Szokatlan helyzet

„Huszonegyedik századi, európai alkotmány készül Magyarországon.” (Szájer J. EP képviselő MTI, 2010. 03. 23.)

„Navracsics Tibor kormányfőhelyettes, igazságügy-miniszter még a múlt hónapban küldte meg három kérdését a Velencei Bizottságnak. Az Európai Unió alapjogi chartájának átültetéséről, az előzetes normakontrollról, valamint az alkotmánybírósági indítvány benyújtására jogosultak köréről kért tanácsot. A testület ezeket a kérdéseket tegnapi ülésén vitatta meg, és a jövő hétre ígérte álláspontjának közzétételét.” (Népszabadság, 2010. 03. 26.,)

A hír után a kormányfő-helyettes észrevételei olvashatók a következő szerkezetben:

„sajnálatosnak tartotta / abban viszont egyetértett”
„nem támogatta /  jónak tartotta azt”
,„tart attól / a tárcavezető azt mondta, megfontolják”
„feltette azt a kérdést / a miniszter biztosította”
„[a miniszter] tájékoztatta / a Velencei Bizottság sajnálatosnak tartotta”
„túl gyors / most már idestova egy éve zajlik”,
„abban egyetértettek”.

Ha ezt az így strukturált szöveget a tájékozatlan vagy kormányelkötelezettségű ember olvassa, úgy érezheti, minden a legnagyobb rendben, a bírálat és az elismerés, valamint a rájuk adott válaszok dialektikus egységének a tanúja, amely a megszokott demokratikus keretek között valósul meg.

Így is van. Nem is olyan egyszerű a politikai gyalázatot manapság leleplezni. Különösen azok előtt nehéz leleplezni, akik a hatalmát bebetonozó kormányra szavaztak, és még most is változatlanul e kormány hívei.

A probléma ugyanis az, hogy itt nem megveszekedett szélsőjobboldali gazemberek működtetik az általuk kisajátított államhatalom gépezetét (klinikai értelemben vett idiótákról pedig szó se essék, még szavazóik esetében sem). Ha valaki irodalmi munkássága részeként próbálná rekonstruálni a politikusi fejekben lezajló drámai gondolatáramokat, a következő – igaz, leegyszerűsített – eredményre juthat:

– Ejnye, milyen fájintos kis alkotmányszöveg született…
– Nem értem, mi bajuk van ezeknek ezzel? Hiszen nemcsak Viktornak, Lacinak, Zsoltnak tetszik, hanem Máriának, Józsinak (ez nem a Szájer, hanem az akadémiai), Gézának is (a Pali nem számít, ő majd csak aláírja)…
– Nosza, adjuk oda a Bizottságnak, ha már úgyis itt járnak, mégiscsak ők az illetékesek az EU-ban…
– Hm, ezeket is fűtik valahonnan, de azért lényegében semmi komoly kifogás nem merült fel…

Lehet, hogy a rekonstrukció nem tökéletes, de aki azt gondolja, hogy a valóság ezekben a predátor-lelkekben teljesen más lenne, netán az, hogy „majd mi megmutatjuk ezeknek, hol lakik az úristen, hiszen mi a kizárólagos hatalmat akarjuk, és fütyülünk a demokráciára…”, az mélységesen téved.

Az euroatlanti demokrácia hívei azért kerültek nehéz helyzetbe, mert velük szemben ma nem fasiszták, nyilasok, kommunisták, munkásőrök állnak, hanem egy olyan jobboldali elit, és egy olyan vele rokon lelkületű többség, amely magát demokratának tartja. Most ne foglalkozzuk a neonyilasokkal és fideszes kriptováltozataikkal, mert ezek a jobboldali többségen belül (noha nem törpe-) kisebbségben vannak.

Az euroatlanti demokrácia híveinek a történelemben először olyanok (is) a halálos ellenségei, akiknek szilárd meggyőződésük, hogy (európai) demokraták. Ehhez még nem szoktak hozzá.

A meggyőződés hatalmas erő. Különösen, ha hozzá a rend vágya és a jó vezérbe vetett mélyről jövő remény társul. A kormányt elfogadó többség a maga meggyőződésével, vágyaival és reményeivel külön magyar kultúrát tart életben. Mert nem csak egyetlen magyar kultúra létezik. Azok, akik teljesen normálisnak tartják mindazt, amit az ő kormányuk (mert legyen világos: nem minden magyarországi állampolgár kormánya ez, hanem csak az övék) produkál, e kormány jobboldalias rendjének uralma alatt mélyen átélik legbenső reményeik megvalósulását. Azt, hogy ez a hatalom végtelen, oltalmazó biztonsággal ajándékozza meg őket. A kultúrájuk olyan, hogy ezt képesek hinni. Akárcsak vezető elitjük, ők sem értik, mi a bajuk a kormánnyal „egyeseknek”. Hiszen demokraták.

Ezen a lelki állapoton mit sem változtat, hogy az euroatlanti demokrácia hívei mit gondolnak ennek a többségnek a felfogásáról, politikai kultúrájáról. Nemhogy semmit sem változtat, de a szó szoros értelmében hatástalan rájuk minden érvük. Egy ilyen állapotot vagy csak a katasztrófa, vagy évtizedek fejlődése képes – nem megváltoztatni (ennyire derűlátóak azért mégse legyünk), de legalább némileg domesztikálni.

Nemem véletlen, hogy a magyarozás, a szentkoronás ősiséghajhászás, a médiatörvény, a silány alkotmánybevezető, a hatalomba való önbebetonozás, a bábállamfő és analfabetizmusa nem vált ki tömeges ellenérzést. Akkor se fog érdemben ellenérzést kiváltani, ha a kormányt ma támogató tömegek életszínvonala romlani kezd. Még az is lehet, hogy ez a mai jobboldali politikai elit strukturális változásokat is le tud nyomni a torkukon. Mert olyan nyelven volna képes ennek szükségességét megfogalmazni, amelyet ez a tömeg otthonosabbnak érez, mint a politikai nyelv baloldali-liberális változatát.

Ha netán életszínvonalának túlzott romlása miatt a szavazói többség mégis elfordulna a hatalmat kisajátító politikai ragadozóktól, akkor sem azért, mert belátják majd, hogy milyen szégyenteljes is az a politikai gondolatvilág, amelyet természetesnek véltek, és ezért a hívei voltak. Az euroatlanti magyar demokrácia kialakulása szempontjából nem sokat fog érni, ha csak az életszínvonaluk romlása fordítja szembe a kormánypárttal jelenlegi támogatóit. Kulturális fejlődés nélkül ez pusztán azt eredményezi, hogy előbb-utóbb minden megismétlődik. Megint lesz egy szavazói többség, amely ugyanazért támogat egy új politikai erőt, mint amiért a korábbit támogatta: azt hiszi, az új erő teljesíti irreális reményeiket.

Velük szemben minden más baloldali és liberális (de még minden másfajta jobboldali is) esélytelen, ha azt sugallja, hogy ezeket a reményeket teljesíteni tudja. Az a többség, amely erre a kormányra szavazott, az összes választónak alig több mint harmada. A másik kétharmadot kell (és lehet) megnyerni és mozgósítani. Ehhez az egyetlen esély a kemény és világos beszéd, kormányra kerülés esetére a várható nehézségek egyértelmű megfogalmazása és a nyílt szembeszegülés: az együttműködés maradéktalan megvonása a jelenlegi kormánytól. Ha létezik kommunikáció politikai zsákmányszerzőkkel, higgyék magukat bármekkora demokratáknak, akkor ez csak az erő nyelvén valósulhat meg. Hosszú idő fog eltelni, amíg a gyümölcsei beérnek. Baloldali és liberális politikusok megélhetési változatainak nem lukratív a közeljövő.