Hol vannak a jobboldali hazafiak? – kérdezi egyik blogbejegyzése címében Béndek Péter. Azokat keresi, akiket zavar a Szabadság téri emlékmű történelemhamisító szimbolikája, az ellenzék kizárásával újraírt önkormányzati választási törvény, a civil szervezetek listázása és a sajtószabadságot megnyirbáló reklámadó. Tényleg, hol vannak a demokratikus jobboldaliak? – kérdezte a konzervatív politikust KARDOS ERNŐ.

- Kereste, de megtalálta-e azokat a kormánypártiakat, akik számára elfogadhatatlan, hogy a kormány meghamisítja a történelmet, koncepciógyanús pereket indít a civilek ellen és megkurtítja a sajtószabadságot?

– Egyelőre még csak keresem a kormányzati politikától független és a nagyon erős jobboldali centrummal szembefordulni képes, valódi jobboldali értékrendet képviselő hazafiakat. Azokra a konzervatív értelmiségiekre szeretnék rábukkanni, akik meg tudják vizsgálni az ön által felsorolt, a baloldal számára kedves témákat, és képesek önálló, nyugat-európai értelemben is elfogadható álláspontot képviselni.

– Azt írja: azért lenne szükség rájuk, mert mára alig maradtak jogállami kapaszkodók, már rég felborult a hatalommegosztás, a súlyok és ellensúlyok rendszere. Ön szerint a jobboldal demokratikus része nem látja ezt, vagy csak nem veszi tudomásul?

Kovalovszky Dániel felvétele

– A jobboldal orientációs pontja nem annyira a demokrácia, mint inkább a nemzet. A mai kormány látványosan másfajta demokráciával próbálkozik, amely szakít a korábbi, az európai standardokhoz jobban alkalmazkodóval, és helyette létrehoz egy teljesen új politikai kultúrát. Ennek vagyunk szemtanúi. A jobboldali értelmiség egy része viszont azért van elbizonytalanodva, mert nem látja, mi lesz ennek a vége.

– De van-e határ, amelyet a demokratikus jobboldal már nem enged átlépni a hatalomnak? Meddig tarthat a nemzeti lojalitás, a pénz fogsága, a félelem a pozíció elvesztésétől vagy a karriervágy?

– A jobboldali értelmiség önként és dalolva bevonult a mai orbáni rendszerbe, amelyben viszonylag jól él, állami megbízásokat kap az érdekhálózat részeként. Gondolok az újságírókra, a kutatóintézetekben dolgozókra, bizonyos vállalkozókra, akik az államtól függve alkalmazotti értelmiségiként közvetlen módon Fidesz-érdekeket képviselnek. Ők kockázatosnak tartanák az anyagi biztonságból való kiszakadást. Részben mert nincs hova kivonulni, másrészt képtelenek önálló, autonóm szellemi és anyagi központok létrehozására. Ráadásul az ide tartozók jó része még támogathatónak is tartja a kormányzati politikát.

– Azt gondolná az ember, hogy a demokrácia a jobboldal számára is fontos, hisz ad egyfajta szellemi és létbiztonságot, megadja a vita és a különállás lehetőségét. Vagy ez csak akkor érték a jobboldal számára, ha a baloldal kormányoz?

– A magyar politikai tradíció a nemzetet és a demokráciát eddig nem volt képes együtt működtetni. Kísérletek voltak rá, a rendszerváltás után, a kilencvenes évek második felében Orbán Viktornak is volt egy rövid polgári korszaka, amelyből kialakulhatott volna egy versenyképes politikai gyakorlat. Mára azonban visszaesett az elmúlt évszázad politikai törésvonalai közé, a nemzetet már fontosabbnak tartja a demokráciánál. Jelen pillanatban senki nem foglalkozik azzal, hogyan lehetne a nemzeti és a demokratikus értékeket hitelesen összehangolni. Ez legalább annyira hibája a jobboldalnak, mint a baloldalnak, vagy fordítva.

– Közben a civil szervezeteket büntetőügybe keverik, az RTL Klubra ráeresztik az adóhivatalt – jórészt politikai haszonszerzés végett. Megismétlem a kérdést: van-e határ, amikor a jobboldal azt mondja, hogy elég, ne tovább?

– Lehet ilyen határ. Ám a jobboldal tűrőképességét csak a nemzeti érzés megsértése teheti próbára, nem pedig a demokrácia megsértése. Az egykori állampárti titkos ügynök Tasnádi ügyében sem az volt a probléma, hogy a kinevezése nem felelt meg az európai értékeknek. A cérna azért szakadt el, mert „mi, magyarok nem ezért teljesítettük ki a nemzeti együttműködést, hogy aztán exbolsevik besúgók legyenek az államtitkárok”. Ez nem fér bele a nemzeti önképünkbe.

– De akkor önmagát sodorja egyre inkább jobbra ez a mai rendszer. Megállítható egyáltalán a szélre tolódás?

– Addig biztosan nem, amíg a társadalom meg nem tapasztalja, hogy a két különböző hatalmi narratívából, a nemzetiből és a demokratikusból is lehet érvelni ugyanazon káros döntések ellen. Ha ez megtörténik, akkor jöhetnek létre alkalmi koalíciók az aktuális kormányintézkedésekkel szemben. De ma esély sincs a két tábor között mélyebb kulturális kiegyezésre.

– Pedig látszólag a jobboldal is hangosan védi a demokráciát. A Heti Válaszban megszólaló Schmidt Mária egyenesen az Akadémia történészeivel szemben védi a Szabadság téri emlékmű vitatott történelemszemléletét, pusztán a kormánytöbbségre hivatkozva. Ezt a módszert ön bolseviknak minősítette, de ma a jobboldal lenne kommunista?

– Abban az értelemben igen, hogy a kormány véleményével egyet nem értő magyar embereket akar kizárni a nemzetből, ami kifejezetten a fasizmusra, illetve a nácizmusra és a bolsevizmusra jellemző. Schmidt Mária korábban is szeretett radikálisan fogalmazni, de az idézett cikkben túltett mindenen.

(A teljes írás a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvasható.)