez. „Ha tárgyalunk, az a gyengeség jele, ha meg nem tárgyalunk, akkor az a túlzott agresszivitás, a diktátumok jele. Hogyan tudunk mi jól viselkedni?” – kérdi Navracsics fájón, s most, épp amikor annyi más hasonló merénylet után az Országos Érdekegyeztető Tanácsot szüntették meg szó nélkül, mintha mégis elhinné magának, hogy valóban tárgyaltak bármikor, bárkivel, bármiről.

Hogy ez csak szimpla képmutatás? Élünk a gyanúval, hogy már rosszabb a helyzet. A Fidesz korifeusai – akár pszichés önvédelemből – mind kül-, mind belpolitikájuk „belső” parancsolatává tették a valóság missziós átfestését.

Már semmi közük a rációhoz.