Orbán Viktor ezt rettenetesen elmérte. Bár hívei előszeretettel hivatkoznak rendkívül finom

politikai érzékére, ha volt is ilyen, már oda – kiölték belőle az ellenzékben töltött vad évek,

amelyek a 2002-es bukás mindent elsöprő dühéből táplálkoztak, és épp ebből fakadóan tették

a legkisebb kompromisszumra is képtelenné, még ha adott esetben az nemzeti érdek lett

volna is. Akarata talán még lenne a megértésre, de képessége már nincs rá: amire van, az a

vízió, amit keresztül kell vinni.

Csak az erőből ért. Kitölti a teret, ami adatott neki, és tere bőven van. Ha mégis szűknek

bizonyul, nekiveselkedik újra: beveti személyisége elsöprőnek hitt erejét, azt a dölyfös

kivagyiságot, aminek pimaszsága maga alá gyűrte szinte az összes társadalmi csoportot és

szinte valamennyi szakmát.

Aztán jönnek ezek a csendesen hetyke, önérzetes fiatalok, és jól keresztbe tesznek neki.

Nem kérnek ebből a vízióból. Küzdenek ellene. És frissek. Bátrak. Tudják, hogy igazuk van.

És nagyon okosak.

Ami történik, minden elemében rámutat az Orbán-kormány működésének sajátosságaira.

Először: Orbán Viktor alászáll, bejelenti, hogy lerendezi az ügyet. Azt hiszi, egy mozdulattal

kihúzza a dolog méregfogát, és újfent igazolja azt az elsöprő lendületet, ami a közéletben

talán egyedül a sajátja. És valóban, szombaton kimond valamit, amit aztán két napon belül

törvényerőre emelnek. Két napon belül! Épp azt csinálja, mint annak idején Gyurcsány Ferenc,

akinek az ötleteit remegve várta a teljes apparátusa, mert sosem tudták, mikor kell az

ellenkezőjét csinálniuk annak, mint amit addig előkészítettek. Neki nem jött be.

Másodszor: beindul az ellenségképgyártás. A hallgatók, bár folyamatosan azt kérték, hogy

kedden tárgyalhassanak a kormánnyal, azzal szembesültek, hogy mire odaértek, már

elfogadott jogszabály várta őket. És erre föl vádolja őket Rogán Antal udvariatlansággal, mert

otthagyták a tárgyalóasztalt, majd a kenetteljes Balog Zoltán sajnálkozva széttárja a kezét,

hogy ő igazán mindent megtett, de a hallgatók soraiba férkőzött az ellen. Ezek után Debrecen

Rogánja, Kósa Lajos áll ki okafogyottnak minősítve mindazt, amiért küzdenek, hogy aztán a

hallgatói vezetőket kilistázó Magyar Nemzet címlapon hirdethesse, hogy „Semmi nem elég

a diákoknak”.

Végül a megmozdulás nyilvánvalóvá tette a hatalom működésének legbrutálisabb elemét:

ami Balatonalmádiban, az egykor oly haladó szellemű két tannyelvű gimnáziumban történt,

ahol az igazgatónő a végzős diákokat és tanáraikat faggatta arról, hogy mi a véleményük a

történtekről, majd az erről szóló jegyzőkönyvet a megyei kormányhivatalba küldte, bűn. Az is,

hogy a kormányhivatal vezetője egy nappal a történtek után még a helyén van. Ez jelzi, hiába

mond Hoffmann Rózsa, amit akar, hogy az állam valójában ezt várja el az ő emberétől: a

legsunyibb félelemkeltést még a gyerekek körében is, hadd szokják. És még csak most

kezdődik az iskolák államosítása.

Az Orbán-kormány válságban van. Ez a válság nem oldódik föl a karácsonyban. Akármi lesz is

a vége, a szégyen ott kíséri majd a mindennapokban, levakarhatatlanul és megmásíthatatlanul,

ott kíséri majd Orbánt és embereit a bukásig, és azon is túl.