Van még itt két dolog, amit a Tavares-jelentés, Orbán és a kormánypárti vircsaft ügyében el kell mondani.

Az egyik a Fidesz politikai taktikáját érinti. Orbánnak az Európai Parlamentben, illetve a magyar parlamentben látott szereplése alapján nyilvánvaló, hogy a választások fő motívumává a Fidesz az Európa elleni szabadságharcot fogja állítani. Kizárólag ezért érte meg Orbánnak a cirkusz, amivel valósággal provokálta az EU képviselőit. Úgy számolt, hogy ha ott már amúgy is vesztésre áll, akkor legalább azt vegye ki belőle, amit itthon felhasználhat. Fontosabbnak tartja, hogy a választás bármi áron megnyerje, mint azt, hogy az EU-ban miként vélekednek róla. (Majd ha nyer újra, akkor esetleg vált – ezt tervezi, ő így szokta meg.) Több szempontból is ideális számára ez a taktika. Árulkodó volt, ahogy a magyar parlamentben beszélt, amikor a Tavares-jelentéssel szemben Magyarország pozícióját meghatározta. Szerinte az ellenzéknek, ahogy az árvíz idején történt, félre kellett volna tennie a pártpolitikai ellentéteteket, és össze kellett volna fognia a kormánypártokkal a veszély elhárítása érdekében. Vagyis az ellenzéket látványosan az áruló statusába helyezte: „háború” idején, ugye, nincs ennél nagyobb bűn. Érdemes megjegyezni ezt az árvizes párhuzamot, mert finkelsteini technikát sejthetünk mögötte. Vagyis hallani fogjuk még párszor. Ezt a célt fogja szolgálni az országgyűlési határozat is a Tavares-jelentés elutasításáról. Megbélyegzésre lesz ürügy. Ha mindenki áruló, aki nem azt fújja a Tavares-jelentésről, amit Orbán, tehát merészel a demokrácia rombolásáról beszélni, amit a jelentés kimutatott, az áruló. Aki bírálja Orbánt és Európa-politikáját, az a haza ellen tesz.. Ha az ellenzék szerint Orbán antidemokratikus kormányzását joggal bírálták, akkor az ellenzék lényegében az országgal fordul szembe. Aki az országgal fordul szembe háborús időkben, az ugyebár mindegy, mit mond. Nem is kell rá válaszolni. Háborús időkben nem nézzük a romló gazdasági mutatókat, a választási ígéretek be nem tartását, hiszen háborús idők vannak. Háborús időkben győzelmi jelentésektől hangos a politikai köztér.

Az ellenzék és az ellenzéki sajtó legfontosabb dolga, hogy ezt a hazug és számító gondolati pályát leleplezze, nevetségessé tegye. De ezt csak élből és egységesen lehet, kőkemény következetességgel. Nincs esély, ha továbbra is egymással versenyezgetnek az ellenzéki pártok vagy némely vezetők. Az olyan mértékben a realitásérzék hiányát bizonyítja, amely történelmi léptékű felelősségüket veti fel. „Háborús” időkben világosan kell látni a „frontvonalakat”. Az ország érdekeit , a demokratikus Magyarországot elárulók éppen kormányon vannak, és ki is fogják fosztani, le is fogják alázni, egészen addig, amíg hagyják nekik.

A másik, ami a Tavares-jelentés ügyében feltétlen szót érdemel, részben összefügg a fenti gondolatmenettel. Az ellenzéknek és a megmaradt ellenzéki sajtó munkatársainak meg kéne érteniük, hogy tévúton járnak, teljesen rossz irányt választanak, amikor a fideszes politikusokkal azon vitatkoznak, hogy kik szavazták meg a Tavares-jelentést, és kik nem. Így a Fidesz hazug retorikája által teremtett zsákutcába sétálnak éppen bele, hiszen ők akarják ezt a vitát pártpolitikai csatározássá degradálni. Ebből a vitából csak ez az üzenet fog leszivárogni, az interjúk értékes percei erre pazarlódnak, miközben a számokat a felszínesen figyelő többség amúgy nem érti. Nem az az alapkérdés, hogy kik szavazták meg a jelentést, hanem az, hogy miért. Ezt kell a vita centrumába állítani! Arra kell kényszeríteni őket, hogy igazolják, ha tudják, miért is nem megalapozott a magyar demokráciadeficit számonkérése a Fideszen és Orbán kormányán. A konkrét tetteikkel kell szembesíteni őket minden alkalommal, a példákkal, amelyek igazolják, hogy felszámolták a fékek és ellensúlyok rendszerét. Ez nem hitvita kérdése, mert tények sorolhatók az állítások mellett. Az, hogy pártkatonák ülnek minden, elvben független intézmény élén, hogy megváltoztatták az Alkotmánybíróságnak nemcsak a jogkörét, de a bírák megválasztásának szabályait is, ezáltal Fidesz-túlsúly alakult ki az Ab-n belül is, hogy a köztársasági elnök volt fideszes vezető, ugyanúgy, mint a Számvevőszék elnöke, a parlament elnöke, a Médiatanács volt elnöke – a sor végtelen, mert az ellenkezőjére nincs is példa. Mindez nem egyszerűen hitkérdés, hanem ténykérdés. Ha a hatalom demokratikus ellenőrzésének garanciáit és biztosítékait módszeresen felszámolták vagy kiiktatták, kiüresítették, ott nincs alkotmányos demokrácia, ott nem beszélhetünk már demokratikus jogállamról, a Tavares-jelentés pedig erről szól.

Gyakori téma a médiában, hogy az ellenzék nem találja a Fidesz manipulatív nyelvével szemben a megfelelő eszközöket. A sajtó sem találja. Pedig csak annyit kéne tenni, hogy amit tudunk, mert látunk, a lehető legvilágosabban mondjuk el, a megfelelő kontextust is megválasztva hozzá.

(Lánczos Vera)