Csütörtök, 2014. március 20. 10:13

Címkék: újságírás baloldal Zuschlag János Simon Gábor Hagyó Orbán-kormány demolrácia jogállam

Tömegkommunikációs trükkMost Érdekes levelet kaptam egy magát „mérsékelten jobboldalinak” nevező úrtól. Azt állítja, hogy hallgatóm volt valamikor az Újságíró Iskolán, amikor „a sötét Kádár-korszakban” a szakmai elfogulatlanságról, a kiegyensúlyozottságról és a kötelező arányérzékről „bátor előadást” tartottam. Bezzeg most: „...lapítasz, mint szar a fűben, kussolsz a Zuschlag-ügyről, Simon Gáborról, és nyilván hallgatni fogsz majd, ha Hagyó is kipakol.” A kiegyensúlyozottság szakmai követelményére figyelmeztet liberális kollégám is, aki fölidézi „harcos publicisztikámat”, amelyben azt üzentem a „kedves hatalomnak”, hogy „közlésre szakosodtunk, nem elhallgatásra!”. Kollégám azt írja: „A baloldali balf...kodások, sőt bűnök elhallgatásával lapod presztízsét kockáztatod.”

Mindkettejüknek (és persze másoknak is) szól a válasz.

A most sem teljesen mellőzött témákra még lesz alkalmunk visszatérni. Ez idő szerint ugyanis Zuschlag és Simon a címlapsztori, a vezető hír szinte minden orgánumban. Róluk szólnak a vizuális ráerősítést szolgáló „lebilincselő” híradóriportok, őket mutatja valamennyi internetes portál és a minden botrányra boldogan rámozduló bulvársajtó. Ezt a történetet zengi a rádió, ettől kap mag- vagy epeömlést az interaktív műsorok közönsége – attól függően, hogy jobbról vagy balról esik önkívületbe a betelefonáló.


Zuschlag, Simon vagy a „kipakolni készülő” (?) Hagyó valóban bőven ad nekünk gondolkodni- és megbeszélnivalót. Ám szerintem legalább ilyen fontos eltűnődni azon, hogy az Orbán-kormány egypárti, álparlamenti látszatdemokrácia kiépítésén buzgólkodik, feladva régi – valaha közös! – eszményünket: a jogállamot. Egyszóval időszerűbbnek tartok most – tetszik érteni: most! – néhány más témát a lapban.

Például: miért titkosították Orbánék tíz évre az oroszokkal kötött paksi szerződést? Mit titkol a kormány, és melyik Fidesz-közeli cég húzhat hasznot az ilyen gigaberuházásból? Miért érezzük úgy, hogy a választási törvény egy rafinált csalás bájos előszobája? Melyik politikai formációnak érdeke, hogy a hirtelen létrejövő kamupártokkal szétverje a kormányváltásra készülő szövetség esélyeit?

Zuschlagnál jobban foglalkoztat bennünket, hogy Matolcsy unortodox szájjártatása felelőtlen fecsegés, vagy egy pénzügyi fenomén legendás csacskaságairól szóló regényrészlet; hogy van-e még egy ország a világon, amelyben a focirajongó miniszterelnök futballstadiont építhet a háza mellé; hogy miért képezik át spiclivé a társasházak közös képviselőit; hogy miért kell megalázni a tanárokat, és ők miért tűrnek, hallgatnak.

Témát ad a politikai lojalitástól függő kultúrafinanszírozás. A jobboldali voksvadászat az Erdélyben élő kettős állampolgárokra. A cigányellenesség, a rasszizmus, az újjáéledő antiszemitizmus, a templomban felállított Horthy-szobor. Témát ad az a memóriazavaros „emlékezetpolitika”, amellyel a jelenkori hatalom a múltat is uralná, és emlékhellyel kedveskedne jobbszéli gyülekezésekhez, neonáci zarándoklatokhoz.

Most az foglalkoztat bennünket: miért kell munkahellyel rendelkezőnek tekinteni azokat a magyarokat, akik csak külföldön kaptak állást vagy tisztességes fizetést? Visszatérnek-e a frissen diplomázott értelmiségiek? Folytatódik-e a szegények elnyomorodása? Az egészségügy lepusztulása? Marad-e a gazdagok támogatása, az egykulcsos adó? Meddig tart a közmédia megszállása, a haverok kifizetése földdel, trafikkal, kinevezéssel, kitüntetéssel vagy éppen sötét ügyeik elsikálásával?

Csak találomra jelzem, milyen témák érdekelnek bennünket mostanában. Lehetne sok mindent sorolni még, de nincs ebben a lapban annyi újságoldal, hogy a végére érjek. Ezért a lényegre térve: szerintem a baloldallal kapcsolatos botrányos ügyek a Fidesz forgatókönyve szerint ömlenek a nyilvánosságra, elterelve a közvélemény figyelmét az igazi nagy gazemberségekről. A tömegkommunikációs trükk azért is olyan sikeres, mert az ellenzéki vagy egyszerűen csak kritikus orgánumok úgy tesznek, mintha Magyarországon normális viszonyok és normális sajtóviszonyok lennének; mintha nem kellene tartani attól, hogy akaratlanul is alájátszunk a kormánypárt betárolt és kézügyesen adagolt lejárató kampányának.

Most is azt mondom, amit egykor: közlésre szakosodtunk, nem elhallgatásra. De ne a Fidesz jelölje ki, hogy a témaválasztékból mit soroljunk előre, és mit hátra, hogy miről beszéljünk és miről ne beszéljünk. Tapasztalataim szerint minden hatalomnak van hajlama a sajtó befolyásolására, de Orbánék manipulációja a szimulált sajtószabadság körülményei között sokkal veszélyesebb, mint gondolnánk.

Való igaz: 2010 előtt kritikus jegyzeteimmel az akkori hatalmat ironikusan kedvesnek neveztem. Ez a mostani viszont nem ismer tréfát; érzéketlen, kíméletlen, bőviben van az öntudatnak, híján az öniróniának. Az persze nem igaz, hogy a „kedves vezető” kinőtt ruhaként levetett eszményeivel együtt a humorérzékét is elvesztette. Március 15-én még azt a viccet is eleresztette, hogy „mi vagyunk ma a legegységesebb ország Európában”. A szomorúan röhejes kijelentést politikailag hipnotizált népe fénylő arccal, lelkes (vagy fizetett?) tapssal fogadta – és ez a tény lehangolóbb, mint az, hogy az ország miniszterelnökének valóságérzékelése, belátóképessége olyan mélyre süllyedt, hogy már maga is elhiszi: „Magyarország jobban teljesít.” Orbánt saját önképe téveszti meg, amikor arról képzeleg, hogy a centrális politikai erőtérrel, az erőszakos központosítással, az államosítással, az ázsiai barátkozó bizniszekkel, az oroszokkal kötött energiaszövetséggel, az Európából lassan kimutatkozó keleti nyitás politikájával ő maga olyan bálvánnyá lett, aki a kereszténydemokrata, polgári konzervatív gondolkodás megtestesítője. Észre sem veszi (és talán mi sem vesszük észre), hogy szép lassan kiépül itt egy nemzeti bolsevik fejedelemség.

Ezzel kell nyíltan, bátran szembeszegülni, ezt kell visszaverni április 6-án. Utána, ígérem, visszatérünk arra is, amiről most – most még – nem beszélünk.