Az uniós csatlakozástól 2013 végéig körülbelül nettó 7000 milliárd forint jött Magyarországra különböző uniós támogatások formájában. Az összeg felér a második világháború után Magyarországnak felajánlott Marshall-segéllyel, amit akkor szovjet nyomásra visszautasítottunk. Mire költöttük ezt a rengeteg pénzt? Honnan jön? Tényleg annyira jó nekünk? És mi lenne velünk nélküle?

2004 óta évente átlagosan két százalékkal növelte a magyar nemzetgazdaság teljesítményét a Brüsszelből érkező pénz. 2011-ben majdnem 5 százalékkal. Mellesleg ez volt az az év, amikor a kormány csúcsra járatta az EU elleni gazdasági szabadságharcot. A csatlakozás óta évente átlagosan hétszer több pénz folyt be a magyar költségvetésbe, mint amennyit az adott évben Brüsszelnek kifizettünk. 2012 végén a magyar befizetések és az uniós támogatások egyenlege 5400 milliárd forint pozitívumot mutatott. A 2013-as adatok ezt az egyenleget 7000 milliárd forint fölé emelhetik.

Minden ebből épül

A Magyarországra érkező pénz legnagyobb szeletét az úgynevezett kohéziós, azaz a gazdasági-társadalmi felzárkóztatást szolgáló támogatások teszik ki. Ezeket az állam közvetlenül befekteti, például az infrastruktúrába, az oktatási vagy az egészségügyi rendszerbe, esetleg szétosztja a vállalkozások és a társadalmi szervezetek között. Az év elején megszüntetett Nemzeti Fejlesztési Ügynökség szerint, amely a csatlakozás óta felügyelte a fejlesztési pénzek elosztását, az elmúlt tíz évben Magyarországon megvalósult fejlesztések 97 százalékát uniós társfinanszírozással fizettük. Lényegében nem volt állami beruházás EU-s pénz nélkül, és a magyar állam fejlesztéspolitikája teljes egészében az uniós pénzeken alapult.

A felzárkóztatáshoz a hivatalos magyar adatok szerint 2014 elejéig országszerte körülbelül 90 000 projekt kapott összesen 5600 milliárd forintnyi támogatást. Ezek között vannak állami irányítással megvalósult óriásberuházások, mint például a 2004 óta megépült 1000 kilométernyi autópálya, további 1600 kilométer közút, a Megyeri és két másik új Duna-híd, a négyes metró, a budapesti, debreceni, miskolci és a szegedi villamoshálózat bővítése, az új tiszai víztározók, vagy a csepeli szennyvíztisztító, amely Közép-Európa egyik legjelentősebb környezetvédelmi beruházása.

Uniós támogatással újítottak fel több mint 1300 kórházat és rendelőintézetet, valamint közel 3000 iskolát. Országszerte körülbelül negyedmillió lakóépület energetikai korszerűsítését finanszírozták uniós pénzből, köztük például az ország legnagyobb lakóépületének számító óbudai faluházét. Nincs olyan település Magyarországon, ahol valami ne épült vagy újult volna meg uniós pénzből az elmúlt 10 évben.

Magyarország uniós tagságának mérlege a csatlakozás óta
év	egyenleg (millió euróban)	a bruttó nemzeti összjövedelem, a GNI arányában (%)
2004	+ 193,4	0,25
2005	+ 590,1	0,70
2006	+ 1 115	1,31
2007	+ 1 605,9	1,74
2008	+ 1 111,7	1,13
2009	+ 2 719,4	3,11
2010	+ 2 748,4	2,98
2011	+4 418,3	4,67
2012	+ 3 280	3

Rámegyünk az EU-s pénzre

A felzárkóztatási támogatások másik részét gazdaságfejlesztési céllal a magyar vállalatok között osztják szét. Több tízezer magyar cég vásárolt új termelési eszközöket, fejlesztette az informatikai hálózatát, alakított ki új terméket, vett alkalmazásba embereket, képezte tovább munkavállalóit, vagy jutott el új piacokra uniós pénzből.

Persze könyveket lehetne megtölteni a pályázati rendszer bonyolultsága, lassúsága vagy bürokratikus jellege miatti panaszokkal, és ezek jelentős része megalapozott. Arról, hogy a pályázati rendszer akadozása miatt kit terhel a felelősség, szintén számtalan véleményt lehet hallani: Brüsszelt, amely túl szigorú feltételeket támaszt, az aktuális kormányt, amely képtelen normálisan üzemeltetni a pályázati rendszert, vagy a pályázókat, akik tapasztalatlanok és rossz pályázatokat adnak be.

Tény, hogy Brüsszel sokszor a magyar viszonyokhoz képest ismeretlen és bürokratikusnak tűnő elszámolási feltételeket támasztott. Ugyanakkor az sem könnyítette meg a pályázók sorsát, hogy a magyar intézményrendszer sokszor túlteljesítette a brüsszeli elvárásokat, és feleslegesen kért be például olyan adatokat, amelyek az állami szerveknél amúgy is megvoltak (ez az idei évtől megváltozik).

A Brüsszelt érintő bírálatok megfogalmazásakor mindenesetre érdemes figyelembe venni, hogy a Magyarországra érkező támogatások a nyugat-európai nettó befizető országok költségvetéséből, végső soron pedig az adófizetőktől származnak. Így aztán nem csoda, ha a nyugati kormányok és a brüsszeli adminisztráció világosan látni szeretné, hogy mire ment a pénz. Különösen a gazdasági válság után, amikor otthon megszorításokat kell csinálni.

Ráadásul, amikor igazán szükségünk volt rá, Brüsszel nagyon rugalmas volt. Tavaly, amikor magyar kormányzati értékelések szerint 500 milliárd forint támogatási forrás forgott veszélyben, az Európai Bizottság (EB) egyszerűsített szabályok alapján, rohamtempóban fogadta be a magyar kormány pénzköltésre vonatkozó terveit. Egy bizottsági tisztviselő szerint még december 30-án is érkeztek a pályázati tervek Budapestről, és az EB nem kevés politikai kockázatot vállalva ezeket a szokásos ellenőrzés helyett bizalmi alapon fogadta be, úgy, hogy számos feltétel teljesítését csak 2014-re várta el a kormánytól.

Tényleg olyan jó nekünk?

2006 végén az akkori Gyurcsány-kormánynak sikerült egy kifejezetten előnyös költségvetési alkut kötnie az uniós intézményekkel és a többi tagállammal. Magyarország az előző, 2007–2013-as, hétéves uniós költségvetési időszakban egy állampolgárra számítva a második legtöbb felzárkóztatási támogatást kapta (a csehek per fő támogatása kicsivel magasabb volt a magyarnál).

Nemcsak a felzárkóztatási pénzek esetében jártunk jól, de a gazdáknak közvetlenül juttatott mezőgazdasági támogatások és a vidékfejlesztési támogatások esetében is. Nincs még egy olyan 2004 után csatlakozott ország, ahol egy hektár föld megművelése után annyi pénzt osztanának, mint a magyar gazdáknak. Az előző évtizedben tehát a magyar támogatások mértéke kifejezetten magasnak számított a többi újonnan csatlakozott tagállammal összehasonlítva.

Tavaly év végén, amikor az EU tagállamok megállapodtak az új, 2014–2020-as költségvetésről, világossá vált, hogy a következő hét évben a korábbinál csaknem 20 százalékkal kevesebb felzárkóztatási pénzhez jut Magyarország. A támogatás csökkenésének elsődleges oka, hogy a magyar régiók az elmúlt évtizedben, eltérő mértékben ugyan, de fejlődtek. A Budapestet is magában foglaló Közép-Magyarország régió GDP-je például elérte az uniós átlagot, és így kiesett a felzárkóztatási támogatásra jogosult régiók köréből.

Az ellenzék szerint az sem segített, hogy a második Orbán-kormány 2010-es hatalomra lépése óta megromlott a viszony Budapest és az uniós intézmények között. Ez azonban legfeljebb akkor játszhatott szerepet, amikor a végső költségvetési alku előtt Orbán Viktor személyes befolyását igyekezett latba vetni (sikertelenül), hogy érdemben javítsa a magyar egyenleget. Kétségbeesésre azért nincs okunk. Még így is sokkal több pénz áramlik az uniós büdzséből hozzánk, mint fordítva, és ha sikerül javítanunk a támogatások jelenlegi, 80 százalék körüli felhasználási arányán, akár az előző időszaknál is több fejlesztés valósulhat meg a következő hét évben.

Számháború és kormányváltás

Gyakorlatilag a csatlakozás óta vita folyik a különböző politikai erők között arról, hogy hatékonyan és jól használjuk-e fel a nekünk megítélt uniós támogatásokat. A Fidesz és az MSZP kommunikációját leginkább az határozza meg, hogy éppen kormányon vannak-e, vagy ellenzékben.

Az éppen aktuális kormánypárt szerint a támogatási pénzek lekötése (pályázatok kiírása és elbírálása), a szerződéskötés (a konkrét megvalósítás és a finanszírozásról kötött részletes megállapodás) és a kifizetés jó ütemben halad.

A mindenkori ellenzék szerint viszont rossz és bürokratikus a rendszer, késnek a kifizetések, vagy mindent beborít a korrupció. A KPMG könyvvizsgáló cég 2007 óta minden évben felmérést készített az uniós források felhasználásáról a teljes közép- és kelet-európai régióban. Magyarország eszerint általában a középmezőnybe tartozott.

Lázár János felpörgette

A 2010-es kormányváltáskor a Fidesz a támogatási rendszer egyszerűsítését és gyorsítását ígérte. Azonnal leállították a pályázatok elbírálását és kifizetését. A kormány bejelentette, hogy átdolgozza a pályázati rendszert, így lett az Új Magyarország Fejlesztési Tervből Új Széchenyi Terv. Érdemi változás a pályázatok rendszerében viszont nem történt, és a beígért nagyszabású korrupciós leleplezéseket sem sikerült produkálnia az új kormányzatnak.

A pályázatstop körülbelül egy évvel visszavetette a rendszer teljesítményét, így aztán 2013 derekán már attól lehetett tartani, hogy Magyarország 500 milliárd forint uniós támogatást bukik el.

Ráadásul szép lassan az is kiderült, hogy különböző szabálytalanságok miatt Brüsszel gyakorlatilag az összes uniós forrás kifizetését felfüggesztette 2013 elején.

A miniszterelnök Lázár Jánosra bízta a probléma megoldását, aki a Miniszterelnökség hatáskörébe vonta az NFÜ irányítását. A kormány megállapodott az Európai Bizottsággal a szabálytalanságok felszámolásáról és egy egyszeri bírság megfizetésével (amit az EB levont a magyar keretből) újraindította a pénzpumpát.

A jelek szerint Lázár irányítása alatt hatékonyabban megy a pénzköltés, mint korábban. 2013 szeptembere óta 900 milliárd forintot sikerült lehívnia a magyar félnek. Johannes Hahn fejlesztéspolitikai biztos szóvivője szerint az 500 milliárdos mínusz helyett alig néhány milliárd forintot veszíthet Magyarország, míg a Miniszterelnökség szerint „egyetlen euró centet sem fogunk Brüsszelben hagyni”.

Csúszópénzek, korrupció

Az uniós pályázati rendszer felpörgetésének ára volt. A pályázatok elbírálása egyre központosítottabbá vált, a személyes döntések súlya, a rendszer szubjektivitása és ezzel korrupció kockázata jelentősen megnőtt.

Az Átlátszó.hu vizsgálódásai nyomán derült fény például tavaly novemberben, hogy az NFÜ által meghirdetett naperőműtenderen feltűnően sok volt a kormányzati kapcsolatokkal rendelkező nyertes.

Egy másik nyomozás pedig arra derített fényt, hogy a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumon átfolyatott uniós források kormánypártközeli civil szervezeteknél kötöttek ki.

A Fizettem.hu oldalon is számos olyan bejelentés olvasható, hogy valaki csúszópénzt fizetett uniós támogatás elnyeréséért – igaz, a történetek hitelességét ellenőrizni nem lehet.

És még nem szóltunk a legendás magyar autópálya-építésekről! Korábban megírtuk, hogy az Európai Számvevőszék hat országban lefolytatott vizsgálatai szerint egy négysávos autópálya átlagos építési költsége a vizsgált uniós tagállamokban 3 milliárd forint volt, de az egyes országok között jelentős áreltérések is voltak. Meglepő módon Németországban volt a legolcsóbb az autópálya, pedig a nyersanyag ugyanannyiba kerül, mint máshol, az egészségügyi, környezetvédelmi és műemlékvédelmi előírások szigorúak, a munkaerő pedig drágább, mint például a tanulmányban szereplő Lengyelországban vagy Magyarországon.

A tanulmány szerint, ha tisztán az építési költségeket vesszük nézzük, akkor még tovább nő a németek előnye. Egyszerűen nincs racionális magyarázat arra, hogy miért ott a legolcsóbb az útépítés, ahol a legdrágábbnak kellene lennie – állapította meg a Számvevőszék, majd mindenkire rábízta a megfelelő következtetések levonását.

Mi lenne velünk, ha az EU-s pénz nem lenne?

Érdemes röviden eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne uniós felzárkóztatási támogatások nélkül. Magyarország előtt lényegében három lehetőség állna.

• Az első, hogy a fejlesztési forrásokat a költségvetés más kiadási tételeinek lefaragásával teremtené elő. Az uniós pénzügyi támogatásokhoz mérhető összegek előteremtése viszont csak a nyugdíj- vagy a társadalombiztosítási büdzsé további csökkentésével lenne lehetséges, aminek elkerülhetetlen és súlyos társadalmi következményei lennének.
• A másik lehetőség, hogy a magyar állam lemondana a fejlesztések jelentős részéről. Ezzel viszont konzerválódna az ország tartós lemaradása a fejlett nyugati országokhoz képest.
• A harmadik lehetőség, hogy az ország máshonnan próbálna külföldi forrásokhoz jutni, például Oroszországból, esetleg Kínából. A kínai forrásbevonást eddig igencsak mérsékelt siker koronázta, az Oroszország irányába történő eladósodás politikai kockázatait pedig Ukrajna és Fehéroroszország helyzete világosan példázza.