Hol voltam ennyi ideig, hogy nem látott? – kérdezi Wagner úr a Piszkos Fred közbelép (Fülig Jimmy őszinte sajnálatára) című Rejtő regényben. Valahogy ez a jelenet ugrott be először, mikor meghallottam a szóvivővé avanzsált Selmeczi Gabriellát devizahitel ügyben nyilatkozni. Aztán persze rögtön eszembe jutott nyugdíjvédelmi kormánybiztosi minőségében tett ígérete, ami akkor hangzott el, mikor éppen elzsarolta a magánnyugdíj-pénztári vagyonokat: az állami nyugdíjrendszerben mindenkinek lesz egyéni nyugdíjszámlája. Nyilván azóta ezen dolgozott. Titokban. Egyedül. Ugyanis senki nem tudja, mire jutott.

Az élet persze megy tovább. Az adótörvények megszavazásával eldőlt: a munkaadók egyszeri legfeljebb hét és félmillió forintos támogatást adhatnak adómentesen munkavállalóik részére kifejezetten végtörlesztésre. Ezt megelőzően már készült is egy lista arról, hogy az állami tulajdonban lévő vállalatok, illetve a közigazgatásban dolgozók, köztisztviselők, közalkalmazottak körében hányan érintettek devizahitel ügyben. Az állam, mint legnagyobb foglalkoztató (nagyjából 750ezren dolgoznak a közszférában) tudni akarta, amennyiben a törvény hatályba lép, nagyjából mire számíthat, ha élni kíván a törvény adta lehetőségével. Hogy fog-e élni, s hogy minden érintett részesülhet-e a támogatásból, azt majd a kormány eldönti – hogy milyen szempontok szerint, az még titok. A lényeg: listák már vannak. Mindenfélék.

Eddig akár üdvözölhető is lehetne a történet: az állam látván, hogy polgárainak sokasága bajba került, közbelép, kinyújtja segítő kezét. Ám ha megpróbáljuk végiggondolni e segítségnyújtás hatásait, rögtön bajban leszünk a lépés a megítélésével.

Azt már talán megszokhattuk, hogy költségvetést érintő törvények beterjesztésekor, elfogadásakor még nem egészen világos, milyen hatással is bír az adott döntés. Selmeczi Gabriella szóvivő saját bevallása szerint egyelőre még nem ismert, mekkora terhet róna a büdzsére az, ha a kormány úgy döntene, támogatja az állami alkalmazottak végtörlesztését hét és félmillióval munkavállalóként. (A Népszabadságban megjelent számítások ezt nagyjából 1300 milliárd forintra becsülik). Bárhogy is, ha Hende Csaba honvédelmi miniszter szavaiból indulunk ki – a kormány szándéka az, hogy százezernél is több családot hozzon ki a tervezett intézkedésekkel “az egyiptomi adósrabszolgaságból”- akkor várhatóan sokszor hét és félmillióval számolhatunk kiadási oldalon. Hogy ennek mi lesz a fedezete, arról sem az előterjesztők, sem a javaslat elfogadói nem rendelkeznek világos képpel, hiszen – visszatérve Selmeczi Gabriella szavaihoz: „a kormánypárti frakcióban nem merült fel, miből lesz erre keret”. Majd csak lesz.

Ám a törvény egyik lényeges eleme, hogy a munkáltató adhat ugyan, de dönthet úgy is, hogy nem ad. Ha a kormány úgy dönt, ad, akkor az állami alkalmazott kap. Ha egy magántulajdonban lévő cég úgy dönt, nem ad, akkor annak munkavállalói nem lesznek megsegítve. Annak költségét, hogy az állami alkalmazásban lévők kaphassanak, mindenkinek vállalnia kell. Annak is, aki nem kap saját cégétől, s annak is, akinek nincs is hitele.

Az állam ugyan a legnagyobb foglalkoztató, de a foglalkoztatottak többsége nem állami alkalmazott. Legtöbbjük vagy olyan cégnél dolgozik, amely közvetlenül érintett a szektoriális adók révén, vagy ha nem, hát a válság hatására eddig is elbocsátásokra, fizetéscsökkentésekre kényszerült, így nehezen várható el, hogy dolgozónként 7,5 milliót támogatásként kifizessen. Az éppen munka nélkül lévő devizahitelesek pedig nem is léteznek e törvény szerint.

Marad tehát a közszféra, ahol a szerencsések megszabadulhatnak hitelüktől, ám a bennmaradtak túl azon, hogy kifizetik a kiszállók végtörlesztését – hiszen az közpénzből finanszírozódik – számolhatnak további törlesztő részlet-növekedéssel is, ugyanis ha egyszer megjelenik a bankoknál soktízezer, az „egyiptomi adósrabszolgaságból” menekülni vágyó, akik egyenként 20-40-80ezer svájci frankot kívánnak törleszteni egyben, akkor a piac logikáját követve a megnövekedett frank-kereslet további árfolyam-növekedést okozhat.

Az adósrabszolgaság fogalmának bevezetése a kormányzati retorikában (amely most elsősorban a bankok ellen igyekszik hangolni a közvéleményt) jól illeszkedik ahhoz a szájkaratéval operáló háborús logikához, amit a kormány „gazdasági szabadságharc” néven fogalmaz meg. Értelmetlen konfliktusok sokasága, nemzetközi elszigetelődés és bizalomvesztés mellett elherdált vagyonok és igazságtalan, rossz adópolitika a nagy háború hozadéka. A legnagyobb eredmény, hogy 2010 májusa óta 18ezerről 21ezer milliárdra nőtt a magyar államadósság úgy, hogy közben elillant a teljes magánnyugdíj-pénztári vagyon (nagyjából 2700 milliárd) és a további 360milliárd át nem utalt járulék sorsáról sem sokat tudunk. Bocsánat, de tudunk: ezeket Selmeczi Gabriella mind megvédte. A mostani 7,5 milliós végtörlesztési támogatást lehetővé tévő lépésével a kormány az érintettek kis hányadának ugyan valóban segítséget nyújthat (1300 milliárdért), de a lépés igazságtalan voltát jól jelzi, hogy a bajban lévő családok többsége továbbra is bajban marad. Csak egy picivel még nagyobban. Hogy aztán velük mit kezd a kormány, az egyelőre titok, legalább akkora, mint az egyéni nyugdíjszámlák állása. De legalább Selmeczi Gabriella őszinte volt: neki fogalma sincs. Legfeljebb majd őket is megvédi.

Wagner úr persze mindig szolgált meglepetésekkel. Az általa létrehozott és tulajdonolt, de leginkább nemzetközileg üldözött Wagner Corporation egyetlen hitvány, rozoga hajóját méltatva jegyezte meg, hogy azért legalább a kapitány egy nagyon ügyes, fürge és megbízható matróz: bizonyos Piszkos Fred.

A szerző az SZDSZ ügyvezető elnöke