Ülünk az asztalnál és várunk, egyre idegesebben, nem értjük, miért nem szólítanak már, tessenek a feltételeiket közölni, nekünk sürgős volna az ügy. Bizony, mintha packáznának velünk. A Velencei Bizottság politikai kifogásokkal jön, amikor pedig szóltunk, hogy azt nem kérünk, Brüsszel meg a befektetői bizalomra hivatkozik. Egyértelmű: ezeknek valami olyan bajuk van, amit nem akarnak nyíltan megfogalmazni.

Vigasztaló a világmagyarázat, hogy ezt azért csinálják, mert a sarkunkra álltunk, esetleg a bőrszínünk miatt. De ha egy pár percre elhisszük, hogy az európai és amerikai döntéshozók belelátnak a kártyáinkba, hogy legalább annyit tudnak a dolgainkról, mint az újságolvasó magyar polgár, akkor be kell látnunk, hogy alapvetően a tapintat vezérli őket, amikor nem mondják ki, mi lett Magyarországból és merre tart.

Van néhány alapvető játékszabály, amit az Európai Unió a tagjaitól elvár. Talán a legnyilvánvalóbb, hogy ne legyen az illető ország diktatúra. A diktatúrákat pedig lehet méricskélni állag és potenciál alapján, de a legegyszerűbb definíciója a kormánypárt leválthatatlansága. Erre törekedhet gazdasági eszközökkel vagy a törvények pofozgatásával, a szándék maga általában felismerhető.

Valószínűleg nem készült fel az unió arra, hogy ennek valaha is ellenszegül egy tagállam, és most még keresik a szavakat. És a módszereket, hogy kezeljék a problémát.

Két évig kapkodták a fejüket az egyre hajmeresztőbb lépések láttán. Ugyanez történt idehaza is. Mostanra már világosan látszik, hogy mi a rendszer lényege: Magyarország felvásárlása. A különadókról komoly elméleti viták zajlottak, pedig elég annyit tudni róluk, hogy pofára, szimpátiaalapon állapították meg a mértékét, és mindig, minden egyes esetben a haveri kutyák kaptak könnyítést vagy mentességet. A frekvenciagazdálkodásban sem csak a Klubrádió szuttyongatása érdemes a figyelemre, hanem az is, hogy Orbán Viktor üzlettársa egy árva forintot nem fizet egy ugyanolyan profilú beszélgetős rádió hullámhosszáért.

Ebben az egészben ez a buli, nem a szabadságharc meg a szuverenitás.

Konzervatív politikának is lehet éppen nevezni, amennyiben a hűbéri rendszernek jelentős hagyományai vannak itt; igaz, hogy nemzeti hőseink speciel eléggé ki voltak akadva miatta. Mára már szinte minden iparágban ott van a baráti oligarcha, az illetékes elvtárs, aki előtt olajozzák a pályát. A többieknek meg ott tartanak be, ahol tudnak.

Ennek szerves eleme a bizonytalan környezet megteremtése is. Régi magyar szólásmondással ezt zavarosban halászásnak nevezzük. Igen, ez olyan ország, ahol te nem számolhatod ki, jó befektetés-e benzinkutat nyitni a sarkon, mert lehet, hogy az üzleti tervedet holnap felborítja Jobbkéz Gyuri. De ez nem azért van, mert ennyire ostobák, hanem! Figyi! Neked egyáltalán nem dolgod benzinkutat nyitni. Majd nyit benzinkutat a csicskánk, mi pedig egyengetjük az útját. Övé lesz a földbérlet, a frekvencia, a koncesszió. Neki speciel frankón kiszámítható ez a környezet. Nem férünk el mind a jognak asztalánál, de nem is kell beleütnie az orrát minden parasztnak.

Középosztály, mi? Társadalmi mobilitás? Hát a nagy büdöst. Arra semmi szüksége az úri osztálynak, amely féltékenyen őrzi frissen megszerzett birtokait. Ugyanezért nem lesz például transzparens pártfinanszírozás: az egész eddigi ügyködés és földfoglalás a jól belakott, korrupt rendszer kiszolgálásáért történt. A felhalmozott vagyon többet számíthat, mint a választási törvény. A Fidesz nem a rendszerváltást kezdi elölről – arra szarik –, hanem a vadprivatizációt. És magától nem fog leállni, hiszen már az eddigi húzások fedezése miatt is muszáj nekik zsebre tenni az igazságszolgáltatást. Enélkül, úgy vélik, bajuk eshet.

Nos, könnyen lehet, hogy a finom brüsszeli diplomáciának nem akaródzik nyíltan szóvá tenni mindezt. Ehelyett küldik ezeket a félszeg jelzéseket, a mellébeszélő, néha kötekedésnek tűnő általános kifogásokat. Vagy azért, mert még csak érzik, mi a gond, de nincs a kezükben elég bizonyíték, és nincsenek még eszközeik, hogy érvényre juttassák a vétójukat.

Nyilván nem kérdés, hogy valamit tenniük kell. Nem várhatják meg, amíg a Nemzeti Együttműködés Rendszere dinasztikussá válik, márpedig előbb-utóbb elfogynak a káderek, és szükség lesz Ráhel meg Gáspár szakértelmére. De nehéz megfogalmazni ilyen súlyú vádakat úgy, hogy az ne legyen bántó az egész magyarság számára.

Ugyanakkor április bolondja, aki egy ilyen országnak pénzt ad kölcsön: ennyi erővel tömhetné egyenesen Simicska Lajos zsebébe. Olyan lenne, mint konzerveket dobálni Afrikába, amiket aztán a helyi kannibálfőnök begyűjt, és azzal eteti a milíciáját.

Maradnak az informális csatornák és a nyers zsarolás: nem tárgyalunk, mert büdös bunkók vagytok, civilizálatlan vadbarmok, akik egy ellenzéki rádiót vagy frakciót sem viselnek el. Csakhogy ez hibás stratégia, ha számít valamit, hogy az adott ország lakossága megértse a beavatkozást. Az IMF és az unió konokul hallgat, saját álláspontját nem ismerteti, árnyékban közlekedik, mintha nekik kéne szégyellniük magukat. Már régóta saját rádióműsort kellene készíteniük, és hetente interjút adni a köztévének. Mert különben csak a kormány és a még debilebb nemzeti radikálisok magyarázata marad a placcon. Ehhez képest nincs még imf.hu sem. Pedig a hitelkerethez képest aprópénz lenne a megszólalás költsége.

A jótékony intervenció óhajtása nem hazaárulás. Nem a szovjeteket behívó Kádárra kell gondolni ilyenkor, sokkal inkább az amerikai ejtőernyősöket váró forradalmárokra, vagy a francia segítségért kilincselő Rákóczira. A beavatkozásnak azonban csak akkor van értelme, ha hosszú távon stabilizálható a hatása. Magyarország esetében két sürgető feladat van: megakadályozni és visszafordítani a felvásárlást, valamint felfedni a nyilvánosság előtt, hogy mitől óvja meg őket a külföldi segítség. Ebben hatásos fegyver az IMF-hitel blokkolása, de önmagában kevés lesz. Nem fog sikerülni a kúra, ha a beteg nem érti meg, miben szenved.