-

Fotó: Kurucz Árpád

Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter szerint „a földtörvény elfogadásával 1100 éves vita zárul le”. A jogszabály persze „csak” a termőföld-forgalmazás szabályairól szól. Lényege nyersen és félreérthetetlenül az, hogy a külföldi és belföldi üzleti tőkét távol kell tartani a hazai termőföldkincstől – akár még azon az áron is, hogy ebbe a tisztán hazai tulajdonú vállalkozások jelentős része tönkremehet.

A mondatot nyilván a kormányzati szlogenüzemben állították elő. Nem számít, van-e értelme, de jól szól, mindenféle fórumon bátran lehet pufogtatni. Tartalma, értelme viszont nulla. Még az évekkel is gond van. Ugyan miféle baj lehetett a földforgalmazási szabályokkal 1100 éve a honfoglaló magyarság köreiben? Talán Szvatoplukra célzott a miniszter? A Szent István-i államalapítást követő 900 évben viszont itt olyan feudális társadalom volt, amelyben hatalom – pénz, paripa, fegyver – annak jutott, aki akár vazallusként, akár más módon uradalmakat szerzett. Nem volt vita.

A magyar föld java hosszú évszázadokon át a királyban megtestesülő állam, az egyház, néhány tucat Festetics, Esterházy, Zichy, később pár ügyes bécsi bankár meg egy-kétezer vidéki Döbrögi kezében volt. A most a hazai birtokpolitika centrumába emelt kis- és középbirtokosi réteg ebben az évszázados gazdasági partiban komoly erőt felmutatni sohasem tudott. A földművelés fizikai munkáját végző emberek pedig teljes kiszolgáltatottságban éltek, az uradalmi cselédségtől egészen a szinte röghöz kötött rabszolgaként élő zsellérségig terjedő embertömeg nemhogy a földtulajdon jogáról szóló „vitáig” nem jutott el, de még azt sem tudta, mit hoz a holnap. Hogy lesz-e mit ennie.

A mostani hatalom ezt a „földműves”-réteget kívánja helyzetbe hozni. Múltat hamisító, historizáló érvekkel, amelyek még azok érdekeit sem szolgálják, akiken segíteni akar, miközben a kor egyik súlyos válságának ígérkező globális élelmiszerhiány összes tünete – ezzel a hatékony, iparszerű termelés szinte kézzelfogható igénye – itt a nyakunkon. Hagyjuk az évszázadokat: ha a miniszter felütne néhány komolyabb tanulmányt, amely a téeszesítés közvetlen háború utáni, majd a kádári konszolidáció két ciklusában történt folyamatokat elemzi, akkor belátná: üres minden szava.

A nyilván erőszakos eszközökkel is beindított közösgazdaság-szervezésbe az akkor épp csak pár éve földhöz jutott, de abból megélni nem tudó parasztemberek bő kétharmada ugyanis igenis önként lépett be. A szövetkezetből legalább folyamatos jövedelmet remélhetett, egyébként ugyanis a ’47-es földosztás után is ugyanolyan földönfutó és kiszolgáltatott maradt, mint korábban volt. És ezek a közös gazdaságok később hatékonyan termelni kezdtek. Jövedelmet biztosítottak, meg polgárosodást falun, nyugdíjat. Innentől keveseket érdekelt a föld tényleges tulajdonjoga.

A miniszter más megszólalásában a háztáji gazdálkodás visszatértéről is beszélt. Alig várjuk ezt. Nyilván lesz hozzá mindenféle csatlakozó szolgáltatást, alapanyagot biztosító téesz, állami gazdaság meg központi felvásárló szervezet is, mert az emlegetett modellnek az volt a bázisa. Valóban nem volt az olyan rossz, tessék hát megcsinálni, vagy mást, ami ugyanazt tudja – az „1100 éves vitáról” szóló hadova helyett.