Címkék: Agárdi Szilvia Pál Dénes Eurovíziós Dalfesztivál Voice

Szelídek és szépek A duett Egy csaknem teljesen vak lány és egy sármos fiú duettje tartja lázban a tévénézőket. Agárdi Szilvia és Pál Dénes egy dalpárbajban ismerték meg egymást. Szilvi kiesett, Dénes később megnyerte a versenyt. Azóta elválaszthatatlanok. Jó eséllyel indulnak az Eurovíziós Dalfesztiválon, még az sem kizárt, hogy ők képviselik majd Magyarországot a döntőn, Malmőben. Üzenetük van: szelídek és szépek. PUNGOR ANDRÁS írása. – Most írsz?
– Igen.
– És mennyit írtál?
– Már hét oldalt – hagyom abba a jegyzetelést.
– Úristen, ilyen hosszú cikk lesz? – nevet Agárdi Szilvi.

Kint havat rak a február a várvölgyi utcákba. A falu szélén, egy meredek emelkedő alján üres busz áll. Nem tud mit tenni, megfogta a fagy, nem ereszti. Agárdiék udvarán kis Mazda dől a szélnek, most csak egyik oldalát védi a kalákában épült faluszéli ház, a másik fehér már a téltől. Ellátni innen a Balatont kémlelő kis hegyig, szebb időben állítólag jó oda kirándulni, ott ücsörögni. A kertben egy cserépből készült sündisznó ágaskodik ki a hóból, Lili, a fajtiszta brit macska kerülgeti. Biedermeier a hangulat.
A konyhában, a fazékban paprikás csirke rotyog, tarhonya is lesz hozzá.

Gábor, Szilvi apja ma a szakács.
– Jól főz? – kérdem a lánytól.
– Micsoda kérdés! – méltatlankodik tettetett komolysággal az apa, és nevetve a pocakjára csap. Most 51 éves. A pécsi önkormányzat balatonfenyvesi táborának gondnoka. Korábban hivatásos katonaként szolgált, aztán alkalmi munkákat vállalt, volt sofőr, biztonsági őr. Sportolt mindig, maratont is futott. Mentegetőzik: – Igaz, most nem látszik rajtam, de ma sem kottyan meg öt kilométer.

– Anya meg a cukrászok gyöngye – nevet Szilvi.

Szűk ruha van a lányon, magas sarkú cipő, csinos smink. Felnőttes a szerelés.

Erika, az édesanya leül mellénk. Zavartan mosolyog. Óvónő volt, de amióta Szilvi megszületett, „ápolásin” van a lányával. Egy tévéfelvételen találkoztunk először. Az anyuka a sminkszoba ajtajában állt, fáradt volt, hajnali háromkor keltek, hogy Pestre vonatozzanak. Aggódva, mosolyogva, büszkén figyelte a lányát, aki sminkelés és hajvasalás közben fesztelenül, boldogan nevetett. A stúdióban aztán szinte megállás nélkül fotózta Szilvit. Már tele a sok képpel a számítógép, azt mondta, megkér valakit, hogy mentse ki CD-re.



Akkor, kamerák, villódzó fények, monitorok között Szilvi Pál Dénessel adta elő az eurovíziós versenyre benevezett dalukat. A 21 éves Dénes komoly arccal kísérte a színpadig, óvta a 17 éves Szilvit. Türelmesen, gyengéden. A lány ugyanis alig lát: csak fényeket, foltokat, alakokat. Hat hónapra született. Akkora volt, mint egy kilós cipó. Apja mondja így.

– De apu! – inti le Szilvi.

Nem fejlődött ki a látása, az inkubátor oxigénje sem használt a szemének.
– Volt, hogy csúfoltak emiatt, de nem szeretem, ha sajnálnak. Mindig olyan akartam lenni, mint a látók: ugyanolyan kis füzetbe írok, mint ők. És nem ismerem a Braille-írást sem. Háromszor annyi energiát kellett mindenbe belefektetnem. Soha nem gondoltam: hátrányom származik abból, hogy rossz a látásom. Lehet, ebben gyengébb vagyok a többieknél, de másban jobb. Például tudok énekelni. Azt is megérzem, ki milyen ember. A hangjából, a levegővételéből.
– És én milyen vagyok?
– Nagyon figyelsz.
– Pedig kizökkentettél, mert szépeket mondtál. Elgondolkoztam.
– Köszönöm szépen.


--------------------------------------------------------------------


Dénes és Szilvi neve összeforrott azóta, hogy a TV2 Voice című műsorában egymás ellen párbajoztak. Dénes győzött, utána szinte mindenki sírt a stúdióban. Szilvi később is szurkolt a fiúnak, aki végül megnyerte az egész versenyt. Nemrég felkérték őket, hogy egy közös dallal nevezzenek be az Eurovíziós Dalfesztiválra.
Dénessel reggel egy tévéstúdióban találkozunk. Felvétel előtt magányosan járkál a folyosón. Nemrég ébredt fel. Megértjük, csak félszavakban diskurálunk.
– Majd utána?
– Ja, inkább.

A fiú miskolci egyetemista, energetikai mérnökasszisztens szakon tanul. A környezetvédelem, az új energiák hasznosítása érdekli, na meg az éneklés. Most inkább az utóbbi. Apja földmérő, édesanyja alsó tagozatosokat tanít egy általános iskolában. Dénes is abba a suliba járt, de nem anyukája osztályába.
– A suliban nem beszéltünk anyuval, csak otthon. Persze minden jegyemről előbb tudott, mint én – mosolyog a tévéfelvétel után.

Elegáns, fényes zakó, ing. Ügyes nyilatkozó. Kezdetben távolságtartó, de hamar ledől a fal. Szilvi szerint meg kell találni hozzá a kulcsot. Dénes általánosban rajzból, énekből volt rosszabb, matekból jó, középiskolában fordult a helyzet. Nővérétől, aki végzett politológus, most főállású anya, kapott egy Rómeó és Júlia-musicallemezt.
– Egy udvarban laktunk a nagymamámékkal. Ők elmentek nyaralni, én meg átlógtam az üres házba gyakorolni.

Ott kitombolhatta magát, de „lebukott”, és beíratták egy hangképző tanárhoz. Volt előképzettsége, hisz a suli gyerekkórusában gregorián dalokat énekelt. Azt mondja, jó bulinak tartotta a kórusba járást.

Aztán jött a Voice, ahol búgó hangon szomorkás dalokkal facsarta a lányok szívét. Még a negyvenes nők is rajongtak a fiatal fiúért, szívtiprónak, sztárnak látták. Jött a felhajtás, a siker, a konfetti, az újságcikkek...
– Ugye te nem csak melankolikusnak festesz le?
– Dehogy. Egyébként milyen vagy?
– Nyugodt.
– Azt látom.
– Nem vagyok diszkóba járós típus, inkább kávézókban szoktunk hülyülni a barátaimmal. Évente egyszer rendezünk úgynevezett LAN-partit. Ilyenkor összejövünk nálunk, veszünk rágcsálnivalót, mindenki hozza a számítógépét, egy hálózatba kötjük őket, és játszunk reggelig. Sokszor több napon át tart a buli.
Csillog a szeme. Megint gyerek. Még gyerek.

------------------------------------------------------------------------

– Mesélte nekem is. A fiúk gyakran játszanak ilyet – nevet Szilvi.

Dénessel Facebookon, telefonon, skype-on tartják a kapcsolatot. Neki a fiú több mint egyszerű haver. Már barát.

Szilvi közgazdasági szakközépiskolába jár Keszthelyre. Marketinget tanul, most a legfőbb célja az, hogy érettségizzen. Aztán énekelni akar. Szülei féltik ettől a felnőtt világtól, de segítik őt. Beszállnak a rokonok is: egyik unokatestvére az angol kiejtését csiszolgatja, a nagynéni fellépő ruhát varr neki. Szilvi azt mondja, kedvesek hozzá az emberek, szeretik. Ő meg élvezi a felhajtást, a nyüzsgést, az utazást, az éneklést.

12 éves kora óta a szülei hatására lovagol.
– Látod, ez egy indián ló – kap le a polcról egy játékpacit.

Német szomszéd hozta neki, egy másik bácsi pedig faragott lovas domborművet adott. Ott lóg a szobája ajtaja felett. Csengőnek hívják a kedvenc lovát.
– Szelíd, de tüzes is tud lenni. Akárcsak én – nevet.

Szülei mesélik, hogy már az óvodában céltudatos volt, harcolt az igazáért, az elfogadásért. Iskolába is a látó gyerekek közé jár.
– Vendégségben voltunk, kinéztem az ablakon, és azt láttam, hogy Szilvi az udvaron biciklizik. Nem is sejtettem, hogy tud kétkerekűn menni. Képzelheti, hogy megrémültem – meséli az apja.
– A padláson gyakoroltam. Matracok álltak kétoldalt. Egyet tekertem a pedálon, aztán eldőltem. Jó móka volt – veszi át a szót Szilvi.

Ma is biciklizik, de nem forgalmas helyeken. Édesapja megy elől, anyukája utána, közrefogják a lányt.
– Egyedül nem akarok kerékpározni, mert olyan erős a szél hangja, hogy nem hallom meg a közeledő kocsi zaját. Látod, itt a fürdőszobában szeretek énekelni. Ez a sokszárnyú tükör olyan, hogy legalább nyolcvan arcomat látom benne – mondja, amikor végigkalauzol a lakáson.

Nyolcévesen indult először egy népdalversenyen. És győzött, ahogy azután is, szinte minden évben.

Többször csörög a telefon. Édesanyja ugrik, helyette tárgyal. Másnap Dénessel lesz fellépés. Kicsit izgul: hogy jutnak el Győrbe ebben a nagy hóban?
– Hévízen rendeztek egy „Csillag születhetik” elnevezésű versenyt. Keresztes Ildikó, D. Nagy Lajos, Vincze Lilla, a helyiek közül Papp Gábor, Halász Gábor, Tóthné Bogdán Ottília voltak a zsűriben. Szilvi is indult egy Máté Péter-dallal. Keresztes Ildikó azt mondta, meg kell próbálnia a nagyszínpadot. Tehetségesnek tartotta. Igaz, büszkeségem, igaz, kislányom? – öleli át Szilvit az apja.
– Ezek szerint – somolyog zavartan a lány.



Felmegyünk a lépcsőn testvére szobájába. Nővére, Alexandra 29 éves, most Ausztriában vendéglátózik, két fiútestvére is itt lakik. Orgona áll a sarokban. Szilvi leül, koncertet ad nekünk.

Parasztkantáta jön: „Üdv rád és házad népére, te jó szántóvető.”
Megtapsoljuk. Lubickol a sikerben.
– Bezzeg a Kovács Katit nem énekled el nekem. Pedig az a kedvencem – szól közbe az édesapja.
– A Titanicot ismered? – kérdezi Szilvi, és belekezd Celine Dion dalába.

Akár egy felnőtt, telt és gyönyörű a hangja. Már nem üti a billentyűket, kezét felemeli, a kamerának énekel.
Anyukája készül, megígértük, bevisszük Keszthelyre. Apukája a kapu előtt átkarolja lányát. Kattog a fényképezőgép.
– Ne, apu, ez olyan dedós!
Apja erre felkapja, mint egy kisgyereket, és forog, forog körbe vele. Fúj a szél, hóval meszeli be a ruhánkat, a kerítést, az autót, az utat.
Pörög az apa a lánnyal, Szilvi nevet:
– Ez jó, ez jó, még egyszer!