A törvények tisztelete nélkül nem lehet demokrácia. A törvények tisztelete nélkül nincs közbizalom. Ahol tisztelik a törvényeket, ott mindenki biztos lehet benne, hogy ha megtartja az előírásokat elérheti kitűzött célját. A törvények tisztelete ily módon a legjobb közérzetjavító eszköz. A Fidesz-rezsim országlásának fő bűnei közé kell ezért sorolni, hogy felszámolta a törvények tiszteletét, megszüntetve ezáltal a jogbiztonságot, mivel mindenki kiszolgáltatottá vált a hatalomnak.

A törvények tisztelete hazánkban nem rendelkezik hagyományokkal. A császári pátensek, az Országbírói Értekezlet által kiadott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a monarchiában, a kormányrendeleti szabályozás a Horthy-rendszerben, a törvényerejű rendeletek a „szocializmusban” az ékes bizonyítékai annak, hogy az Országgyűlés csak a rendszerváltás után tölthette be igazán a rendeltetését. Ez az állapot közel húsz évig tartott, egészen pontosan addig, ameddig a fülkeforradalmárok be nem ültek a parlamenti padsorokba.

A törvényhozás lényege, hogy szigorúan szabályozott eljárás szerint, a nyilvánosság előtt, előzetes egyeztetések után, hatástanulmányok alapján születnek meg azok a jogszabályok, amelyek egy ország jogrendjének a vázát jelentik. A törvények a jogrend stabilitását biztosítják, mivel előkészítésük, elfogadásuk garantálja az időállóságukat. Az Országgyűlés a törvények útján tudja legjobban korlátozni a végrehajtói hatalmat, mivel a kormány és a miniszterek által kiadott rendeletek, nem lehetnek ellentétesek a törvényekben foglaltakkal. Ezért korántsem mindegy, hogy az Országgyűlés mennyire tartja fontosnak a szerepét, milyen széles sávban és milyen mélységig tartja fenn önmagának a szabályozás jogát és felelősségét, mennyiben köti törvényi felhatalmazáshoz a végrehajtó hatalom jogalkotói tevékenységét.

1987-ig a jogalkotás kérdéseit nem rendezte az Országgyűlés. Az akkori szabályozás korszakalkotó volt, mivel elrendelte, hogy az alapvető állampolgári jogokat és kötelezettségeket csak törvényben lehet szabályozni és meglehetősen széles körben húzta meg a kizárólagos törvényhozási tárgyakat. Korszakalkotó volt azért is, mivel megszüntette a minisztereknek azt a jogát, hogy felhatalmazás nélkül alkossanak miniszteri rendeletet, és megtiltotta, hogy jogszabálynak nem minősülő utasításban állapítsanak meg jogokat, kötelezettségeket az állampolgárok és az irányításuk alá nem tartozó szervezetek számára. Az Alkotmánybíróság jogértelmező tevékenysége sok részletkérdésben erősítette meg a jogalkotói tevékenységet, a törvényhozást, a törvények tiszteletét. Az Alkotmánybíróság hívta fel a figyelmet arra is, hogy a törvények előkészítésért a kormány a felelős. Ezért az egyéni képviselői indítvánnyal benyújtott törvényjavaslat, kellő előkészítettség hiányában, alkotmánysértő lehet. Az Alkotmánybíróság fejtette ki azt is, hogy az előzetes egyeztetési kötelezettség elmaradása, ha az törvényben nevesített jogosítványt hagy figyelmen kívül alkotmánysértő lehet. Ugyancsak az Alkotmánybíróság mondta ki, hogy a törvényalkotás rendjének megsértése lehetetlenné teszi a képviselőknek jogaik gyakorolását a törvénykezés során, ezért alkotmánysértő. Az Alkotmánybíróság világossá tette azt is, hogy sérti a jogbiztonságot ezért az alkotmány rendelkezéseit, ha a jogalkotó nem biztosít  kellő (elégséges) időt a jogszabály bevezetésekor, annak megértéséhez. Az Alkotmánybíróság alakította ki a visszamenőleges szabályozás tilalmát, rámutatva arra, hogy a jogalkotó nem állapíthat meg utólag kötelezettségeket, terheket, s az állam csak kivételesen, rendkívüli esetben avatkozhat be lezárt jogviszonyokba, vonhat meg, csökkenthet szerzett jogokat. Az Alkotmánybíróság a "saláta törvények" kapcsán is kifejtette alkotmányos aggályait.

A kétharmadot semmi sem érdekelte. A törvényalkotás minden szabályát felrúgta. Magát az Alaptörvényt is alkotmánysértően – egyéni módosító indítványként nyújtották be, megszegték az elfogadására vonatkozó eljárási szabályokat, nem biztosították a kellő időt – fogadták el. Mára a törvényalkotás minden előnye megszűnt, az Országgyűlés törvénygyárrá alakult át, a jogrendszer áttekinthetetlenné, a gyakorlatban alkalmazhatatlanná vált. Senki és semmi nincs biztonságban, az Országgyűlés képes arra, hogy néhány nap alatt, vita, egyeztetés nélkül fogadjon el egész rendszereket átalakító törvényt.

Ennek a helyzetnek a kialakulásáért az Alkotmánybíróság is felelősséggel tartozik. Mindenekelőtt azért, mert saját jogkörét korlátozva úgy foglalt állást, hogy magának az alaptörvénynek az alkotmányosságát nem vizsgálja. Ez az elzárkózás ébresztette rá a jogállam lebontóit arra, hogy mi a járható út: alkotmányos szintre kell emelni, ami alkotmánysértő. Történhetett volna másképpen? A választ dr. Kiss László alkotmánybírónak a 61/2011. (VII. 13.) AB. határozathoz fűzött különvéleménye alapján lehet megtalálni. „Határozott álláspontom, hogy nem engedhető meg a már elért alkotmányosság (e körben is eminensen, de nem kizárólagosan a jogállam és az emberi jogok, valamint az általános, titkos és egyenlő választójogra vonatkozó hatályos rendelkezések) védelmi szintjének a csökkentése... Az a véleményem, hogy az Alkotmánybíróságnak az Alkotmány 32/A. § (1) bekezdésébe foglalt általános alkotmányvédelmi szerepköre nem passzív, hanem aktív alkotmányvédő szerepkört jelent. Azaz nem nézheti tétlenül a már elért alkotmányossági-jogállami szint valójában napi politikai célokból történő nyilvánvaló erodálását. Ha ezt tenné, az a hatékony magyar alkotmánybíráskodás végét jelentené.” Felelősséggel tartozik a kialakult helyzetért az Alkotmánybíróság azért is, mert nem volt következetes akkor sem, amikor előzetes egyeztetés nélkül, egyéni módosító indítvány alapján, a kellő idő biztosítása nélkül, az eljárási szabályok megsértése felett „szemet hunyt”.

Az alkotmánybírói jóslat beteljesedett. Az alkotmánybíráskodás, a törvények tisztelete, a jogállam mára megszűnt.